I.
A dolgozat-, esszé- és tanulmányírásnak (véletlen a számszerű egyezés) három válfaját ismerem (mint számomra lehetségeset).
1. a látszólag cáfolhatatlan, netán töprengve kétségbevont, hitelüket épp az elemzés révén nyerő vagy vesztő önéletírásosat;
2. az objektívnek vélt (vélhető) tárgyfeldolgozót (egy-egy szerző, nálam pl. Szép Ernő – még mindig részletezőn, netán végre egyszer „definitíven”, vagy Antonin Artaud, netán „a katolikus regényírók, Greene, Green, Waugh, Bernanos, Mauriac” stb.), ahol azonban a tárgy elemeit átindázza, jó ízlés esetén nem vallomásosan, de szubjektivizmusával, a szerző, a dolgozat írója, mi több, maga a kor, melyben az értékelés íródik, mert mostani vizsgálódásaink akár nevezetteket is más fényben láttathatják, mint a tegnapiak, s az irodalmi elemzés egyetlen nagy előnye, hogy a múltakat feldolgozza, de közben nem futurológia;
3. a sem önéletírást, sem másokat vonatkozási pontként (Wittgenstein, Ottlik, Pilinszky, Szemere Miklós, Rab Ráby etc., hah) nem favorizáló, legföljebb használó általános állagelemzés (szerző: miségiség az értelmiségiség; információ és… elderítés-felhárítás; ember-, globál- és étel-ital-anorexia stb.), érdemben önfeltáróan összességkutató, összességen a legközelebbről érzékelhető „társadalmi”, ill. lélekállagot, a közel-létezés kondícióit figyelembe venni tudó, nem híranyagokra, statisztikákra, sejtésekre építő szubjektív írás.
II.
Gödelt (és tételeit)…
Nézzük.
a) Gödelt és tételeit természetesen Smullyan (Typotex kiadás) ismerteti a legnépszerűbben (a mi Péter Rózsánkat le nem számítva!), de még így is kapaszkodni kell a magamfélének, hogy – „hasznát”, azaz semmiféle gyakorlatinak nem érzett hasznát tudva! – követhessem a maga metamatematikai valójában azt a két felismerést, melyek szerint (s most nem David Foster Wallce zseniálisan regényes feldolgozására, Everything and More, még csak Amir Aczel Aleph-könyvére sem támaszkodom, ezekre a főleg Cantort és halmaz-végtelenség-hipotézisét feldolgozó munkákra, hanem az említett amerikai gondolatbűvészre), igen, Smullyan összefoglalásában Gödel „nemteljességi tételei” főleg arról szólnak, hogy – idézem – „bármely olyan rendszerben, amely elegendő ahhoz, hogy benne a matematika egy bizonyos részét formalizáljuk, vannak olyan mondatok, amelyek egyrészt igazak, másrészt viszont nem bizonyíthatók” (Csaba Ferenc fordítása). A második nemteljességi tétel igazán izgalmas nekem most, íme: „…a szóban forgó rendszerek, amennyiben konzisztensek, nem tudják saját konzisztenciájukat bizonyítani… ha tehát egy rendszerben saját konzisztenciáját bizonyítanánk” (szerintem szerencsésebb: ha egy rendszer a maga konzisztenciáját bizonyítaná, ill. bizonygatná, bizonyítani tudná etc.), „akkor maga ez a bizonyítás tenné a rendszert inkonzisztenssé”.
b) Gödelt és tételeit mennyiben tudjuk felhasználni mi a magunk (nem matematikai) életére, mi szükségünk van rá, milyen revelációval szolgálnak? (Szolgál, mondom, számomra elsődleg a második nemteljességi tétel.)
III.
Gödelt (tételeit) elsődleg (itt mi) a magunk életének, létezésének konzisztencia-, ill. inkonzisztenciakérdéseihez használhatjuk. Önazonosak vagyunk-e? Mennyiben engedi meg ezt az eszmei állapotot életünk gyakorlata? Hajlamaink? Megéri-e a konzisztencia, mit hoz a konyhára (gondolatilag, közérzetileg)? Mi a konzisztenciakérdés egzisztencialista (eredendően meglétszempontú) vetülete?
Azon leszek, hogy ezek a dolgok egyáltalán ne maradjanak ilyen elvontak. Dolgozatom célja egyedül ez: közelebb keríteni valami tárgyat a Nagyérdeműhöz.
Ergo dolgozatom az itt jelölt „2-es” kategóriába tartozhat optimálisan.
IV.
A mottó-alcím nem mókás. Legföljebb a korcsolyázás, a torna etc. világának fogalmát hozza vicces-félén. Kötelező gyakorlatok. Természetes, hogy ha egyszer Gödel a maga konzisztenciakérdését így fölvetette (pardon), „gyakorlatozhatunk” vele (ezekkel a tételekkel) úgy, hogy az elgondolásokat, ismétlem, a magunk egzisztenciájára vonatkoztatjuk, s megnézzük
a) mi jön ki belőle,
b) ennek fényében, ebben az új viszonylatrendszerben hogyan is tűnik fel (rémlik; milyennek tetszik v. nem tetszik) a magunk gyakorlati, bár eszmeileg meghatározni óhajtott létezésünk.
