Egy tudományos könyvről írott bírálatban olvasom, hogy „Szigorú irodalmárok azt is mondhatnák, hogy nem tartja be a játékszabályokat: szakirodalmi hivatkozásai esetlegesek, bizonyára sok fontos referenciát kihagy, kevésbé lényegesekhez ragaszkodik; könnyedén elintéz bizonyos problémákat, amelyeket hosszan kellene taglalni vagy teljesen elhagyni; és túlságosan tömören, ugyanakkor didaktikusan ír.”
„Te mondád.”
Majd a kritikus könnyedén megjegyzi: „Mindez azonban rendkívül üdítő.”
Eltűnődöm a merész fordulaton. A szóban forgó szerző írásait ismerem, de amennyire a hazai társadalomtudományokba belelátok, még rajta kívül is fel lehetne sorolni jó néhány kutatót, akiket hasonló módon meg lehetne dicsérni. (És baráti tájékoztatásból tudom, hogy a tudományok más, általam kevésbé ismert területein is akadnak még ebből a speciesből.) Tamás Gáspár Miklós megrótta a magyar értelmiséget, amiért a saját szakterületén sem igen olvas – hiszen mi mással lehetne magyarázni „az esetleges szakirodalmi hivatkozásokat”, „sok fontos referencia kihagyását”, sőt legalábbis részben „bizonyos problémák könnyed elintézését”, mint ezzel? –, de mindenképp újdonság, hogy ezért vállon veregetik az embert. Úgy is néz ki – hogy csupán két tudományágat nevezzek meg –, a behaviorista heraldisztika meg a posztmodern démonológia Magyarországon.
Én persze megértem, ha a magyar tudományos kutató (az vegye magára, akinek magára kell vennie) nem olvas. Az olvasás időigényes elfoglaltság, márpedig a magyar kutató le van gatyásodva, pénzt kell keresnie, amire a tudományos kutatás nem feltétlenül alkalmas. Ugyan ki venné rossz néven, ha a behaviorista démonológus nem olvasta el a nagy Cecil M. Jeopardy (amúgy alapvető jelentőségű) munkáját, mert abban az időben, amíg elolvashatta volna, meg kellett keresnie a gyerek ruhájára valót?
Ámde alapjában véve Jeopardy műveinek elolvasása nem is igazán szükséges. A tudományos karrier lehetőségei (még a művelt vadnyugaton is, hát még itt, az aranykalásszal ékes rónaságon) sokrétűek és változatosak, a tudományos teljesítmény és a hivatalos vagy akár félhivatalos elismertség köztudottan nem mindig halad párhuzamosan. A fordított kiválasztásról szóló, sokezer tételre rúgó szakirodalom felsorolásától most eltekintünk, pusztán utalunk egyfelől mondjuk Molnár Erik, másfelől pedig az eléggé hasonló területen működött Bibó István földi pályafutására, illetve tudományos munkásságuk valódi súlyára.
A fent említett recenzió hőséről például megtudjuk, hogy – eltekintve attól, hogy „szakirodalmi hivatkozásai esetlegesek, bizonyára sok fontos referenciát kihagy, kevésbé lényegesekhez ragaszkodik; könnyedén elintéz bizonyos problémákat, amelyeket hosszan kellene taglalni vagy teljesen elhagyni” – olyasvalaki képezte ki, akit viszont maga Freud analizált személyesen. Bámulatos! Ma már Magyarországon nem él, nem is élhet senki, aki Freud tanítványa volt, de közvetett kapcsolatban lenni a Szentlélekkel, az sem semmi. Vajon nem kell-e elhalványulni a legkisebb kételynek is a szerző tudományos teljesítményével kapcsolatban?
És ha az ember egyszer bejelentette, hogy ő a posztmodern heraldisztika első számú magyarországi tekintélye, nincs az a hatalom, amelyik megfoszthatná ettől a címétől. Valószínűleg az sem árthat meg neki, ha serdületlen kislányok előtt nyitja ki az esőkabátját. Nemrég olvastam Csalog Zsolt írását egy, a cigánysággal foglalkozó nyelvészről, aki amúgy már sok éve a legvadabb fajelméleti téveszmékkel fűszerezi tudományos értekezéseit és magánemberi megnyilvánulásait. Még Csalog is szükségesnek tartotta óvatosan megjegyezni, hogy nem tudja megítélni az illető nyelvészeti teljesítményeit. Nem mindegy? Az ilyen embert már régen el kellett volna kergetni a pokolba, tudóstársainak szóba sem lett volna szabad vele állniuk, a kongresszusokon előadásai alatt kötelező lett volna tüntetően felállni, és hangos lábdobogással kivonulni. A német tudomány ennél jóval kevesebbért sújtotta megvetésével Ernst Nolte történészt, a nemzetiszocializmus viszonylagosságáról felállított tétel élharcosát.
Nolte esete persze azért is arathatott olyan nagy vihart, mert őt aztán „senki sem vádolhatja azzal, hogy nem ismeri a szakirodalmat, és fontos hivatkozásokat kihagy. Máskülönben egyetlen megvető mozdulattal tértek volna napirendre felette. Sajnos, Magyarország még nem jutott el egészen a tűrhetetlen német tudományos állapotok ellentettjéig. Még mindig akadnak kutatók – ha szerencsére csökkenő számban is –, akik nyomon követik a szakirodalmat, és igyekeznek nem kihagyni a fontos hivatkozásokat. Bízzunk benne, hogy a magyar életszínvonal dinamikus alakulásával és a tájékozatlanságot „rendkívül üdítőnek” minősítő közszellem erősödésével előbb-utóbb ők is belesimulnak a környezetükbe.