Pophorn, avagy a humanizmus
Csak karácsony előtt szoktunk meglepődni, hogy milyen bonyolult lehet az olyan egyszerűnek tűnő művelet is, mint az ajándékozás. Mennyivel fogósabb feladat azonban, ha nem csupán családtagjait, de az egész népét akarja meglepni az ember.
Rejtvényszövegünk a politikai indítékból elkövetett adakozás dilemmáit ecseteli. 1430 körül született szerzője öt éven keresztül Hunyadi János katonája volt, majd belépett a karthauzi rendbe, és életét a továbbiakban velencei, ferrarai és párizsi kolostorokban töltötte. Idézett írása, az 1467 táján írott erényekről szóló könyvecske, műfaját tekintve „királytükör”, az uralkodók kívánatos tulajdonságait bemutató értekezés. Művét magának Mátyás királynak ajánlotta a szerző, de elképzelhető, hogy közemberek is haszonnal forgathatják.
Horn Gyula nem szorul efféle szerzetesi bölcsességre; ő inkább a Mátyás király által felfedezett tanácsadóra, bizonyos Okos Katicára figyel, aki „hozott is, meg nem is, ott is volt, meg nem is”. Mert ez a mesebeli 13. havi fizetés, bizony, nem holmi vagyonadó! Most a furfangos miniszterelnökünk úgy adhat, hogy nem ad. E pótfizetést ugyanis januárban mindenképpen ki kellene fizetni. A sajtókampány során ez persze jótékonyan feledésbe merül. Azzal sem kell törődni, hogy az egyhavi bér csak félhavi fizetés. Amíg akad újság, amely szalagcímben egész hónapról beszél, miközben a cikk már csak két hétről szól, tényleg mindegy a dolog. Amúgy is inkább az a fontos, hogy megleckéztessék valahogy Kunczét, ezt a sajtón keresztül üzengető Holubárt. Szinte biztosra vehetjük, hogy nem lesz riporter, aki megjegyezné, hogy a sajtóközlemények útján történő kormányzás merőben új módszerét a miniszterelnöki hivatalban dolgozták ki.
Néhányan azt gondolják, Horn eltévesztette a naptárt, vagy nem mondták meg neki, hogy a választások már befejeződtek. Mások a népszerűségi mutatókra hivatkoznak: a szabad demokrata miniszterek magasságfölénye mellett ez is feszélyezheti a kormányfőt. (Homo longus raro sapiens, sed si sapiens, valde sapiens: A magas ember ritkán okos, de ha okos, akkor nagyon okos.) Én viszont azt gondolom, hogy a miniszterelnök előtt nem kisebb példa, mint Mátyás humanista reneszánsza lebeg, hiszen maga nyilatkozta: a kifizetés előrehozása „humánus lépés volt”. A humanisták (és Marx) kedves mondása volt: Nihil humani a me alienum puto – semmi, ami emberi, nem idegen tőlem. Valóban, egyre kevesebb dolog van, amit ne lehetne föltételezni a miniszterelnökről. Csak remélhetjük, hogy azt is tudja: humanum errare est: tévedni emberi dolog. Mert mint Cicero mondja, „cuiusvis hominis est errare, nullius nisi insipientis in errore perseverare”: minden ember tévedhet, de csak az ostobák tartanak ki tévedésük mellett.
Az adományozást gyakran kíséri rablás
„A bőkezűség – mondja Arisztotelész az Etika negyedik könyvében – az az erény, amelyik középúton tart, amikor pénzt adunk vagy kapunk. Ebben a vonatkozásban dicsérik a bőkezűt. Aki szomorúan ad, nem bőkezű – állítja ugyanez a filozófus. Mert Isten a jókedvű adakozókat szereti, mint az apostol mondja. Cicerói idézet a Kötelességekből: Sokan vannak, akik ragyogás- és dicsőségvágyukban azzal bőkezűsködnek, amit másoktól rabolnak el. Ezek abban a meggyőződésben élnek, hogy barátaik jótevőinek fognak látszani, ha eszközökben nem válogatva halmozzák el őket. Ezzel szemben olyan bőkezűséget kell tanúsítanunk, amivel barátainknak használunk, viszont senkinek sem ártunk. A Kötelességek második könyvében pedig azt állítja, hogy igaza van Fülöpnek, amikor egyik levelében azzal vádolja fiát, Sándort, hogy adományokkal hajhássza a makedónok jóindulatát: Miféle fonák gondolkodás keltette benned azt a reményt, hogy azok lesznek barátaiddá, akiket pénzzel vesztegetsz meg? Azt éred el, hogy a makedónok nem a királyuknak, hanem szolgájuknak vagy a sáfárjuknak fognak tartani; ez pedig a királyra nézve gyalázat. – Igen helyesen mondta, hogy az adományozás vesztegetés, mert aki kap, rosszabbá válik, és folyvást csak erre les majd. Ezt ő a fiának mondta, de tekintsük mindenkihez szóló utasításnak. Ezért az sem kétséges, hogy a jóindulatot, amely tettben és szorgalomban nyilvánul meg, tisztességesebb is, kitárulkozóbb is, és többeknek válhat a hasznára.
Olykor mégis szükséges bőkezűsködni, és a jóindulat eme fajtája se mindenestül elítélendő. Gyakran kell juttatnunk arra érdemes rászoruló embereknek a vagyonunkból, csakhogy körültekintően és mérséklettel. Sokan ugyanis birtokokat tékozolnak el meggondolatlan adományokkal. Márpedig van-e ostobább dolog, mint önként tenned olyasmit, amit aztán a későbbiekben nem tudsz megtenni? Az adományozást gyakran kíséri rablás. Amikor ugyanis az adakozók elkezdenek nélkülözni, arra kényszerülnek, hogy rátegyék a kezüket mások jószágára. Így azután, noha jótéteményeikkel jóakaratot akarnak gyűjteni a maguk javára, nem jut nekik annyi támogatás a megajándékozottaktól, mint amennyi gyűlölet a kifosztottaktól. Ennélfogva sem úgy elzárni nem kell a vagyont, hogy a jó szándék se nyithassa meg, sem úgy kitárni, hogy mindenki előtt nyitva álljon. Megfelelő mértékkel kell élni, s ez vonatkozzék a vagyonra is. És így tovább.”
???
Kapcsolódó cikkek
- Ki beszél? [6]