Volt – van! – egy ilyen könyv. Hosszú Koporsó. Én írtam; az alapfogalom: a Párizs melletti Maisons-Laffitte lópályája, 2 km-nél hosszabb egyenesével. Bezárják az intézményt, nem tudom, miért; Chantilly mellett a másik nagy francia edzőközpont, minden harmadik ablakon ló tekint ki, lóhátról kérdik, ha bánatosan baktatsz haza, verseny után, hány óra; fölocsúdsz, kapkodsz, szütyődből a vekker a vizesárokba pottyan, edzőárok, lóról leszáll a hapsi, kiderül, Franciaország egyik vezető trénere, összebarátkoztok, evidenciatörténeted adódik „az időről”: három részletben kerül elő az árokból órád, a cifferblatt mutatja, fél öt, nevettek; hogy hívják a lovat, Boris, feleli az idomár, már a söröző felé baktattok – akkor még ittál! –, ó, hát a Boris nevű lovat te placcra játszottad, nyert; kevés lónak ez a „bolondériája”, hogy verseny után a városka utcáin bóklászik az idomárral… mindenféle ló van, Boris ilyen, hát a te vekkeredet hogy hívták? Boris Vekker, mondod.
Omar Sharif cikkét olvasod Bécsben, még a nyáron, a Schwedenplatzon, ahol kapható kora délutánonként néha az angliai szaklap, a Sporting Life: azért szerette meg Omar Franciaországot, mert Párizshoz közel vannak a pályák, s ha vesztés után kell hazatérnie, nem olyan – nem oly hosszan! – megalázó, lesújtó „az az érzet”. Ismerem az alapélményt! Omar mondja, ő maximum húsz-huszonöt fontba játszik; magyar embernek akkor tíz pennybe – bizony! – is alig lenne szabad, ha pénztárcavastagságot nézünk.
Ám ne arányítsunk, kövessük inkább az európai –csak az európai? a frízek stb. ázsiaisága nem ilyen? – művészeti alapelvet, „Durcharbeitung”, megdolgozás, két pont metszi egymást, nem csak úgy átabotába, körülbelülre vannak a dolgok, Paul Klee is ezt mondja, halála közeledtén; hagyjuk a Hosszú Koporsót, hátha megnyitják még… Bécsben fogom látni, november 28-án délután, igen, az utolsó Hosszú Koporsó-versenynapot, az Admiral–SIS-irodán, nem messze a Schwedenplatztól. Remélem, mutatják a pálya közepét is, a kis tömörre nyírt vörös, örökké vörös, nekem valahogy örökké bronzvörös fákat, jó frizurák, krissz-krossz versenyeket láttam, ahol a lovak e facsoportok mögött tűnnek el, a krissz-krossz, cikk-cakk, hegy-völgy etc. több mint az akadályverseny, a chase vagy a hurdle, egyébként a chase-t futják magasabb, nehezebb akadályokon, és a leghosszabb „akadályverseny”, tudtommal, a liverpooli Grand National, 7,2 km. Láttam a minap egy futamot, kilencen indultak, és olyan lett a verseny, mint az az Esti Kornél novella, ahol egyre-másra szállnak fel a villamosra a lefátyolozott özvegyek, s a végén mindenki röhög. Elbukta a kilencből egy ló, jó; leállítottak kettőt, all right; elbukott még kettő… kezd sok lenni… már nevettünk… a lovaknak nem esett baja, maradtak négyen, egy kutyaütő ló óriási előnnyel vezetett, aztán jött a Castigliero nevű favorit… „éro”, az én madaram „Szpéró”, na, nem akartam játszani ezt a lovat, hátha veszít, ne vessen árnyat Szpéróm emlékére. Hát úgy festett, veszít. Az utolsó akadály… és a kutyaütő ló elbukta! 50 hossz volt már az előnye. Hát így nyert a favorit Castigliero. És a maradék három ló szinte létrával kúszott át az akadályokon. Hogy a díjösszegeket megkapják. Bár ilyenkor, ha buknak, s a ló akarja, a zsoké visszamászhat a nyeregbe, s ha célba ér, érvényes az is.
Good Old Chips, egy 66/1 ló lett a harmadik. Gondoltam rá, megteszem helyezésre. Mint krumplievő evidencialista. Londonban egyetlen meleg-ételem a chips. Különben szinte semmi. Felfoghatatlanul sok „hálórendszer” van, amelyet követni lehet, ha játszol. De az kell, hogy érdekeljen a pénz, s ehhez legyen is pénzed. Engem jobban érdekel, hogy tábori-ágyas, kint felállványozott, de Virginia Woolf Bloomsbury-negyedében lelhető „royális szállómba” 1996-ban is elmehessek. Ne ússzon el a pénzem. Rendszerem, mely szerint játszom, a cselekvési igény. A pénz-síkon aztán ki nem fejeződő átélés. Ahogy visszagondolok 1991-re, szinte „gyerekként” jártam a cheltenhami fesztiválon. Azt se tudtam, hogyan kell fogadni. De Szpéróm halálára-kifehérült szárnytollai miatt egy Crystal Spirit nevű ló mélységesen megérintett. 27 induló volt. Ő a 27-es számú. Nyert. Most olvasom, megy vendégszerepelni Amerikába. Kevés eséllyel.
