Shylock kiáltja ezt, amikor a bírói talárt öltött Portia kimondja: kivághat egy font húst Antonio szíve tájáról. Aztán Gratiano ismétli meg Shylock mondatát gúnyosan, hisz az egy font húshoz egyetlen csepp vér sem jár. Antonio megmenekült.
Kilenc kiszámíthatatlan úr
Akik 1992 márciusában – a Zétényi–Takács-féle igazságtételi törvény alkotmányellenességének kimondásakor – az öklüket rázták, és az Alkotmánybíróság felszámolását követelték, most áldhatják az akkori ellenzéket, hogy megvédte az Alkotmánybíróságot parlamenti többségük gőzhengerével szemben. Némelyek ellenben, akik akkor az Alkotmánybíróság döntését a jogállam győzelmeként ünnepelték, most hitetlenkedve rázzák a fejüket, és Sólyom László kétlelkűségén morfondírozva az Alkotmánybíróság jogkörének szűkítését sürgetik.
Az 1956-ban elkövetett háborús bűncselekmények kérdésében az Alkotmánybíróság egyszer már hozott olyan igazságtételi határozatot, amely következményeit tekintve szemben állt a Zétényi–Takács-törvényről szóló döntésével. Ez utóbbi önmagában nagy jelentőségű volt, hiszen azt mondta ki, hogy a nemzetközi szerződések nemcsak elvben állnak a hazai jog felett: ha a hazai jog nincs összhangban a nemzetközi szerződéssel, a szerződés jogkövetkezményeit közvetlenül kell alkalmazni a hazai jogban. Mégis, a döntés érezhetően politikai kompromisszum nyomán született, jóvátételképpen.
A mostani határozat ellenben az ár ellen mondatott ki. Senki sem sugallta, senki sem követelte. A közvélemény felszíni formálói pedig annyira meglepődtek rajta, hogy meg sem értették. Vagy úgy tettek, mintha nem vennék észre, hogy az Alkotmánybíróság egyhangúlag az átvilágítás mellett voksolt.
Pillérek
Az Alkotmánybíróság határozata két pilléren áll. Mindkettő masszívabb, mint amilyet a korlátozott életidejű ügynöktörvény igényel.
Az egyik pillér az információszabadság, minden állampolgár joga a közérdekű adatok megismeréséhez. Az állam működésének átláthatóságához hozzátartozik a közéleti szereplő életének átláthatósága. A közszereplő magánszférája – korlátozott. A közéleti ember személyes adatainak megismerhetősége alapozza meg az állami szervek működésébe vetett bizalmat is.
Az átláthatóság demokratikus igénye meghatározott történelmi körülmények között jelentkezik. Bizonyos közfunkciók viselői esetében „a nyilvánosságra tartozó adatok közé a korábban kifejezetten a jogállamisággal ellentétes tevékenységük (…) is odatartozik”. Ezen a ponton találkozik az áttetszőség általános követelménye a jogállamisággal ellentétes múltbeli tevékenység átvilágításának különös követelményével.
A másik pillér az információs önrendelkezési jog. Ennek megint csak két része van. Az egyik A. joga, hogy megismerhesse a személyéről felhalmozott információkat. A másik, hogy B. – A. beleegyezése nélkül – ne ismerhesse meg őket.
Az információs önrendelkezést jogállamban csak a „szükséges mértékben” lehet korlátozni. Az egykori titkosszolgálatok nyilvántartásainak feltétlen titkossága alkotmányellenes, hiszen a jogellenesen működő szervezet felszámolása után a titkosságot nemzetbiztonsági érdek nem indokolhatja.
A nyilvántartásokkal szemben tehát információs önrendelkezési jogát minden érintett érvényesítheti, a róla jogellenesen gyűjtött adatokat megismerheti, velük szabadon rendelkezhet.
Dilemmák fölött
A közszereplő múltjának megismerése pedig nemhogy nem alkotmányellenes – a múlt állami titkosítása alkotmányellenes. S alkotmányos a múlt feltárásának társadalmi és a személyes múlt megismerésének individuális igénye is.
Ezzel az utolsó megállapítással az Alkotmánybíróság túllép az ügynöktörvény alkotmányosságának kérdésén. A jogellenesen működő egykori titkosszolgálatok titkainak mai védelme nem fér össze sem a jogállamiság elveivel, sem a múlt feltárásának jogos igényével. A határozat az alkotmánysértő helyzet megszüntetésére, új törvény alkotására kötelezi az Országgyűlést. Határidő: 1995. szeptember 30.
