Parti Nagy Lajos ötödik könyve – novellákból álló regény, igazi főhőssel, aki utazik, sóvárog, remél, nem remél, megcsalatik, csal, kalandoz, sűrűn vesz részt evészeteken, gyakran kiadván magából, amit bekebelezett, munkálkodik és munkáltatják, építkezik és rombol. Parti Nagy Lajos ötödik könyve – tömény költészet, kis ívek, visszatérő motívumok, asszonáncok és szó- és mondatrománcok, szóáradás és lényegi csönd, mondattöredék-galacsinok és nagy, az egészen átívelő tempók egyszerre. Végül, de nem utolsósorban Parti Nagy Lajos ötödik könyve – panoráma. Pompás, félelmetes nyelvi látóhatár, telve „szomorú, (lázáros) nincseinkkel”. Ez a nyelv, mely pompás, mert félelmetes és hiánnyal telt, a kicsinyítéssel, a redukálással, a széttördeléssel, az egymáshoz nem illeszkedés számlálhatatlan fortélyával, a dadogás szóösszetétel-karneváljával átfordul: elképesztően széles horizontot tár elénk, a nyelv megtörtségének és alkalmatlanságának grammatikai, retorikai és stilisztikai bravúrját. Ez a nyelvben és nyelv-megtörésben kiteljesedő művészet és lexika, mely a Szódalovaglásban definiálta saját, egyszerre szívós és törékeny alapzatát („mintamondatok nulla”) – újabb nyelvi fordulat a kortárs magyar irodalomban. Jó érzés kimondani azt, ami szerintem evidencia, de oly kevéssé mondja ki értelmező módon a kritika, hogy költészetünk és prózánk utóbbi húsz–huszonöt éve bővelkedik egymásra rímelő, egymással vetélkedő vagy éppen egymásra nem is hasonlító nyelvi, nyelvkritikai újításokban.
Parti Nagy úgy teremt A hullámzó Balatonban, hogy ismétel és újraformál, hogy időtlen – classic –, és ugyanakkor szinte belefúrja kezét-tollát a múlékony anyagba és tárgyi világba. Klasszicitás és megújítás paradox viszonya körülbelül úgy jelenik meg az egészben, mint egyik remek mondatában a több száz között: „Hány gépszalag ér egy örökírót?” Vagy így: „Mondd, szerinted meztelen arcunk jog vagy fogyaték, kérdezi Barthos úr. S hogy nem, semmi, csak úgy eszébe jutott.” A talán Hrabalt is idéző és nem aránytalanul reá hajló süketelés, az állandó rizsa, a szövegelés éppenséggel arra szolgál, hogy meghalljuk végre, valahol a vége felé, hogy „a lényegem a csönd”. Ebben a mikroszkopikusan végiggondolt nyelvi univerzumban konstrukció és destrukció, bekebelezés és éhség, túlzabálás és hányás, buherálás és rongálás egyszerre jön létre, melyek határa a „waldtrockenkammer” és a hegedű, a szárazfás kamra és a violino cremonese között húzódik. Az akribiásan kidolgozott részletezés és a tágasság – regény és költészet, meghökkentő következetességgel, már-már monoton csökönyösséggel. A nyelv mint önmaga paródiája itt speciálisan, Parti Nagy-classicben, azaz egy Balaton szelet hullámzásába egyesítve lép elénk; ironikusan mondva: Parti Nagy Lajos und seine Zeit. Ezt a Zeitgeiset azonban nem „adja vissza”, nem ökrendezi ki ez a könyv, hanem ellenkezőleg: ő hozza létre, ő barkácsolja, ő a hétvégi demiurgosza. Általa ismerjük meg igazi nyelvi-szellemi állapotunkat, a mindenkori Kádár-korszakot, most nem politikai értelemben, hanem egzisztenciálisan, megismerjük a hrabali kelet-európaiságot, a mindenkori prolilétet, a műanyag-Pompejit, tokkal-vonóval, hogy stílben maradjak, a nem mozduló valóságosságát, eltörölhetetlenségét minden vacak, ócska, kiszolgáltatott és megvetésre-részvétre szoruló, hazug, tehetetlen romlandóságnak. Ez a szöveg a mindenkori Kis János a móriczi Tragédiából, aki halálig kieszi a vagyonából a szomszédját, valahol Balatonrendes és Rimini alsó között. Parti Nagy világa ugyanakkor semmiképp sem a puszta szociográfiák, szociofotók vagy a tényfeltárás, az ún. leleplezés kategóriájába tartozik. A hullámzó Balaton egy univerzális barbárság, szegénység, megszomorítottság és megalázottság picinyke szavait, dadogásait, képeinek zavarát, hibás nyelvhasználatát szereli össze. Mint az utolsó novellából kiderül: démiurgosznak, vagyis farigcsáló mesterembernek, formázó fazekasnak, barkácsoló hegedűkészítőnek, rosszabb esetben favágónak látja narrátorát, akinek legfontosabb szerve – a keze: „legelsőbben is a kezem voltam.” Ez a kéz, és nem toll, és nem szellem, és nem szív, nem agy, hajtja végre a boncolás, ízekre szedés, a puszta testi működés beszéltetését, ha tetszik, radikálisan leleplező módban: „a tüdő, úgy mondják, »szárnyas«, holott pacal”. Ez a hétvégi barkácsmester a könyv végén mindössze ennen elhegedűsödéséért, a fáskamrától szabadulásáért fohászkodik egy ismeretlen, rideg és gőgös Professzorhoz vagy haláltanárhoz, egyszerre hiábavalóan, és mégis túljárva az öreg szikkadt eszén.
Mert egyszerre építés és kibelezés, rombolás és konstruálás kisemberi, mínusz körüli eseteivel találkozunk – ez a nyelvi magatartás egyben az írói magatartás, kívüle semmi és csönd. Mondhatni: nyelvében él a részvét. Ezért nincs benne egy ujjvonásnyi maszat sem, ami különösen nagy dolog egy ilyen szövevényes, kényessé konstruált nyelvezetben.
Parti Nagy Lajos kivételesen egységes, konzekvens rendszert hozott létre utóbbi köteteivel. Azt a nyelvet, tartást, látásmódot, amire ma a legkisebb, szinte semmi figyelem irányul, és amely a nagy és kiapadni csak az utóbbi időben látszó szegényirodalomhoz tartozik, a szegények magyar és világirodalmához, nemcsak szociális, hanem egzisztenciális értelemben. Nem egyszerűen a szociális vagy lelki igazságtalanságról van szó, nem egyszerűen anyagi-tárgyi nélkülözésről, hanem a nyelv igazságtalanságáról, pontosságra áhítozó nélkülözéséről, artikulációs túlbeszéltségről, tehát a szegénység különös rendjéről és rendszeréről, a magát kifejezni próbáló, arra képtelen emberkéről, a világról, amint nem tud nevet adni dolgainak, önmagának, s mint ilyen: kolosszális guberálássá, irodalommá változik. Nem a pávák világirodalma ez, hanem a verebeké – igen, szándékos utalás ez, Tandorira. Úgynevezett értékelésből legyen ennyi elég. Mert nem csupán mérésre, hanem egy csöppnyi figyelmes szeretetre és szolidaritásra volna szükségünk, hogy igazán szakszerűek lehessünk, mint egy joggingos barkácsemberke. Hogy legalább egy förtelmes külsejű kis hétvégi bódé maradjon nekünk, jancsikályhával, miközben classic típusú Balaton szeletet tömünk magunkba!
- Kultúra [6]