Nyugatiak lettünk címmel kesernyés glosszát írt a Beszélő január 12-i számába HáBéA. Keserűsége, ha jól olvasom, annak szól, hogy a csecsen-ügyben rendezett tiltakozó demonstrációra csak kevesen mentek el az orosz nagykövetség elé, s azok is zömükben idős, roggyant ’56-osok, akik a grozniji orosz tankokról a Corvin közre asszociálnak, s ettől kellőképp fölmegy bennük a pumpa ahhoz, hogy a nagykövetség elé gyülekezzenek.
Csakugyan kevesen voltak. Ezt HáBéA-tól eltérően nem a képernyő előtt, hanem a helyszínen tapasztaltam, ama kevés „roggyant” tüntető egyikeként. Egy kétmilliós, élénk világvárosban 50–60 résztvevő akkor is elszomorítóan kevés, ha az efféle tiltakozásokat eleve nem tömegdemonstrációnak szánják, akkor is, ha előkészítése bájosan amatőr volt, akkor is, ha a lapokban csak kis mínuszos hír jelent meg előzetesként, s abban nem szerepelt egy vonzó szónok neve sem… de nehogy már a derék, rokonszenves, erőszakellenes Alba-kör ifjú aktivistáit hibáztassuk. Hiszen ők legalább csináltak valamit.
De nemcsak a gyér részvétel szomorított és gondolkodtatott el. Hanem egy eddig soha nem tapasztalt tény: egyetlen ismerős arcot se láttam. Nem jöttek el a régi emberjogi harcosok, barátok és ismerősök, akiket az elmúlt években holtbiztosan az utcára vitt minden jogos háborgás, akikkel oly sok budapesti követség előtt sűrűsödtünk már – Duna-ügyben, erdélyi falurombolás-ügyben, Tienanmen tér-ügyben, vilniuszi brutalitások ellen.
E mostani csecsen-ügyi tiltakozáson szinte minden résztvevő – a háttérdumákból megállapíthatóan – jobboldali volt. Nem feltétlenül ötvenhatosok, még ha a tévések őket mutatták is.
Jómagam még azt se bánom, ha más világnézetű emberekkel sodor össze a közös indulat; volt már ilyen. De CSAK ők? Miért? Miért csak bennük van mostanság kellő militáns indulat? Hol vannak, mint civil polgárok, a szabad demokraták, a fideszesek? Miért nem képviseltette magát kedvenc politikai hetilapom – se mint orgánum, se mint veterán emberjogi harcos szerkesztők.
Jó, tudom, a csecsen-ügy nemzetközi jogilag nem oly egyértelmű, mint hajdan az (elvben) szuverén Magyarország lerohanása, s Dudajev se az a kimondott Nagy Imre. De a nemzetközi jog csak kormányokat, diplomatákat kötelez – az egyszerű civil polgárt nem. Főleg, mivel – ötvenhattól eltérően – a haláltmegvető tévéoperatőrök jóvoltából otthonunkba érkezik a véres, lángoló iszonyat.
Szóval? Miért csak jobboldaliakat fűt kellő indulat?
Ugyanez a kérdés motozott bennem a rákövetkező hétvégén, egy egészen más jellegű rendezvény kapcsán. Ebben nem kopott öregek, hanem jól öltözött urak és hölgyek vettek részt, s a helyszín se a Bajza utca sarka, hanem a Stefánia úti tiszti ház dúsan aranyozott, operettdíszletbe illő termei. A sajtóról folyt a vita. A rendezvény második napján a sajtó „tragikus megosztottsága” volt terítéken. Mármost, tudom, hogy a kérdésfeltevés hülye, a megosztottság nem „tragikus”, ezt hívják pluralizmusnak, s a fene se akar közös csónakban evezni akárkivel. De mindegy, a vita tárgya ez volt, legalább 200 résztvevővel és jókora médiajelenléttel. E szombat délelőttön egymásnak adta a hozzászólói mikrofont Pálffy G. és Bencsik András, Varga Domokos György és Feledy Péter, Sugár András és Rózsa T. Endre, s ment a panasznap, vádaskodva, indulatosan. „Vita”, egy hangra. A „másik oldal” ezalatt, régi jó liberális fegyelmezetlenséggel kinn az előtérben traccsolt, pletykázott. Nem kértek szót, nem reagáltak, oda se figyeltek. Legalábbis a szellemi nagyágyúk nem.
Miért? – kérdem újra. Miért ez a passzivitás, ez a lusta közöny? Miért csak a túloldal harcias?
Aki tudja a választ, szóljon.
- Belföld [6]