Jó előre sejteni lehetett, hogy az 1968-as prágai szovjet bevonulásért a csehszlovákok előbb-utóbb benyújtják a számlát. 1969 tavaszán, a svédországi jégkorong-világbajnokságon aztán ennek is elérkezett az ideje.
Akkoriban Pécsett laktam, még nem volt tévém, az első szovjet (ruszki)–csehszlovák mérkőzés napján átballagtam hát a jogi egyetem szemközti kollégiumának a társalgójába. A terem zsúfolva volt, és már a meccs előtt leírhatatlan hangulat uralkodott. Mindenki tudta, hogy nem a hokiról van szó, hanem a kelet-európai kis államok nyomorúságáról. Pontosabban a nyomorúság meghaladásáról. A jogászhallgatók szemében dacos fények csillantak, tekintetüket várakozástelien a képernyőn felbukkanó „Kapcsolás” feliratra szegezték: itt az alkalom, most megfizetünk nekik, mi, nyomorúságos kelet-európai kisállamok!
Pedig a szovjeteknek (ruszkiknak) iszonyúan jó csapatuk volt akkoriban. Szemben az ellenfelekkel, akik többnyire „lesz, ami lesz” alapon, vaktában lődözték be a korongot a támadóharmadba, ők úgy tették-vették a pakkot, hogy azzal teljes kétségbeesésbe kergették a rivális csapat játékosait. Leheletfinom passzokkal, váratlan kombinációkkal fejlődtek fel, az ellenfél hátvédjeivel föltörültették a pályát, és futószalagon dolgozták ki a sakkmatt helyzeteket. Ráadásul ott volt Firszov, aki zseniális szólóival egyedül is képes volt mérkőzéseket eldönteni. Ha kellő lendülettel tudott megindulni a középső harmadból, káprázatos cselei ellen nem volt orvosság. A fizika törvényeit meghazudtoló irányváltoztatásaival porig alázta a hátvédeket, és időnként Heinz Rühmann-t idézte, aki, mint köztudomású, egy akkoriban játszott filmben rendszeresen „átment a falon”. Ehhez jöttek a donyecki kazánkovács hagyományokra építő hátvédek, akik olyan bodicsekeket adtak az ellenfelek csatárainak – szigorúan a szabályok megengedte határokon belül –, hogy kanállal kellett őket levakarni a palánkról. Azt a meccset nem láttam, de állítólag Ragulin egyszer úgy odakente az egyébként kőkemény Golonkát, hogy utána öt darabból rakták össze a kórházban, és a szilánkosra tört csontok helyébe némi platinát is kénytelenek voltak beépíteni. (Golonkát persze nem olyan platinából faragták, hogy föladja: folytatta pályafutását, sőt attól kezdve még keményebb lett.)
Summa summarum, normális körülmények között a csehszlovákoknak semmi esélyük nem lehetett volna a szovjetekkel (ruszkikkal) szemben. De az 1969-es svédországi vb-n nem voltak normális körülmények. A mérkőzés világpolitikai kontextusba helyeződött. A stadion felett Jan Palach szelleme lebegett. A csehszlovák játékosok egy egész nép (egyesek a cseh, mások a szlovák), sőt az egész leigázott Kelet-Közép-Európa támogatását maguk mögött érezhették, amikor kikorcsolyáztak a jégre. A bemelegítő szovjet (ruszki) hokisok magabiztos mozdulatain látszott, hogy erre nincsenek felkészülve. Azt hitték, annyi most is elég lesz, mint máskor. (Akkor már évek óta szériában nyerték az olimpiákat és világbajnokságokat.) Tévedtek. A csehszlovákok (csehek és szlovákok) az első perctől kezdve elképesztő fanatizmussal vetették magukat a játékba. Nem ismertek elveszett korongot. (Egy alkalommal Nedomansky a palánkon túlra, a nézők közé tartó korongot a levegőben úszva ütötte vissza a pályára.) A korcsolyák szikráztak, a botok percenként törtek el, ha Firszov megindult, hárman feküdtek eléje, Ragulin hiába alkalmazta sokszor megcsodált bodicsekjeit, a csehszlovákok Anteuszként pattantak vissza a palánkról, a csehszlovák (cseh és szlovák) szurkolótábor átment politikai tüntetésbe, a pécsi jogászhallgatók őrjöngtek gyönyörűségükben, az egész öntudatra ébredt Kelet-Közép-Európa együtt lüktetett a játékkal. Nyilvánvaló volt, hogy a szovjetek (ruszkik) csak a csehszlovákok (csehek és szlovákok) holttestén át nyerhetnek, de a nézőtéren helyet foglaló KGB-sek nem mertek közbeavatkozni. Aztán a történelmi igazságszolgáltatás jegyében a csehszlovákok (csehek és szlovákok) bepasszíroztak egy gólt. A pécsi jogászkollégium társalgójába behallatszott a pardubicei, kassai és katowicei szurkolók üvöltése, merthogy a kelet-közép-európai kis népek egységes diadalordításban törtek ki. A továbbiakban a szovjeteknek (ruszkiknak) esélyük sem volt arra, hogy kiegyenlítsenek. A csehszlovákok (csehek és szlovákok) élő falat vontak kapujuk elé, minden korong útjába belevetődtek, Nazdruhal, a kapus pedig a légsüvítőbb bombákat is úgy kapta el, mint macska a legyet.
A második mérkőzés kicsit másként alakult. A harmadik harmadban, 2:2-nél a Holik testvérek egyike (talán Jaroslav, de az is lehet, hogy Jiri) megindult a szovjet (ruszki) kapu felé. Bemutatott egy káprázatos cselt, úgyhogy szegény Konovalenko engedelmesen kivetődve elcsúszott egészen a palánkig, majd bődületes erővel bevágta a pakkot az árván maradt kapuba. A Vencel teret, fittyet hányva a zord időjárásra, hatalmas tömeg árasztotta el, a pécsi jogászkollégium társalgójában boldog-boldogtalan egymás nyakába ugrott örömében, diadalmámor kerítette hatalmába egész Kelet-Közép-Európát, a Kárpátok és a Beszkidek bércein a szabadság szele süvöltött végig.
A világbajnokságot egyébként a svédek nyerték. Mindenki kétszer játszott mindenkivel. A csehszlovákok kétszer elkenték a szovjeteket, a szovjetek kétszer a svédeket, a svédek pedig kétszer a csehszlovákokat. A gólarány (vagy valami más) végül is az északiak javára döntött. A csehszlovákok harmadikak lettek.
- Sport [6]