Nem húzhatom sokáig, s hallom is szinte a kérdést: „Szerző mit ért konzisztencián?” Ahelyett most, hogy megannyi értelmező szótárból előkotornám a ma adódó, nekünk aktuális meghatározásokat, elmondom, hogyan értem a fogalmat én. (S nem biztos, hogy ez a variáció pontosan a gödeli!) Konzisztencia: a belső összefüggés, mely is lehetőleg maradéktalan, kifogástalan, semmi híja; ám elképzelhető oly „százalékú” belső állagszervesség is, mely tűr némi lazaságot, foltot, ebbéli hiányt. Maradjunk abban, hogy létezésünk belső konzisztenciája lehetőleg 100%-os legyen, hogy így nevezhessük, de csekély arányú anomália is elmegy, urán a tatai szénben, mégis megkapott fertőző betegség az oltás ellenére… nem jellemző.
Gödelnél, gyanítom, mintha arról lenne szó, hogy kültényezőkkel adódó összefüggés is a meglévő (vagy össze nem függés, bizonyíthatatlan összefüggés esetén meg nem lévő) konzisztencia. A külső nagy „G”-s (hah, nem super-G a síből, nem G-string az erotikából!), „gödeles” szupermondat vagy konzisztens a rendszerrel, vagy sem. Magam a konzisztenciát (épp hogy nem megengedőlegesen!), az egzisztenciálkonzisztenciát (címünkben szervesség okán volt „gz” helyett „x”!) szorosabbra fogom.
Ld. te és a világ. Egzisztenciád (a benső) és a világ (ahol már eleve nem konzisztens elemként, világgal-konzisztensként élsz, hanem csak elderítő-felhárító, idegen-test jelleggel! ezt mondom én). Az én, a „magam” benső konzisztenciáját mindennek, a világot s benne „történő” meglétezésemet kényszernek látom és fogom is láttatni itt.
Tehát ha konzisztens az egzisztenciám (ez, utoljára ismétlem, nem főnöki beosztást, híd alatt lakást, havi értelmiségi átlagbért, havi 700 000 forintos és plusz javadalmazást, netán évi több milliárdos bevételt stb. jelent, s azt sem jelöli, hogy – nagyon is lelkem üdvére – a világban hogyan jutok előre, jelennek meg könyveim, szabadalmaim, kezdenek bevonni dolgokba, haladok feljebb a létrán, jutok lehetőségekhez; vagy ahogy ezek ígérkeznek, nem!), igen, ha egzisztenciám konzisztens, nincs benne semmiféle elkötetlen világ-elem.
Hogyan is mondhatnám, hogy „nincs benne világ-elem”. Elkötetlen nincs, mert a világ már az én egzisztenciámként mutatkozik, nem akarom misztikusok szánalmas szóhasználatának mintájára fizikai hasonlatokkal ecsetelni: olyan kötésekben… olyan szemcsézettséggel… olyan sejtelmekkel… olyan feldolgozásokban etc. Igen, a világ elemei mind kötésben vannak már benne, egzisztenciámban, mely épp ezért – ily szempontból – konzisztens.
(Anomáliának tekintem az esetleg kezdődő csírázást, hogy – patologikus? – gyilkolási, gyújtogatási szándékok kezdenek alakulni bennem, netán hűtlen akarok lenni egész addigi életvitelemhez; ilyen állapotában ez még nem nevezhető világ-elemnek, már csak azért sem, mert belső forrásokból táplálkozik… Nem tartozik ide, feledjük itt.)
Forgassuk kicsit ezt a kavicsot. „Konzisztencia az egzisztenciában.” Erős kohézió – magam a konzisztenciát így értelmezem! S mert, ismét
a) a gödeli matematika metavonásait követni bírhatjuk ugyan, ettől még a magasabb, végsőbb matézis kínai marad számunkra;
b) úgyis arról van szó, hogy (pl. a gödeli) matematikaelmélet tételeit, elemeit, premisszáit életünkre mérjük, nyilvánvaló, hogy „a dolog” ennek során alapvető változásokat szenved (na ja!), s az alapfogalmak értelmezésére ez ilyképp joggal vonatkozhat, mentsége lelkünknek, és „2-es” kategóriájú esszézésünknek.
V.
Előrebocsátom, hogy amiképpen az alkimisták aranyat akartak volna csinálni, állítólag mindenféle egyéb fontos dolgot fölfedeztek; magam alig eszem bár (legföljebb rágcsálok, köpködök, ha nem itthoni ebédlőasztal a terep), mindenféle étvágyelvevő szerrel vacakolok, nem iszom (ebben majdnem anorex vagyok! a cigarettán érzem, mi az anorexia: NEM! a cigaretta nekem nem! pedig volt idő, nem evős, nem ivós „londoni korszakomban”, 1993–94, amikor napi másfél-két dobozzal is elszívtam az erős fajtából, ám én, egyrészt, nem szívom le rendesen a füstöt, másfelől… anorex vagyok rá, na), ennek ellenére sincs bennem olyan ádáz NEM kiáltás az ételre, mint ahogy van
a) bármi személyes találkozásra,
b) ekképpen utazásra, fellépésre, de még egy vonatfülke v. étkezőkocsi is elképzelhetetlen, nem az, hogy autóban öszszezártság,
c) telefonbeszélgetésre, nem! és az anorózó dolog ebben (sic!) az, hogy a legsikeresebb beszélgetés után is rettenetes boldogtalanságot és szégyent érzek, már-már mint egy sorsa-által-megerőszakolt stb.