Az ügynöktörvény tehát lényeges tartalmát tekintve alkotmányos, mert a közéleti ember pályájának, múltjának átláthatósága alkotmányos igény. Az Alkotmánybíróság határozatának ezzel az indoklásával áthidalta a törvény alkalmazásával kapcsolatos két morális dilemmát. Hiszen ha az ügynöktörvényt úgy fogjuk fel, ahogy preambuluma hirdeti, „a demokratikus államélet tisztaságát” előmozdító törvényként, amelynek elsődleges célja, hogy megnevezze és a megnevezés révén az államéletből kizárja a múlt felelőseit, nyomban felvetődik a kérdés, miért éppen az ügynökök, a hatalom csúszó-mászó szolgái bűnhődnek, amikor gyilkosok, emberek ezreinek meggyötrői élnek közöttünk, büntetlen. S ehhez társul a másik kérdés: van-e még értelme az átvilágításnak, ennyi év után? Hiszen Csurka önmagát világította át, s mai hívei mégis hősnek, egykori hívei legfeljebb mártírnak tartják. Hiszen egy parlamenti párt vezetőjéről tudjuk, egyről pedig sejtjük, mi lehet átvilágításuk eredménye. Mégse gondolja senki, hogy politikai pályájuk a végéhez közeledik.
Az Alkotmánybíróság ezeket a töprengéseket zárójelbe tette, és azt mondta: a közéleti szereplő életének nem lehet államtitokká minősített szakasza. (Ez a megközelítésmód bármennyire újszerűnek tetszik is, nem előzmény nélkül való. E sorok írója – hadd dicsekedjék vele – ezzel az észrevétellel egészítette ki a zsarolhatóság szempontját, a törvény első változatának parlamenti vitája során; erre építette a törvényt támogató érvelését nagyívű esszéjében Kis János is.)
Ötven tartózkodás
Az SZDSZ – személy szerint Demszky Gábor és Hack Péter – 1990-ben kezdeményezője volt az ügynöktörvénynek, és mindig átvilágításpárti volt, bármennyire igyekeznek is némelyek manapság elfeledtetni ezt. 1994. március 8-án a szabaddemokraták, szám szerint ötvenen, mégis tartózkodtak a törvény végszavazásánál. Úgy vélték, ha a törvény fontos tisztségek betöltőinek ellenőrzéséről rendelkezik, indokolatlan, hogy hatálya magántulajdonú lapok munkatársaira is kiterjedjen. Az Alkotmánybíróság is inkoherensnek találta azoknak a csoportoknak a felsorolását, amelyeket át kell világítani, de más szempontok alapján.
Határozata értelmében nemcsak a közélet szereplőinek, a közhatalmat gyakorló tisztségviselőknek a jogállam alapelveivel ellentétes múltbeli tevékenysége közérdekű adat, hanem azoké is, akik a médiumokat működtetve képesek a közvélemény alakítására. Nem vonatkozhat tehát a törvény a tudományos és a gazdasági élet szereplőire, de vonatkozik a politikai újságírás művelőire, függetlenül attól, hogy a nyomtatott vagy az elektronikus sajtó munkatársai-e. A parlament feladata, hogy az átvilágítandók végleges körét megállapítsa. Csak arra kell ügyelnie, hogy a csoportok kijelölésében azonos elvek szerint járjon el.
Néhány alkotmányossági kifogást megtakaríthatott volna az Országgyűlés, ha a végszavazás előtt több ellenzéki módosító indítványt fogad el. Mécs Imre már akkor javasolta, hogy az ellenőrzés ne terjedjen ki az egyetemi és főiskolai oktatókra, a gazdasági vezetőkre. E sorok írója azt ajánlotta: egyházi személyek, párttisztségviselők és újságírók esetében az egyház, a párt vezető testülete, a lap tulajdonosa kezdeményezhesse az átvilágítást, a megindult eljárás azonban ne különbözzön a szokásostól. E gondolatok mind megjelennek az alkotmánybírósági határozatban.
Hol az ügynök?
Mécs Imre javasolta azt is, bárki kérhesse a saját átvilágítását. Ez a minimuma az információs önrendelkezési jognak, amely az Alkotmánybíróság határozatának a leglényegesebb eleme. Mégis kérdéses, lesz-e gyakorlati következménye az Alkotmánybíróság határozatának. Hogy nem fordul-e visszájára a törvény hatályát kiterjesztő szándék. Hiszen a közvélemény még ma is úgy tudja, hogy a törvény „ezer sebből vérzik”. Az államtitkoskodás enyhítése nincs ínyére se a régi, se a még régibb, se a jelenlegi hatalom képviselőinek. Boross Péter belügyminiszterként megakadályozta, hogy az állambiztonsági szervezet tevékenységét irányító, hatályon kívül helyezett és elévült utasítások nyilvánosságra kerüljenek. Belügyminiszteri válaszát a döntését kifogásoló interpellációs kérdésre nemcsak az akkori kormánypártok fogadták el, hanem az ellenzéki MSZP is. Katona Béla nemzetbiztonsági törvényének szellemi szülőatyja Boross Péter és Füzessy Tibor volt. A vizsgálat kiterjesztését az egész III-as Főcsoportfőnökségre, az állambiztonsági szervezet egészére (Mécs Imre javasolta ezt) annak idején a kommunistafaló kormánypártok egységesen elvetették. Pedig milyen egyértelmű a Nemzetbiztonsági Bizottság 1991. október 9-én kelt jelentéséből idézett szöveg (a képviselők és az újságírók nemigen vették valaha is a fáradságot, hogy a jelentést elolvassák) az Alkotmánybíróság határozatában: „a volt állambiztonsági szervezet valamennyi operatív csoportja a parancsuralmi rendszer fenntartását, erősítését szolgálta”.
