Nem értem Bauer Tamást. Persze lehet, hogy csak félreértem. Nem a megfelelő programot kezdem futtatni a fejemben, amikor Magyar Hírlap-beli publicisztikáját (1995. január 10.) úgy olvasom, mint politikai elemzést, vagyis tények számbavételét s ezekből kibontott következtetést. Lehet, hogy nem logikai műveleteket, hanem taktikai megfontolásokat kellett volna keresgélni – néha az ember zavarba jön, amikor gyakorló pártpolitikusok szövegeivel találkozik – s akkor a feladvány egészen más. Akkor nem az a kérdés, hogy a, b, c jelenségekből milyen tendencia olvasható ki, és mi következik ebből, ha nem az, hogy A, B vagy C pártnak a hatalom megszerzése (megtartása, növelése) szempontjából mi hasznos. De bevallom, ha pártpolitikai (taktikai) szövegként olvasom Bauer Tamást, akkor sem értem. Nem értek vele egyet.
De fogadjuk el, hogy Bauer cikke elemzés. Sorra veszi, hogy az MSZP–SZDSZ-kormányzás fél éve alatt mi nem valósult meg a koalíciós megállapodásból és a nyomán született kormányprogramból. Nincs gazdaságpolitikai fordulat, külgazdasági egyensúlyjavulás, külgazdasági nyitás, beruházásösztönzés, s nincs társadalmi-gazdasági megállapodás, ami politikai hátországot biztosítana az állam gazdasági-szociális szerepvállalásának kiadós szűkítéséhez – sorolja Bauer Tamás. Nincs privatizációs törvény, s a legkevésbé sem gyorsult fel a privatizáció.
Annál inkább nem, mert már privatizációs kormánybiztos sincs, a miniszterelnök eltakarította az útból. Viszont bizalmi emberének, az MSZP korábbi pénztárnokának, aki saját bevallása szerint az ingatlanüzlethez is ért (hiszen sikeres cégeinek egyike ingatlanokkal foglalkozik), s aki benne volt abban a legszűkebb gárdában, amelyik a kormánytagokat kiválasztotta, „lenne kedve ehhez a területhez” – tehetjük hozzá utólag mi a szombati „16 óra” nyomán. De példátlanul hosszú ideje nincs elnök a Nemzeti Bank élén sem, a miniszterelnök erről is gondoskodott.
Nincs médiatörvény, a szabad rádiózás és televíziózás éppen olyan messze van, mint fél évvel ezelőtt volt; s az ellenzék meg a kormánypártok között még az önkormányzati választási törvény rohamszerű módosítása során megromlott viszony miatt (vagy talán nemcsak ezért – tesszük hozzá mi) híre-hamva sincs az alkotmányozásnak. A kormány mérlegének másik serpenyőjébe Bauer Tamás annyit tud helyezni, hogy lemondtuk a világkiállítást, s az 1995-ös költségvetés kevésbé kényszerült felpuhulni, mint a ’94-es pótköltségvetés.
A kormánykoalíció legfontosabb célkitűzései fagytak be jórészt kis, személyi súrlódások és erőpróbák sorozatán keresztül, melyek jól érzékelhetően eszkalálódnak az önkormányzati választások óta. (Amikor is Horn Gyula pártja az SZDSZ-szel való sikeres taktikai szövetség segítségével megnyugtatóan megerősítette pozícióját.) Mi más következik ebből, ha nem az, hogy zátonyra futott az MSZP–SZDSZ-koalíció?
Bauer Tamás nem erre a következtetésre jut. „Ha az elmúlt fél évben nem sikerült is egyik napról a másikra új politikai légkört, új hatalomgyakorlási stílust teremteni, a következő hónapokban még megvan erre a lehetőség. A politikai feltételek is adottak. (…) a kormány nincs kényszerhelyzetben, van lehetőség a mulasztások pótlására. Van esély a kormányprogram megvalósítására” – fejezi be váratlan fordulattal cikkét, nem sokat bajmolódva érveléssel.
Ugyan mi mutat erre a jámbor óhajon túl? A kormány s főleg a kormányfő tevékenységének trendje netán? Nem, az másfele mutat. S ugyan milyen bizonyságát kaptuk az elmúlt hetekben annak, hogy az SZDSZ befolyásolni képes annak a kormánynak a döntéseit, amelyben részt vesz?
Tiltakozni tud, s „nem”-mel szavazni – kisebbségben – a kormányüléseken. Mennyivel több ez, mint amit ellenzékben csinálhatna?
S mennyivel kevesebb? A jövővel. Ebben a helyzetben az SZDSZ a választók előtt nem lehet egyéb, mint olyan gyülekezet – jó, olyan okos gyülekezet –, amely mindig ellenkezik. Ez lenne a liberális alternatíva?
- Néző-pont [6]