Tehát míg az ételanorexiával foglalkoztam (fogyás motiválja; vigyázat, egzisztenciám konzisztenciáját itt csak úgy szép mellesleg összefoglalom: nem érzem konzisztensnek magam, ha nem vagyok csaknem csont-és-bőr, ha olyan gyengeségeim vannak, mint az ivás-kényszer… megjegyzem, a legnehezebb fordításokat hibátlanul végeztem el napi 2 és fél, 3 liter vacak bor mellett, csak az ülő foglalkozás, a cukor és a szénhidrát a kacat nedűben, az éhségérzet ettől etc. botrányosan elhizlalt, így adtam le most fél év alatt jó 25 kilót, de ez nem tartozik még ide), rájöttem pár olyan dologra, mint a humán- és a globálanorexia. (Emberekkel személyesen: NEKEM NEM KELL. A világ állaga, benne mozogni: NEKEM NEM KELL. Itthon unom, az érdekes külhon nem éri meg!)
VI.
Mert látom Nagyérdeműm vigyorát, gyorsan: hát persze! A „2-es” típusú esszé nagyjából érdemi lehetetlenség, hiszen konzisztenciámat akarná igazolni. (Már ha nem romantikus kalandokról, elefántvadászatokról számol be, ha csak felhangjaiként is!) Hiszen a Nagyérdeműnek azt akar(hat)nám elmondani így, „ki vagyok”. A pszichológia „a kibeszélhetetlen én”-nek nevezte ezt, nem vagyok művelt tárgyában, hagyom. Ha konzisztenciámat, tehát ha azt, hogy mindez a zagyvaságnak is tűnhető elemhalmaz szerves, bennem bensőleg összefüggő egészet alkot, ergo ez egy egzisztencia, ez az én létezésem, ez foglalata is, kitöltője is etc., ha ezt megírnám, igazolni is akarnám, tehát a Nagyérdeműt, ki is az én külvilágom ebben, győzködném, bizonyítási szándékom sikerével (vagy már a szándékkal is?) inkonzisztenciám bizonyságát adnám, s akkor mi értelme az egésznek? Akkor ez, ha jól mondom, vészesen „3-as” típusú önéletírás csak, s ebből elég (van).
Konzisztens vagyok, tehát vagyok. Az európai-amerikai létérzékelés hajlama (egykor főleg) a zenre nemcsak lilagőz széplélekségből és divatból fakadt, abból se, hogy netán a papa szalámigyárának járadékaiból valaki remekül megélt elzárkózottságában, pár könyvecskéje honoráriumai plusz, meg ha az egyetemre elment ottan órát adni, heti három-négy belátogatás se kellett, elég volt heti egy, és annyit keresett, mint egy magyar főállású. Nem mint egy átlagbérét alig elérő, magamféle magyar „értelmiségi”. Gondolkodom, tehát vagyok? Jó, Descartes cifrább pofa volt ennél (ld. Kállay mulatságosan pompás könyvét a Liget Műhelynél, Shakespeare és a nyelv stb.), mégis. Ön- és világérzékelek, önérzékelést és világérzékelést a kimondhatatlanság vízjeléig esszencializálom, ergo zen vagyok, kimondhatatlan és ellenőrizhetetlen; a Schalke–Bielefeld-meccs végeredménye: két nádszálpintyő kuruttyoló békát álmodik a lumbumpagoda vízköpőhiányán. Vagy ilyesmi lelki liliomszálság, netán ördöglakat-gondolatok.
Míg ellenben a humán- és globálanorexia ilyen konkrét: Ellátogatnál hozzánk? NEM. Találkozhatnánk itt és ekkor? NEM. (Feleségem, aki nem idealizálandó, megállapítása: „Ha nagyon fontos és nem megy másképp…” – „Na, elmész te…” Így erre én, filozofikusan és plusz.) Szerepelne, művész úr, csak pár kérdés… NEM. És „hülye, barom”, ha valaki annyira nem olvas engem, és mégis interjút akarna befejezni – ?? – két-három-négy évvel ezelőttről, s találkozni óhajt, miféle interjú az, ha nem is ismer engem érdemleg? NEM. De itt már a világállag bontakozik ki, s az egzisztencia (jómagam) „vele való” viszonya.
VII.
Természetesen „feleségemnek” (apámnak etc.) igaza van, van igaza, mikor ezt mondja. Nem tesz nagy felfedezést. Mert „a városba” is kimegyek, s nemcsak azért, mert nem ülhetnék egész nap itthon, nem rakodhatnám a szekrényben az alsónadrágjaimat, trikóimat, boxersortjaimat stb. a nejlonzacskókba a kötélről, ha megszáradtak, nem vehetnék elő boldogan tisztát megint, nem lehetne ez, meg a könyvrámolás, meg az ilyen dolgozathoz készített feljegyzések kétségbeesett bámulása – „elintézni már a Beszélő-dolgozatot”! –, mindez nem lehetne kizárólagos élettartalmam. Még ha – Totyi madaram és a feleségemmel a medvéknek s társaiknak játszott két kártyaliga, 20-20 klubbal, milliméterpontos statisztikákkal, bajnokság, meg pár tévés sportesemény, kevés, megtekintése – ezen itt felsoroltak mellett ez a rámolósdi adja is fő élettartalmamat. (Bagatell, hogy egy-két Parzival-, Woolf-, Ende-, Jelinek-, Sch… stb.-fordítást leszámítva. De nem vicceltem. Ezek szintén rakodáselemként a legfontosabbak: vannak! és a legnagyobb precizitással akarom már megoldani őket; ahogy alsónadrágjaimat sem dugom a zsebkendők nejlonjába!)