Sebaj. Nekem ezek az esélyeim. Hogy „átdolgozódik” a téma. Politikai tényezőkre gondolok, jobb-híja-dolgokra, igen, a három megmaradt ló ügyében. Művészeti kérdésekre, mikor egy Fuzzy Logical nevű ló már másodszor nyer a jelenlétemben. Tavaly még a Linda Perry-féle „4 Non Blondes” volt a kedvenc popzenekarom, s idén is látom, tavaly az övék volt a legjobb album. De a Grant Lee Buffalo, nagy cím-slágerük a Fuzzy nevű nóta, már tavaly jó volt. Hát idén ők még jobbak, talán. Bár idén a Manic Street Preachers a legjobb. Élmezőnybeli még: Radiohead. Talán a Gun. Vigyázat, csak Gun a banda neve. Nos, megveszem, rádiózós felhasználásra, a Fuzzy-kazettát. Fut megint Fuzzy Logical. Esni fog az eső is? Mint tavaly, a Mayfair-negyed határán, ahol egy irodán nem mertem megtenni Fuzzy Logicalt. Most meg merném. Az eső is elered.
Hogy ne mélyedhessek el a játékban, két iroda közt ingázom. Közben egy-egy pillantást vetek Virginia Woolf kávéházára. Megfizethetetlen. Kéne egy étlap, plakát, ilyesmi. Fénymásoltatom majd a „Mrs. Dalloway” első oldalát. Hogy én vagyok a fordító.
Kérek érte egy reklámpapírt. Hol lennék altiszt, sajnos, ezt kutatom. Nem fogadom Samprast, a M. Unitedet, a Liverpoolt, tuti dolgokat. Élvezkedem olyan emlékeken, hogy a Danoli nevű ír ló milyen. Igen, a Danoli olyan, hogy egy kis kajla lovacska volt, mikor potom pénzért (7000 font) megvették, és sztár lett belőle. Ám ha az élen fut, ha már nem kell senkit legyőznie, mert kb. megnyerte a versenyt, elkezdi unni. És hibázhat. De nagyot ám. Hogy el is vesztheti a versenyt. Hát ez miféle hasonlat? Goethe mondja: minden – hasonlat. Csak minek a hasonlata? Ez érdekes játék. Fuzzy Logical közben fut, nyer. Sikerült két iroda közt leledzenem épp. Megszórom a futamokat, 1–1 fontra, győzelmekre. Elpimaszodom, nyertem Atours-on – ő Athost juttatta eszembe –, a nap fő versenyén, 12 fontot, ebből kilencet feldobok. A többi: sült krumpli, képeslap, csokoládé, két napi kaja. Most, persze, sorra nyernek a lovaim. Na, de egy fontra? Marad a büszkeség. Hét zígem van ezen az esős szombaton. Nem akarom, hogy Fuzzy zenémre árnyékot vessen Fuzzy Logical esetleges veresége. Nyer, mondom, Fuzzy Logical. Ezt már másnap, a reptéren, hazafelé tartva, a Timesban olvasom. Hogy az otthagyott nyolc lovam közül hat nyert. Jó ég. De hát nem mindegy? Ritka az ilyen nap. El kell felejteni. Françoise Sagan szerint általános részvét tárgya az olyan – gyakori! – ember, akinek két hétig se jön egy lova se. Nem tudom, van ilyen. Amikor az ember meg van babonázva. Tízet veszít, aztán úgy nyer egyet, hogy Danoli ellen játszik. Bizony, hiába szereted Danolit, játszanod kell ellene. Unni fogja, hogy vezet. S így is történik. Ez az egy nyomorúságos zíged van aznap. Nem örülsz neki.
Egy Oh So Risky, mondjuk, Jaj De Rázós nevű ló, szintén 1991-es emléked, s a tulajdonos színei olyan „kockásak”, mint a Párizsban vett tarka kabátod, neked ez az Oh So Risky is elbukja. Mikor győzött, láttad, 1991-ben, Cheltenhamben, igen. Azóta se nyert! Nem úgy, mint az Éliás nevű verebedet idéző El Yasaf. Vagy Fuzzy Logical. Ők csak a jelenlétedben nyernek. Miféle háló, mely átélés ez? Miért nem bízod rá magad? Messzire vezet a kérdés. Tény, hogy mikor Oh So Risky nyert, az újság vezércíme ez volt: Oh It Was Not Soooo Risky… Most meg: Jaj De Átrázós… Jaj De Ráfázós… ilyen cikkek voltak. Ennyit a kritikai megítélésről. Irodalmi kérdésekben is. Jaj a vesztesnek? Azóta, olvasom, Oh So Risky végre megint nyert. Jelentős versenyt. Mutatta a Sky News. Felejteni e lovat! Kiforog világodból. Egy cikket zárni jó vele. Légy önző, altisztjelölt! Itt a te haszonelved, a Nagy Magyar Publicisztikában, nem másutt.
- Sport [6]