Egyik könyvében meglehetősen sötét képet festett új hazája XX. századi történelméről. Bürokratizálódás, eltömegesedés, uniformizálódás, megállíthatatlan anyagi és szellemi infláció. Mit szóltak ehhez odakint?
Nem szóltak különösebben semmit. De ha túl nagy lett volna a hírverés, akkor gyanút fogtam volna.
Miért?
Nézze, Amerikában van három nagy tévétársaság, egyenként hetvenmillió nézővel. Akkor kerül az ember reflektorfénybe, ha pár percre bejut valamelyik műsorba. De ilyen meghívót csak az kap, akinek a könyve nagy port ver fel. Már a kifejezés is árulkodó: mondjuk, ül az ember, és egy strandpapuccsal felveri maga körül a port. Hát – én soha nem akartam verni magam körül a port.
A hetvenmillió potenciális vásárlót sajnos a Beszélő sem tudja garantálni… Van sajátos történetírói szemlélete?
A legtöbb könyvem rétegekben van megírva. Az első rész mindig egyfajta összefoglalás. Azután visszatérek a kiindulóponthoz, és megpróbálom egyenként végigkísérni az egyes szférák, a nép, a politika, a gazdaság, a kultúra, az emberi szellem történetét, végül az emberkép alakulását. Ezek a rétegek számomra hierarchikusan rendeződnek el.
Milyen hierarchia szerint?
A marxista, de a klasszikus kapitalista felfogás is abból indult ki, hogy az anyagi világ fejlődése a döntő, minden gondolat és szellem ennek van alárendelve. Én pont fordítva látom. Az anyagi világ bemutatása után haladok az események valódi mozgatóerői, az emberi tudat és a szellem világa felé.
Ez valamiféle szellemtörténet?
Részben. Mindig nagy hatással volt rám Szekfű Gyula. Felfogásom alapvetően idealista, bár az idealizmus könnyen félreérthető kategória.
Akkor célszerű lenne tisztázni…
Meggyőződésem szerint csak egyfajta fejlődésről beszélhetünk: az emberi tudat fejlődéséről. Arról, hogy a történelem során az emberi tudat egyre mélyebbre hatol az anyagi világba. Kölcsönhatás van a két szféra között, de ez nem egyenlő arányban oszlik meg. Ami történik, elválaszthatatlan attól, amiről az emberek azt hiszik, hogy történik.
A „Budapest, 1900” sikerkönyv volt idehaza, de Amerikában is. A 90-es évek elején minden idelátogató amerikai a hóna alatt szorongatta, az egyik belvárosi könyvtárból pedig ki sem lehet kölcsönözni, mert helytörténeti műként tartják számon. Hogy jött az ötlet, hogy megírja?
Az 1970-es években Nyugaton nagyon divatba jöttek a századfordulós témák, de mindenki csak Béccsel foglalkozott. Ezek nagyon különböző színvonalú munkák voltak, a Yanick és Toulmin által írt könyv például kiváló, Schorske-é talán a legrosszabb…
Szerintem jó könyv…
Schorske jó iparosként mindent összehordott anélkül, hogy valami koncepciója lett volna. A könyv legjobb fejezete a bécsi építészetről szól, de az az 1850-es évek végére nyúlik vissza. A századfordulóval szinte nem is foglalkozik, azután előjön olyan dolgokkal, amik a 20-as években történtek. Kinyújtja, mint a rágógumit. Hát ez nem a századvég. De engem inkább az bosszantott, hogy mindenki csak Bécsről ír, miközben Budapest egy fantasztikus kulturális robbanás színhelye volt a századfordulón. Elmentem hát egy kiadóhoz, és sikerült meggyőznöm őket. Elég szokatlan vállakozás volt ez részemről, mert nem tartom magamat a magyar történelem avatott szakértőjének.
Miért?
Aki magyar történelemmel foglalkozik, annak ismernie kell a szomszéd népek történelmét, én pedig egyik szomszéd nép nyelvét sem beszélem.
Milyennek látja a századfordulót? Valamiféle aranykornak?
A századfordulón valahogy minden egyszerre jött össze Budapesten, a politikában és a kultúrában is. Hirtelen berobbant a köztudatba Ady. Hogy miért éppen akkor? Ki tudja, valahogy benne volt a levegőben. A gyarló ember azt hiszi, hogy mindent meg lehet magyarázni. De aranykornak azért nem nevezném. A magyar politikai kultúrával és retorikával már a múlt század második felétől komoly bajok voltak. Gyanakvás, acsarkodás mérgezte a levegőt, amit a robbanásszerűen fejlődő sajtó alaposan felszított. Az 1870-es évek végén, amikor építeni kezdték a világ legnagyobb Parlamentjét, Tisza Kálmán, aki amúgy spórolós ember volt, azt mondta: kerül, amibe kerül, el fogjuk kápráztatni a világot. Majd megépül a nagy mű ott, ahol a század elején útszéli ordítozás, verekedés, sőt lövöldözés folyt. Sikerült. Mármint elképeszteni a világot.
A rövid XX. viszont már a teljes eltévelyedés, a civilizáció romlásának korszaka?