Mármost ezt a konzisztenciát (ezt a rakodólagos, kismadárhaverolós, élet-halál-átélős, prózafordító-precíz etc. egzisztenciámat) nehéz érzékeltetni a világgal. Nem tudok konzisztens lenni a külső közeggel úgy, hogy elemeit ne vonnám be rendszerembe. A feleségem mondásánál is azon borzolódtam fel, hogy mélye: nemes vicc. De nekem a nemes vicc ugyanoly konzisztenciaromboló, mint a nem nemes. A körúti, a mai-politikai etc. Max. elhúzom a szám, „na ja, elismerem, írtam magam is úgynevezett evidenciatörténeteket hajdan”. Itt tehát eljutottunk oda, hogy az alsónadrágrakodást végképp nem tudnám egzisztenciaelememként megértetni a világgal, s ha bármi eredményt akarnék elérni, be kéne vonnom a világ szarosát is, ami konzisztenciámat azonnal tönkretenné.
Jobb példa a tűzeset, mindjárt mondom.
VIII.
Két tűzeset és egy tűzoltóautó.
Hagyom itt, hogy a legparányibb tűz-elemmel, egy cigarettával is lehet nagy vészt okozni. El nem mondható, mi ez a cigaretta „nálam”. Próbálom. Italtalan, tehát boldogtalan magambazártsággal, teljes csak-én-vagyok-én konzisztenciával rovom intézendőim intézve a várost, melynek ezeket a mindegyre bejárt részeit utálva unom, de másutt nincs semmi dolgom, és eleve tragédiát ígér, ha valahova mennem kell, valakikkel találkozni… nem vagyok pszichopata, mondtam, hogy ott úgymond nagyon jól sikerül a dolog, meg talán fontos is így, de valami vészcsillagzat összképébe kerülök hazafelé… főleg, ha végigittam a kocsmákat, volt ez így. Délután újra lemenni vágytam… mint az alkoholistáknál (nem voltam az!), egyetlen pohár sem engedélyezhető. Az anorex cigarettás helyzet (bensőm így) elmondhatatlan, mert tényleg konzisztens. Gyarló vergődés a magyarázat!
Az első tűzesetről Zabkeselyű c. könyvemben (tkp. kis budapesti, főleg belbudai történelemkönyv 1944-től máig) beszámoltam. Valamikori lakásunk Rákosi-korszakban leadott fele (apám annak ellenére a kitelepítéstől félt, hogy 1941-ben állítólagos kormányzósértés miatt kényszernyugdíjazták, miután a féléves börtönbüntetéstől pertörlés révén szabadult) a jogosan ott lakó kis hölgy (hm) gondatlansága miatt kigyulladt. A háború előtt volt már nálunk karácsonyfatűz (ez anyák napi gyertyatűz volt, rövidre fogom), mondható lenne az is, hogy hajdani (bér)lakásunk nem akarta ennek a pusztulását, s a miénket. A lakásban hárman tartózkodtunk: Totyi, majdnem vak, nehezen lélegző öreg kutyánk, Szuszi, valamint én. Feleségem szerencsére vidéken volt. Így mondom, szerencsére – mert ketten nem dönthetnek szinte soha, jól aligha. Ajtót nyitottunk volna a dörömbölésre (lakótársakéra, a tűzoltók nem akartak tőlem semmit, a tüzet hamar eloltották, s magam úgy gondoltam, majd rám törik az ajtót, akkor nyitok, rám, ha „kellek”), magam, mint mondom épp, nem nyitottam. Kintről csak füst áradt volna be. Őriztem belvilágom konzisztenciáját, megmentettem ezzel Totyi életét, ez 2000-ben volt, azóta majdnem öt év telt, Totyi, s ezt is lehetetlen a külvilággal éreztetni, „az életem”, és Szuszinak is lett még másfél éve. Ahhoz, hogy helyesen cselekedjem az adott helyzetben, gyakorlati elhárító-hajlamok kellettek, de ez nem ilyen egyszerű.
Írónak nincs saját felderítése és elhárítása. Az a katyvasz, amit az író a világból (érzékelése, sejtelmei, hajlamai stb. révén) kavar, csak elderítés és felhárítás. E hasábokon volt róla szó korábban. Mégis, ahogy tízéves koromtól fogva mindent el akartam hárítani magamtól, ami nem belső konzisztenciám (hogy ez mennyiben evidencia, mindjárt kitérek rá), így volt evidens, természetes, így ment könnyen, hogy ne nyissak ajtót. S mentsek meg két életet, mentsem a magam lelkét is.
Feleségem nálam sokkal – így is mondható – szociábilisabb lény, vagyis kiszolgáltatottabb a nagy tendenciáknak, ezeknek nálam jobb „kiszolgálója” is. Jóérzésű, nagy elfogultságait másban hordozó ember (nem az elzárkózásban, nem az ilyen autonómia elemi óhajában). Nagyobb családban nőtt fel, mint én, él az édesanyja, testvérei vannak, terjedelmes rokonsága. Én szál magam vagyok. Hagyjuk a sporthasonlatokat, mégis, mint a csatár, vagyok, aki négyszer szólóban a kapu elé kerül a labdával. Kétszer azt be kell lőni, minimum. Be is lövöm. Azaz…
Akkor, nagy elderítő-felhárító múltam okán (szerves íróságom!) helyesen cselekedtem.
