Nemrég véletlenül belehallgattam egy rádióműsorba. Az interjúban a muslincák két tudós kutatóját faggatta a riporter a muslincák életéről. És a kérdezettek lelkesülten meséltek – láthatóan (hallhatóan) komoly érzelmi elkötelezettséggel, kiállva a muslincák mellett. A riporter finoman kötekedett. Hogy szép, szép, de ő úgy tudja, hogy a derék muslincáknak van valami kínos szerepük az erjedési folyamatok körül, állandó tolakodásuk borospoharaink táján eléggé kellemetlen, és úgy tűnik, káros is – mire ez a két tiszteletre méltó ember szinte egymás szavába vágva kelt a megvádolt muslincák védelmére: ó, nem, dehogy, szegény muslincák éppen hogy áldozatai ennek a dolognak, a poharaink iránti érdeklődésük nemegyszer az életükbe is kerül: belefulladnak a borba! – Nem értek a muslincákhoz. Mindeddig nem is érdekeltek különösebben. De ez az interjú tetszett. Igen, valahogy így kell ezt – gondoltam, átmelegedve, eltelve rokonszenvvel a két hites kutató, de nekik köszönhetően még a muslincák iránt is –, ha foglalkozunk valamivel, seprőkötéssel, mosógéptervezéssel, tengerfenék-térképezéssel vagy zabhegyezéssel, mindegy, szeressük a munkánk tárgyát, ne ódzkodjunk érzelmileg is ráhangolódni!
Szabad embernek tudom magamat: mindig is engedtem a spontán vonzalmaimnak, leginkább csak azzal foglalkoztam, amivel kedvem volt foglalkozni. Ahogy a paraszt szereti a föld szagát, a bankár fülének jólesik a pénz zizegése, a szobrász ujjának az agyag tapintása, valahogy így kezdtem foglalatoskodni én is a cigányság gondjaival. Annál nagyobb volt az elképedésem, amikor tapasztaltam: van, akit egészen más rugók mozgatnak. Mint a talányos ellenpéldát: Vekerdi Józsefet. Aki az elmúlt évtizedekben történetesen ugyancsak a cigányság kutatásán munkálkodott – de szembetűnően egyáltalán nem azért, mintha bármilyen értelemben jóleső érzéseket nyert volna a romák közelségéből. Ellenkezőleg: megvetette és utálta őket, és valahányszor csak szóhoz jutott, harsányan hangot is adott az ellenérzéseinek.
Egy nyelvésztudorról van szó, az indogermán nyelvek – s köztük a cigány nyelv, nyelvek – kutatójáról. Aki azonban szakterületétől elég messzire elkalandozva lépten-nyomon beleártotta magát néprajzi, folklorisztikai, szociológiai és pedagógiai kérdésekbe is. Nem értek az indogermán lingvisztikához, így nem tudhatom, hogy Vekerdi nyelvésznek mekkora tudós. De hogy kutatónak, tudósnak csapnivaló, azt onnan tudom, hogy néprajzi, szociológiai, pedagógiai kérdésekben elkövetett megnyilatkozásai egyszerűen rémesek. Nem, nem szimplán az „ártalmatlan dilettáns” esete ez, sokkal inkább a közveszélyes konkolyhintőé: állításait nem a kutatás során felismert tényekre, csakis rasszista előítéleteire alapozta. Egy „gazdag” életmű során mindvégig.
Jól emlékszem, pedig elég régen, még valamikor a 70-es években történt: Vekerdi egy pedagógiai főiskoláknak szánt tankönyvben tette közzé a cigányokkal kapcsolatos hajmeresztő rögeszméit. A szörnyszülött iromány az akkoriban formálódó demokratikus ellenzék köreiben, a Kemény István szárnya alól kibújt fiatal kutatók soraiban heves felhördülést keltett. Az volt az első reflexünk, hogy beadványt szerkesztünk a tankönyv leállítása érdekében. Serényen dolgoztam is az akcióban: kigyűjtöttem a szövegből a rasszista kitételeket – takaros csokrot –, aztán a buzgalom megtört. Mert ráeszméltünk: ugyan hová címezhetnénk a beadványunkat? Merthogy mi nem voltunk bejáratosak a mindenható pártközpontba (ahogyan például Vekerdi igen). Ugyan kitől várhattuk volna akkor, hogy leállítsa ezt a torzlelkű hőbörgőt, aki szerint „a cigányok” genetikus adottsága, hogy lopnak, hogy azért hazudnak, mert igaz és hazug állítás közt logikailag nem tudnak különbséget tenni, hogy nyelvük és kultúrájuk szegényes és másoktól összelopkodott ketymesz, hogy gyermekeik származásuk okából képtelenek a szorzás és osztás műveletének elsajátítására, s így tovább? A Vekerdi József (és rajta kívül még Várnagy Elemér) nevével fémjelzett „tankönyv” azóta már rég letűnt a magyar kultúra szégyenteljes mozzanatoktól sem mentes, szomorú forgószínpadáról, példányait a papírmalmok felőrölték (Új Magyarország lett belőlük, Beszélő, meg ilyen-olyan pornólapok, az anyag örök körforgásának törvényei szerint), de vajon hány mai pedagógusunk fejében őrződnek és „kamatoznak” tovább a bennük is gyökeredző emberellenes tanok? Az egykori akció kényszerűen hamvába holt – Vekerdi József pedig maradt a cigánykérdés pártunk és kormányunk hitelesítette, „köztiszteletben álló” szakértője.
Mindmostanig. Amikor is a Magyar Hírlap egy újságírója szagot kapott: az Országos Széchenyi Könyvtár osztályvezetője, Vekerdi József rasszista maszlag nyilvános terjesztője. És a botrány első szelére hősünket kirúgták az állásából. Hogy ez lett volna a legmegfelelőbb eljárás, az nem bizonyos. De ez még úgyis csak a cirkusz kezdete. Mert nincs kétségem: Vekerdi perelni fog. Máris ellentámad és vagdalkozik, viszontvádol – fűt és fát. (Például a Raoul Wallenberg Egyesületet, amely szerinte a cigányság szeparációjáért aknamunkálkodik – lásd: G. Funar.) Szóval áll a bál.
Amely rendezvény, bevallom, eléggé tetszik nekem. Mert (jórészt) arról (is) szól, hogy azért ebben az országban mostanság mégsem igazán sikk már rasszistának lenni. Meg hogy az újságíró leleplező írása sem mindig falra hányt borsó. Hogy most már azért legalább a tudományos élet megpróbálja kivetni magából a szélsőséges ideológiák ámokfutóit. Szóval hogy felállt azért egy meccs, amelyben mégis bizonyos esélyekkel lehet már focizni. Mit mondjak, bizakodom!