Törvény a magasban
Az elmúlt parlamenti ciklus idején a közvélemény úgy sejtette, a legnagyobb parlamenti frakcióban foglal helyet a legtöbb egykori ügynök. Igaz volt-e ez, vagy sem, nem tudni, de tény, az MDF politikusai mindent megtettek, hogy a látványosan sürgetett ügynöktörvény elfogadására minél később kerüljön sor.
A mai legnagyobb parlamenti párt őszintébb. Szószólói a törvény elfogadásának percétől kezdve ellenvetéseiket hangoztatják. Korántsem biztos azonban, hogy csupán a köznyugalom érdekében, a múlt lezárását sürgetve fúrják a törvényt. Nem zárható ki, hogy a mai nagy MSZP-t sokkal kínosabban érintheti a végrehajtása, mint május előtt a kicsit.
Legenda ugyanis, hogy párttagot nem lehetett beszervezni. Csupán indoklás meg alosztályvezetői engedély kellett hozzá, egyiket sem volt különösebben nehéz kitalálni illetve megszerezni.
Meg aztán: senki sem született párttagnak. A rendőrség a bűnözők között keresett ügynököket – mit is ért volna a tisztes polgárok információival. Az állambiztonsági szervezet ellenben a hálózati személyek között is megbízható, egyívású embereket akart látni. A katonaságnál, a műhelyekben, a főiskolákon mindenütt a KISZ-esek, a szemfüles, felfelé törekvő fiatalok világa volt a hálózati tisztek igazi halastava. Aztán eljött a nap, amikor a tartótiszt kezet rázott titkos munkatársával: „Kovács elvtárs, te ezentúl a Pártban szolgálod a dolgozó népet. De megvan a telefonszámom, ha valami gond van, hívjál fel bátran.”
A rendszeres kapcsolat befejeződött, de Kovács elvtárs neve és fedőneve megmaradt a nyilvántartásban.
Az Alkotmánybíróság határozata után az átvilágítási törvényt parlamenti döntéssel hatályon kívül helyezni, ahogy Gál Zoltán talán szerette volna, bajos lenne. Az Országgyűlésnek azonban – így döntött az Alkotmánybíróság – újra meg kell határoznia az átvilágítandók körét. Ha valóban sor kerül a törvény módosítására – valószínű, hogy ez a kör szűkebb lesz a jelenleginél, s sokkal szűkebb annál, amit az Alkotmánybíróság lehetségesnek tart. De akármilyen szűk lesz is – önmagát a parlamentet már nem tudja kihúzni a körből.
Az információs önrendelkezési jog viszont aligha költözik le a „virtuális alkotmány” fennkölt világából a tényleges jogba. A belügyi archívumok kitárulkozásának történelmi pillanata elmúlt. Nem ennek a meghozandó törvénynek az elaltatása lesz az Országgyűlés egyetlen mulasztásos alkotmánysértése.
De azért az érdekeltek csak kérjék az anyagaikat, csak forduljanak elutasított kérelmeiket lobogtatva a bíróságokhoz. Hisz azért lesz ombudsman is, s ott van Strasbourg. Meg az élet is hosszú.
Manapság úriember nem veszi a szájára a rendszerváltás szót. Az Alkotmánybíróság az ügynöktörvényt is mint a „normális” jogállam törvényét vizsgálta. De azért jelzi: a törvényalkotó szándéka, morális indítéka a rendszerváltásból táplálkozott, amely „politikai szempontból forradalmi változás” volt. A rendszerváltás mint a közjog „alkotmányos forradalma”, lezárult. A rendszerváltozás mint a társadalom tervszerű átépítése (vagy restaurációja) – megérdemelten – megbukott.
A múlttal való szembenézés azonban nem vesztette el időszerűségét, bármennyire lejáratták jobbról, és elutasítják balról. A múlttal való birkózás nagy korszaka Németországban is a hatvanas években kezdődött, tizenöt–húsz évvel a háború után. A múlt legyűrése – hosszú menetelés. Az Alkotmánybíróság mostani határozata azonban, akármi lesz is belőle a gyakorlatban, fontos nyom marad vonulásunk messzire kanyargó ösvényén.
- Belföld [6]