De ezt a konzisztenciát nem lehet „a világgal” megértetni! Hogy életem legnagyobb tettén vagyok túl, s eztán csak döntetlenre kell játszanom (korrektül műfordítanom, harcolni valamelyest a – nevetségesen csekély – pénzekért, rendet tartani etc.), nagyobb dolog nem jöhet. Igaz, az a konzisztenciaőrzés, hogy nem megyek Bécsbe, Londonba, még Pécelre se stb., szintén ilyen elderítés-felhárítás. Meg szoktam magyarázgatni e konzisztenciafelfogást azzal, hogy Zenón szerint nincs mód sehonnan sehová jutni, mert mindig a fél távolságot kell megtenni etc., s az olyan végtelen sok rész, hogy nincs az életnek annyi ideje, hogy beleférjen. Meg Kafka, Zenón alapján valahogy szintén: nagybátyja, mint tucatszor leírtam, nem hitte, hogy a szomszéd faluba egy élet hosszán bár, át lehessen jutni, egészségben, lovon, nem, nem lehet sehogy. És Kafka éhezőművésze! Aki azért volt képes erre, mert semmiféle világi étel nem ízlett neki. Eszményi anorexia.
Ám azt, hogy nekem a Totyi és Szuszi megmentésével „megtörtént” életem leglényegesebb, kimagaslóan alapvető tette, nem lehet senkivel a külvilágból megértetni, talán még legközelebbi életem-társa is erős fenntartásokkal hallgatja. Az emberekben nem él ekkora konzisztenciaigény (ily evidencia vágya).
IX.
Mármost azért az „evidencia” szóval (fogalmával) nagyon csínján kell itt bánni. Mert ha Gödel tételét elfogadom, nem is szabad várnom (ah, laikus életamatőr, én, vártam volna pedig!), hogy evidens legyek másoknak, a világnak – épp a konzisztenciám dolgaival. Az én konzisztenciám nem a világ konzisztenciája. Sem párt, sem egyház, sem család, sem barátság, sem érdekszövetség, sem irányzat nem köt engem a világhoz, magányom teljes. És ez afféle hatványmagány, ahogy a halmazelmélet hatványhalmazt mond: a halmazban foglalt halmazok összege plusz a halmaz: a+b+c+ab+ac+bc+abc, s akkor a sorrendet, jegyzem meg, még figyelembe se vettem. De hagyom ezt. Nem azonos az én konzisztenciám a világéval, ezért ha megértést kívánnék, ne is érintkezzem. Ezért nem „csúnya”, hogy azt mondom: rám kényszerített, lerázni (egyelőre) nem tudott, el nem derített, fel nem hárított kapcsolatokon kívül csak a gyakorlati kapcsolatok léteznek számomra. Mikor fizetnek, mi lesz lehetőségem, munkám. Úgy értem ezt: gondolni gondolok másokra ugyanúgy, mint mások egymásra; még levelezek is; de a személyes, élőszavas találkozások, amikor új, „henye”, nem konzisztens mozzanatok indukálódhatnak, maradjanak tőlem távol.
Vigyázni az evidencia fogalmával azért kell, mert ha egyszer elfogadtuk, gödelező gyakorlatként, hogy konzisztenciánk nem bizonyítható (s az író műve mindig ennek a konzisztenciának a bizonyítási vágya, ha nem iparművészeti mű, nem célmű, nem pénzkereső mű), hát ne is reméljük, önmagunknak ellentmondva, hogy Totyi vagy Szuszi megmentését hallva sírva borul nyakunkba a Nagyérdemű, oly meghatott lesz. Nem! Az írói mű paradoxona (s fájó, ezért igaz Kafka szomszédfalus maximalizálása, meg az éhezőművész ténykérdése), hogy nincs is lehetősége semmiféle (bocsánat!) lélektől lélekig út bejárására. A Nagyérdemű csak a pitykét érzékeli, az iparművészeti teljesítményt (nagy munka, bravúr, hűha-de-izgalmas és más barom fogalmak hozhatók itt), az író konzisztenciáját nem. Amikor a Nagyérdemű (s bűnös vagyok az evidencia szó hajdani használatában!) evidensnek érez valamit, téved. Ez nem spontán evidencia.
