Havas Fanny

Nyomtatóbarát változat

Mindenkit, akinek figyelmét éppen a Pszichoanalízis és kultúra című fejezet ragadná meg a tartalomjegyzéket böngészve, vagy általában is izgat ez a téma, arra buzdítok, hogy fittyet hányva a megszokásnak és mohóságnak, hátulról kezdje az olvasást, a Kommentárok és viták cikkeinél. Ezek az írások ugyanis összefoglalják, áttekintik az érveket, ellenérveket, a magasröptű és alacsonyan szálló vitákat Freud és a pszichoanalízis dolgában, alaptéziseket tisztáznak, összefüggéseket bontanak ki: felkészítenek, rávezetnek az előző fejezetben foglaltak értő, „helyes” olvasatára. Popper Péter, Erős Ferenc, Harmat Pál, noha roppant tárgyszerűek, igen kiegyensúlyozott és toleráns hangnemben ismertetik a témát, és nem hallgatják el sem Freud, sem diszciplínája gyengéit, meghaladott „igazságait”, egy percre sem hagynak kétséget afelől, hogy a XX. század egyik legkreatívabb elméjéről és legnagyobb hatású elméletéről van szó, s ők maguk, ha megszorításokkal is, de inkább hívei mindkettőnek, mintsem ellenzői.

Engedjenek meg egy újabb szubjektív gesztust: ismét fütyülve a sorrendre, hadd emeljem ki az első fejezetből Bruno Bettelheim vallomását. Elfogultságom Bettelheim iránt nem újkeletű. Rögtön első találkozásunkkor, vagyis a Mese bűvölete és a bontakozó gyermeki lélek című könyve olvasásakor, még 1985-ben elkápráztatott, lenyűgözött, sőt elbűvölt: úgy írt a gyerekekről, úgy értelmezte a meséket, úgy avatott be titkaimba, hogy ha fel nem is oldotta, de elviselhetővé enyhítette a megmaradt, ám gondosan titkolt gyermekkori és a felnőtt, szülői szorongásokat. Meleg, barátságos, derűs és bizalmat ébresztő világot varázsolt körém. Nos, Bettelheim e mostani írása (Találkozásom a pszichoanalízissel), melynek mottója a Keresd a nőt! lehetne, ugyanazokkal az erényekkel ejtett rabul, mint a Mese… vagy a másik két magyarul megjelent könyve (A végső határ, 1988, Az elég jó szülő, 1994). Olyan magától értetődően, annyi nyíltsággal, oldottsággal osztja meg velünk ezúttal saját titkait, hogy minden szónak fedezete lesz: a megélt, mélyen átélt tapasztalat.

Thomas Nagel esszéjében (Freud permanens forradalma) izgalmas kérdéseket vet fel, rokonszenves nézőpontból. Minthogy semmit nem zár le, továbbgondolásra készteti az olvasót, elsősorban pszichológia és esztétika viszonyáról.

Garrison Keillor írása (Dionüszosz ötven lett) közelebb áll a szépirodalomhoz mint a tudományhoz, még akkor is, ha vállaltan és erőteljesen pszichologizáló. A felettébb szarkasztikus novella arról árulkodik, hogy szerzőjét igen súlyos kételyek gyötrik a pszichoanalízissel mint terápiával kapcsolatban, sőt mondhatnánk, inkább károsnak, semmint hasznosnak tekinti, különösen az olyan önfeledt, netán szabados életélvezők esetében, mint amilyen Dionüszosz is.

Carl Gustav Jung levele – gondolatmenete-vázlata – A nemzeti karakterről igen tanulságos és érdekes: svájci lévén, jómagam persze könnyen hivatkozom négyfele osztott szívemre…” – és egyúttal átvezet egy másik témakörhöz, mely a Svájc és a svájciak címet viseli. Meg kell mondanom, még sosem gondolkodtam el azon, vajon egy svájcinak milyen svájcinak lenni. Eszembe se jutott, hogy a svájciaknak gondjaik lehetnek svájciságukkal. Noha sem Peter Bichsel (novelláját lásd e számunk 30. oldalán), sem Otto F. Walter felmenőit nem ismerem, úgy tűnik, mindig is svájciak voltak, született svájciak. És mégis eltűnődnek svájciságukon és a svájcin. És egyikük elfogulatlanabbul mint a másikuk, sőt egyikük szellemesebben mint a másikuk. Talán mert mindketten solothurniak? Amíg nem olvastam elemzéseiket, nem tudtam: mindig ilyen önironikus-ironikus, de elkötelezett állásfoglalásokra vágytam a nemzeti hovatartozás kérdésében. És még valami: kíváncsivá tettek a svájciakra, többé-kevésbé megszabadítottak előítéleteimtől, a szörnyű közhelyektől.

Dürrenmatt beszédében – amely akkor hangzott el, amikor Havel elnök 1990 novemberében átvette a Gottlieb Duttweiler-díjat, az egyik legnevezetesebb svájci kitüntetést – egy másik, szélsőségesebb irányba viszi el a svájci önkritikát: az ő Svájca már nyomokban sem emlékeztet a közfelfogásban élő idillikus, tejjel-csokoládéval folyó békésen-unalmas Svájcra.

Urs Widmer novellája, A felejtés paradicsoma ritka szép és jó írás, valódi kis remekmű. Ráadásul azzal a boldogító felismeréssel ajándékoz meg bennünket, hogy – bármennyire próbálja leplezni holmi iróniával, mellébeszéléssel – egy svájci német írónak is van szíve, s nem akármilyen. Kár, hogy a szerző nevét az ügyetlen tipográfiai megoldás miatt csak többszöri nekifutásra lehet felfedezni a Giacometti-szobor talpazatán.

Az összeállításban túlnyomórészt svájci német szerzők szerepelnek, és az egyetlen francia nyelvet reprezentáló író, Agota Kristof is eredetileg magyar. Olyannyira, hogy novellája is ilyen vonatkozású, amit egyrészt a befejezés nyomatékosít, másrészt a tragikus hangvétel. A fordítás nehézségeit a Svájcban élő német magyar – Zsuzsanna Gahse, és az őt fordító Tandori Dezső ecseteli esszéisztikus és rendkívül élvezetes formában, az ő írásaik kerekítik le, kerekítik egésszé az összeállítást.

A harmadik nagy témakör a téli számban a filmé. De erről, és a többiről majd legközelebb. Most elégedjünk meg Zanussi zárómondataival: „ha haladás nincs is, remény azért van. S ez jó hír.”

• Rábeszélő