A két háború tönkretette Európát, lerombolta Európa önbizalmát. Valamikor a németek találták ki azt, hogy a kultúra magasabb rendű, mint a civilizáció. A civilizáció nagyon egyszerű dolgokból tevődik össze: jó modor, működő közlekedés, kórházak, iskolák. A kultúra, a művészet pedig valami magasabb rendű dolog – mondták. A németek szerint az angol egy kalmárnép. Van civilizációja, de nincs kultúrája. Most nem is az az érdekes, hogy ez milyen irányba vitte a németeket. De a két dolog viszonyát újra kellene gondolni. A kultúra mára nagyon sokrétű lett, széttart, ma már mindenki, minden társadalmi csoport, réteg, sőt, asztaltársaság azzal dicsekszik, hogy saját, önálló kultúrája van. A lapoknak kulturális rovatuk van Vlagyivosztoktól Montevideóig. Közben a polgár nem mer kimenni az utcára, Oroszországot a maffiózók tartják a markukban, a volt Jugoszláviában népirtás folyik. Ez nem a kultúra, hanem a civilizáció mély válságát tükrözi. A civilizáció ellentéte a barbárság. A civilizáció akkor rendül meg, ha az állam, illetve az államok közössége nem tudja betölteni feladatát, nem tudja megvédeni a polgárait, és nem tud gátat vetni a barbárság térhódításának, ami nemcsak kívülről jön, belülről is fenyeget bennünket.
Ön sokszor bírálja a liberalizmust, mint afféle elavult, XIX. századi gondolatrendszert. A polgári Európa civilizációja viszont mégis a liberalizmus nyomán született meg…
Zavar van a fogalmak körül. A válság legnyilvánvalóbb jele, ha a szavak elvesztik értelmüket. Ma már senki nem tudja pontosan, hogy ki a „liberális”, és ki a „konzervatív”.
Ön minek tartja magát?
Körülbelül másfél évtizeddel ezelőtt jöttem rá, hogy ha a konzervativizmus az, amit Amerikában a magukat konzervatívnak nevező emberek képviselnek, akkor én nem vagyok konzervatív. Reakciós vagyok. Az amerikai konzervatívok ma hagyományellenesek, az anyagi gyarapodás bűvöletében élnek. Azt hiszik, ez a fejlődés. A haladás fogalmát újra kellene gondolni. Azt hisszük, hogy egyre gazdagabbak vagyunk, közben tönkretesszük a környezetünket – a szó fizikai, mentális és szellemi értelmében egyaránt.
És mi baj van a liberálisokkal?
A liberálisok emberképe túlzottan optimista volt. Azt gondolták, az ember magára maradva, vallástól és Istentől elszakadva, csak a maga eszére hagyatkozva képes jó világot teremteni maga körül. Ez végső soron illúziónak látszik.
Nem túl korai kimondani a verdiktet?
A liberálisok fő elve a szabadság. A liberalizmus a XIX. században az államhatalom korlátozásáért lépett föl, a rendőrállam, a cenzúra ellen, azért, hogy az ember lerázza magáról a béklyókat, hogy szabadon kiteljesíthesse önmagát. De szabadnak lenni sokkal nehezebb, mint rabnak. A magára maradt ember könnyen tévútra keveredhet. Az embernek ki kell józanodnia.
Mitől részegült meg?
A felvilágosodás nagyszabású kísérlet volt, hogy megteremtse az embert, aki a tiszta észre alapozva teszi értelmessé a világot. A múlt században nekilendülő technikai fejlődés pedig azt az illúziót keltette, hogy csak idő kérdése, mikor oldjuk meg az összes tudományos és társadalmi problémát. Egész társadalmunk és kultúránk erre a hiedelemre épül, ez a szervezőelve, és nagyon kemény partikuláris érdekek fűződnek ahhoz, hogy ez a hiedelem fönnmaradjon és terjedjen. Pedig ha valami, úgy ez a rémes XX. század igazán véget vetett az ész mámorának.
Ön sokszor ír valamiféle totális inflációról. Ez mit jelent?
A haladás hamis illúziójáról van szó. Arról, miszerint a haladás abban áll, hogy mindenből egyre több és több van. Ha valamiből egyre több van, legyen az bankjegy vagy szabadság, akkor egyre csökken az értéke. Ez már nem haladás, hanem puffadás.
Nem lehet, hogy a szabadság csak akkor válik érzékelhetővé, ha el akarják venni?
Nem azt mondtam, hogy a szabadságot vissza kellene szorítani. Tény, hogy a szabadság nevében a szabadosság prófétái és banditái igyekeznek sütögetni a maguk pecsenyéjét. De nem erről van szó, hanem arról, hogy meg kell tanulnunk értelmesen élni a szabadságunkkal, vagyis önmagunk értékeivel és lehetőségeivel. Hiszen szabadságunkban állna máshogy is élni, más világot is teremteni magunk körül. Mégsem tesszük.
Miért?
Végre tudomásul kellene venni, hogy az ember eredendően bűnös, még mindig jórészt a félelmei és a vágyai irányítják. Tehát az ember nem lehet mindenható. Meg kell ismernünk és főleg el kell fogadnunk a korlátainkat, vissza kell találnunk a közösségünkhöz, a környezetünkhöz, és legfőképpen saját magunkhoz. Önmérséklet, türelem, hit és kiegyensúlyozott önbizalom – ezt nevezem én kijózanodásnak.
De mi lesz azokkal, akik nem a kólától, hanem az éhségtől puffadnak fel? Örüljenek, hogy a haladás újkori tévútját szerencsére elkerülték?
Ez nehéz kérdés, de nem az én tisztem megválaszolni. Nem hiszem, hogy az átlagember a harmadik világban ma rosszabbul él, mint száz évvel ezelőtt. Ettől még joggal rosszkedvű, de az ő problémái mások. Ebbe én nem tudok beleszólni. Nem vagyok próféta. Az én világom az európai civilizáció. Ehhez értek.
- Esszé [6]