Spontán, elsődleges, elemi stb. evidencia csak a magunkbazártság. A műé is. (Ritka az olyan – esetleg alapjaiban erőltetett, na persze – szerencsés eset, mint a jekyllhyde, a szomszédfalus, az éhezőművészes, sok mindenféle, tőlem is pár régi vers, mai ideogramma, amikor nem sérül a konzisztencia, vele az autentitás, és a dolog evidens, a mű. Célba ér. Nem kell célba érnie! Az anorexisztencializmus nem ismer ilyen megalkuvást, köztes stációt! Még csak azt sem állíthatnám bizonyossággal, hogy külvilágra irányuló érzelmet ismer. Az én szeretetem kimerül Totyiban, a magam alsónadrágrakodásában – eltúlzom –, amivel nem azt mondtam, hogy egy ember ne jelentené nekem ugyanazt, amit másnak, vagy hogy egy alsónadrág és rakodása többet jelentene nekem ráadásul egy emberi lénynél. Nem! Az alsónadrág és rakodása nekem a bárkivel létezhető, ergo rám kényszerített személyes, találkozásos, élőbeszédes, fizikai kapcsolatnál jelent többet. Nyomokban bármennyire él is még bennem „a másik emberi test képzete”, mégis azt érzékelem magamban, hogy – ha már muszáj – élvezkedni is magunkban jobb, amikor a másik ember nem zavar a jelenlétével, hátterével etc., következmények meg mégúgy sincsenek. S ez nem becketti, nem Oscar Wilde-i gondolatfutam. Konzisztenciánkba nem fér a világ. A másik (bármennyire szeretett) ember pedig: nagyon is a világ. A kutya, a madár (jeszszus, ne!), ha élvezkedni akarna velük valaki, szintén a „ne már” kategóriába tartoznak. Az emberek iszonyatosan bánnak az állatokkal. A Földdel. Ennek a magamféle számára van azonban egy nagy előnye: van ellenjáték, nem az embervilágnak vagyok teljesen kiszolgáltatva. De az embervilági közeg, a Nagyérdemű (megnyugtatom, ritkán vágyom élvezkedni! az ital, a cigaretta ezért maradhat el, a „jó kaják” ezért) nagyon nem értheti meg ezt, hiszen „ő” az, aki (amely közeg) az ellentéte a konzisztenciának, és ha nálam messze jobb szívű, ha középszerűségemnél géniuszibb, akkor is. A szereposztásban, vagyis hogy konzisztencia nálam (az írónál, mindenkinél, aki konzisztenciaszempontú, aki nem tagadja le ezt az elemiséget holmi érdekek, családi vagy pártos hovatartozás, ellenőrizetlen és elkopott érzületek, eszmények javára balgán, bár hát úgy kell neki), nem érvényes közeg náluk, „amott” – a Nagyérdemű, a Gundulka, a Pistunka, a Kravicsánszik, az Einstein, a Goethe, a Greta Garbo, mind-mind az a külvilág, melynek nem bizonyíthatom konzisztenciámat, s amelytől lassan elnavigálok, van erre egy jó szó, itt divergálás zajlik. Hiszen hús-vér ember vagyok én is (az minden konzisztenciaszempontú ember!), és mi a csuda érdekem fűződne ahhoz, hogy hamisságot műveljek, ilyenre törekedjem, bizonyítsam konzisztenciámat, mikor e bizonyítással, ld. Gödel, épp hogy lerombolnám!
Persze, sok szart nem ér az a konzisztencia, hogy itt a matekot az emberi állagra vigyem át végképp, amelyik lerombolható. És mégis! A kísértés, az álhumanista szempont, a meggondolatlanság, a részegségek bármelyikének állapota stb. hozhat élőben ilyen balsorsot.
Amikor a Nagyérdemű (a külvilág) evidensnek ismer el bármit, az csak másodlagos evidencia. Nem ismerheti! (Hát „el” végképp nem.) A konzisztencia nem bizonyítható, csak hinni lehet benne, vágyni lehet rá, írókat, műveket, más művészeti dolgokat és személyeket így lehet „szeretni”. Elsődleges evidencia itt csak a magunkba-zártság.
Épp legigazibbunk igazolhatatlansága. Nincs nyomorúságosabb a páros boldogság testi valójánál. Nélkülözhetetlen; s ha nem hasonlíthatom is a cigarettázáshoz, amit meggyőződésem és vágyaim ellenére, unalom ellen néha művelek, de nem jó… nem hasonlítható az italhoz sem, nem fogyasztok már – megint nem! – italt, s nem is oly lényeges a testi szerelem. Nem lényeges az sem, hogy a művész evidens legyen, konzisztenciájában megérteni véljék. (Mikor úgysem értik.) Közhely, hogy a szeretők is így maradnak idegenek egymásnak stb. Ezért ama „bánat” is, vagy ha nem az van, jön más.
Ne feledjük: mindezt gödelező gyakorlatként mondom. Nekem hiteles.
X.
Eljutottunk tehát odáig, hogy a Shakespeare-féle „egy anyagból vagyunk az álmainkkal” nem áll a külvilágra, s nem csak azért nem, mert a külvilág nem az álmunk. Az „aki engem megért, aki engem szeret”, csúnyábban, „akivel egy iszonyú nagyot hemperegnék”, vagy „de kár, hogy elmaradt”, vagy hű, de jó lett volna sorra megkapni az irodalmi elismeréseket, jó lenne, ha nem állna el úgy a fülem, ha az orromat le lehetne… de mire lenne jó? Bevallom, kopaszodtam egy-két jót, eláll a fülem, nagy az orrom, de azt nem tűröm, hogy „te részeges!”-ként, „te elhízott disznó”-ként bárki engem bárminek nézzen, J. A. szerint megalázzon, s lelkem önemésztésének vöröslő foltjai akár képzetesen is megjelöljenek. Az anorexia (nekem ételben) nem érhető el mindig, de helyettesíthető: mégis, erős akarattal, étrendkiegészítő szerekkel, a rendszeres evés elderítésével-felhárításával, ha már teljes elhárítással és felderítéssel nem is. Természetes, mint mondtam, ami ennivaló, megrágom és kiköpöm, variáció J. A. szavára, ő mindenről beszél, ami NEM ennivaló. Ahogyan azt sem állítottam, hogy önkielégítéssel kell kezdeni a szerelmet, vagy hogy szerelem egyáltalán van, jó, van, biztos, nekem is volt. De…
Pontosan azt állítottam, amit állítottam. Nem biztos, hogy konzisztenciánk része a sikervágy, a megértettség vágya, a sok publikáció, a testi szerelem – míg az, hogy „Totyi” soká éljen, hogy Szuszi a füstbe bele ne fulladjon, konzisztenciám része, s primer evidencia.
Ha nem akarom, hogy mások megértsék.
Az úgyis csak szekundér evidencia lenne.
XI.
