Horn Gyula miniszterelnök a héten úgy nyilatkozott: hatpárti egyeztetést kíván folytatni a privatizáció elveiről. A bejelentésnek – az „olvasat” auditív megfelelőjeként – három hallata is lehet.
Első hallat. Horn arra számít, hogy az ellenzék nem ért egyet. A kisgazdák kiabálnak, hogy nem adjuk a nemzeti vagyont, a kereszténydemokraták nemesebb fele meg rosszallja, hogy minek privatizálni egyáltalán; az MDF és a Fidesz a polgári középfölény álláspontjára helyezkedik, mondván: ő jobban csinálta, illetve övé a hatpártiság szerzői joga, még 1991-ből. Nincs az a privatizációs koncepció, amivel ne lehetne nem egyetérteni. A következmény s egyben vélhetően a cél is: a privatizáció lejáratása. A hatpárti tárgyalás (de ha nem jön létre, akkor is) azt sugallja majd ország-világ előtt: ITT, KÉREM, NINCS KONSZENZUS! Persze ország-világ tudván tudja, hogy nincs konszenzus, hogy minden egyes állami részvény eladásakor akadnak ellenérdekelt erők – de miért kell ezt sugallni is?!
Második hallat. Horn arra számít, hogy az ellenzék egyetért. Surján KDNP-elnök épp a napokban juttatta kifejezésre tetszését a HungarHotels-ügylet miniszterelnöki kontrája fölött. A szimpátiát mintegy visszaigazolta a miniszterelnök, amikor úgy nyilatkozott: szó lehet áron aluli eladásról, ha az, ellentétben mondjuk a szállodalánc esetével, nem a ki-, hanem a beárusítás, a nemzet testén belül történő vagyonátjátszás jegyében folyik. Piszkálhatja a miniszterelnöki csőrt a lemondatott kormánybiztos műhelyében kiforrott, kompromisszumos, de azért határozottan magántulajdonpárti stratégia. Jól jöhet ilyen helyzetben egy hatpárti hangzavar, amelynek zöngéiből – megannyi bölcs javaslat gyanánt – tetszés szerint válogatni lehet. Nagy Sándor MSZOSZ-elnök rátapintott a lényegre, amikor úgy nyilatkozott, hogy a parlament asztalfiókjában fekvő privatizációs törvénytervezet nem a szocialisták, hanem az SZDSZ elképzeléseit tükrözi. És ott a másik jómadár, a pénzügyminiszter, akiről két héttel ezelőtt még a csúcsminiszter várományos hírét költötték. Véletlenül külföldön tartózkodik, amikor Horn előhozakodik tervével: vissza kellene állítani a privatizációs miniszter Szabó Tamás-i időkben dívó posztját. A kisebbik partnerre és ennek fényesen pislákoló reménységére, Békesire egyként ráfér a puhítás. Jól jöhet tehát egy hatpárti fórum, amely a miniszterelnököt pártok feletti – ha úgy tetszik, „erős” államfői – színben tünteti föl.
Harmadik hallat. Hornnak mindegy, hogy az ellenzék egyetért-e vagy sem. Elvégre amúgy is működik egy hatpárti grémium – parlamentnek hívják –, és, nagyon helyesen, ott is mindegy. Minek akkor egy másik hatpárti izé? Szörnyű sejtés rémlik föl bennünk: csak úgy. Hogy lehessen rágicsálni még egy jót a privatizációs stratégián. Itt a ragyogó alkalom, hogy megcsinálják a világraszóló privatizációs törvényt. Glédában állnak a jobbnál jobb állami vállalatok, eladásra várva. Mégse csinálják meg, mégse adják el. Mint az impotens vőlegény, úgy várják az esküvőt és a rá következő megmérettetést.
De hát, most látjuk csak, füljárataink mindig egy srófra járnak. A három hallat, sajnos: ugyanaz a hallat.
- Néző-pont [6]