A magam részéről természetesen az úgynevezett barátságot is erős fenntartásokkal kezelem, nem gyakorlom már. Gödelezve: nem.
XII.
S nemcsak a testi vágykiélésnél kellemetlen a „másik ember” (ha már másik! de, ld. Musil, a Tul. Nélk. E., hol van a misztikus egység? vicc a testvérek szerelme, de konzisztencia az általam egysziromesőnek nevezett jelenség a tavaszi szélben, a virágzófás kertben), kellemetlen a másik ember abban is, amiben szükséges. Munkát ad, olykor „nagyon rendes”, másban lehetetlenül viselkedik. Rosszul fizet. Remekül, rendesen fizet, de felbosszant azzal, hogy… vagy esetleg ennek ellenére csak idegen-forma, nem abszolút. Mert ez eleve a leosztás. A konzisztencia mint szeretet-elv lehetetlenné teszi, hogy nem konzisztens kapcsolatokban szeressünk. Totyinál stb., a kártyabajnokságnál, Dömi medvéiméknél nem is azonos a rendszer. Szekundér evidenciára nem kell, mert nem is lehet vágyni, effélétől nem kell félni. Ahogy az úgynevezett (testi, lelki) szerelem is csak szekundér evidencia, mert gödelező gyakorlatunk szellemében – s ezt semmi sem látszik cáfolni – a legspontánabb, „szent”, istenadta, minden porcikánk állítólagos legigazabb valójából, titkos, ősi hajlamainkból, kölyökkorunk álmodozásaiból stb. sarjadzott szerelmünk is csupán szurrogátuma annak a konzisztenciának, melyet elárulunk miatta, de amely, mint valami megbocsátó istenség – amilyen különben NINCS! –, nem enged minket elveszni a maga számára, vagy meghalunk, s a meccs eldöntetlen marad, kimenetele még más is lehetett volna.
Kellemetlenség forrása a másik ember jelenléte, mert zajt üt, amire Totyi megriad, buta, korlátozott lény, nem is buta, de jó, teszek ennyi engedményt, nem a mi eszünk szerint okos, majdnem beleveti magát az írógépbe. De én magam is, és íme, akkor nem sértettem meg a Nagyérdeműt, a hozzám-tartozót, a bárkit, ártalmára lehetek konzisztenciámnak, amikor pl. ezt írom és írom, s Totyi közben itt kalandozik, és én is lehetek olyan magam-feledte, hogy bajt okozok neki.
Konzisztenciánk oly erős (lenne), hogy még a bajhoz (nemcsak a szerelemhez, segítséghez stb.) is feleslegessé teszi a Másikat.
Másik csak durva haszonhelyzetekben kell: beteget gondozni, gyakorlatilag segíteni etc. Nekem egy-egy magányos délután jobban fel tud forrósodni, mint ha egy bécsi kávéházban sikert ünnepelnék, és idehaza is csak a csend kivételes pillanatai, olykor a kártyázás, de ez bonyolult téma, nem vág ide, jelentenek effélét, a magányos alsónadrág, trikó és pizsama, sál, zsebkendő stb. műveletekhez foghatót. Holott mi pl. igen „jól” élünk ma már, s nem is akarnék mást – jesszus! nem –, mint ezt. Hanem ettől ennek még semmi köze a magam érdemi konzisztenciájához. Ahogy annak sincs, hogy arra kéne vágynom, hogy műveimet megértsék. (Kicsivel többet olvashatnák azért.)
XIII.
Megállapítottuk tehát az egyik shakespeare-i tétel általunk vélt igazsága szerint, hogy a világ anyagából valóak
a) nem vagyunk,
b) azok vagyunk, de nem álmunk a világ, detto „a” tehát, csak egy közbeiktatott lépéssel:
a+b) létrejöttünk után nem akarunk visszacsatolódni a világhoz, nem tagadjuk meg, csak azt állítva, hogy nem álmunk, holott az álmainkkal (elfogadva az alapállítást) egy anyagból valók vagyunk, a világgal divergálás történt, másutt járunk. Nem járunk (Beckett) sehol, jó. Nem létezik az átjutás a szomszéd faluba, Kafka. Mit bánjuk a híreket mi, Babits. De „ezek a régiek” még nagyon lazán értették a dolgot, nem voltak igazi profik. (Pardon.)
Megállíthatatlanul következett, továbbá: hogy a Másik csak járulékos evidencia, járulékos humanizmus tárgya (ah, az állatok nem tárgyai ilyesminek, a növények nem is lehetnek, s az olajjal teleöntözött tengerek ha rengenek, meg vagyunk sértődve, döbbenve?), a Földtől humanizmust várnánk… holott a bölcs állatok… olvastuk. (Ld. Babits. Jön valami, amit minden ért, csak ő – az Ember – nem. Iszonyú aktualitás. Nekem innen iszonyú EZ MA.)
Eleve a mai világ bensősége: NO. Ez zeng a rádiókból. Ez adódik az álhumánus, látszólag embervédő, emberlehetőségeket bővítő kereskedelmi termelésből. Nem bukhatnak meg pénznemek, mert piac vész. Teljesen hamis, nem konzisztens egyensúly van vásárlóerők és jövedelemtévedések között, a nem-érdekes-rétegek (az író, a szépirodalmi fordító, a komolyzeneszerző stb.) majdnem teljes mellőzésével, figyelmen kívül hagyásával. Elméleteket hallok, melyek a mi gyakorlatunknál is rémesebbek. Pl. azt mondja az okosságában/val kétségkívül elismerhető illető, magas pénzügyis képzettségű tőkés szakember, hogy nálunk itt ma a gazdasági fejlődés rovására történik az, amit még épp hogy elbír a gazdasági fejlődés, mert így van az egyszerű ember kedvében járva. Holott azt kellene talán (tenni), amit az egyszerű ember (a polgár, az elvtárs – német szocdemeknél ma is elvtárs van és Internacionálé, és vörös szín, már bocsánat! ezt én mondhatom, mert ’56-ban majdnem börtönig tönkretettem magam a benső késztetésemmel, hogy odakiáltsam az iskolagyűlésen: „le a vörös csillaggal”, és én sem szeretem, ha amerikai lovakat Iljicsnek, Gorbinak hívnak, netán Soviet Starnak, de azért bocsánat…), igen, amit az emberátlag elbír, s ami a gazdasági fejlődésnek előnyös. Rezegjen nálunk, embereknél a léc. (Az írónál, honoráriumai szerint, több mint rezeg. Virtuóz munkát kellett elvégeznem, oldalanként négy aranyos vicc – és két efféléből, holott minimum hat hét a megcsinálás, jó, én öt hét alatt meglettem, nem jön ki négy hét értelmiségi ÁTLAGBÉRE. Egy állítólag specialista, elismert alaknál, mint a tandoribácsi.)
Hogyan jön ez ide? Konzisztenciám, hogy én vagyok a specialista, nem részesül társadalmi megértésben, kiadói tőkés elismerésben, amikor a fizetségre kerül sor. Az igazságtalanul egyenlősítő adók rendszere pedig megadja a kegyelemdöfést. Lehetetlen 70 000 forintot kapni de facto egy virtuózul csudás könyvecske fordításáért. Annak pausáléban minimum 200 ezernek kellene lennie. S ismerek kiadót – alig kettőt –, amelyik meg is adja a respektíve ilyes honoráriumot. (S botrány, ahol azt harsogják: „Jövőre is u. i. kevés Ft lesz!) E többieknél megmaradhatok magamnak a konzisztenciámmal, azaz a régi szovjet-magyar-rendszerbéli (hagyjuk Kádárt és Aczélt!) fusizás, sokműszakos élet jut.
Ennyit a konzisztenciáról és a külvilágról, ha az ügy kőgyakorlati, vérföldközeli.
XIV.
Vázoltam (nem vesztesége a konzisztenciának!) feleségemnek az imént írottakat, Musilig és a testi szerelemig menően, nevettünk, „ez jó lesz, hogy a Tandori…” mondta feleségem. (Véletlenül ő ütött kint a Totyi számára ijesztő zajt az imént.) Általában, ezt mondtam, nem szemrehányás semmi, s ha nem azért ír valaki apjáról-anyjáról, mert főtiszti rangot keres legalább íróilag, s mert csak önéletrajzot képes írni, akkor, tehát egy szabad, esszében is kitalációs irodalmi „pályán”, ennek konzisztenciájában apa-anya is elfér, sőt, én előszeretettel mondom, „az anyám valagát… teszek így vagy úgy”, valamint Petőfin is jókat mulatunk, „hogyha már nem szeretsz, / az isten baaaaasszon meg! / de ha még szeretsz, úgy / ezeeeeerszer ba-a-asszon me-e-eg!” Ezek stilizációk, még a Karinthy Frigyesék-féle ártatlanabb, nem profi korból való engedékenységek.
A konzisztencia tényszerűségei: ne legyek olyan túlsúlyos, mint szegény anyám, akinek az elfekvőkórházban az ápolónők mondták, hogy „a rohadt valagát a Lenke anyukámnak”, sic, meg egyáltalán ne kerüljek kórházba, és most a rémes hasi rándulásommal is orvosanorex vagyok, mai napig három hete max. fájdalomcsillapítókkal élek, a tüsszögés is visszafogódik bennem stb. Jön Totyi, életveszélyes, átcsukom a másik szobába (hajdani dolgozószobám), alkosson ott, uralkodjék a keresk. adó zenéje „felett”.
XV.
Nehéz lenne (lehetetlen!) a külvilággal, a Nagyérdeművel akár azt is megértetni, hogy Totyi az első sok-éve-szóló-létű-veréb itt. S hogy ez milyen műfaj. Életét nemcsak a tűzesetnél mentettem meg, de számtalanszor, a szobában, rémes repüléseikor, láb alá érkezett, nem tettem le talpam… él. Most átkövetelte magát, konzisztenciájára vágyva, a másik szobába. Harsog a világ ma állítólag evidens, mocsokszerű „zenéjére”, tisztelet a kivételnek.
De hát akkor is megmentem őt, mikor nem töröm kezem-lábam. Ez a szörnyű húzódás, mellyel mazochista módon lehet csak aludni, „jaj, de jó, hogy fáj!”, ezt mondogatva röhögve, ritkán csak, hogy „érne véget ez a rohadt kurva szar életem”, amikor OLYAN fájásra ébredek… a húzódás is ismertethetetlen állapot, konzisztencia… bár hát egész létezésünk az.
Az abszolút anorexia: az, ami ADOTT. Hogy eleve le kell mondani az „engem megérthetnek” lehetőségéről. Ezért is „süllyed” technikai szintre minden emberi kapcsolat, ha fizikai. Ha nem, ha jó értelemben „szellemi” – teljesen egyedi is, illúzió vagy sem, eldöntéséhez MAGA AZ EGZISZTENCIA szükségeltetik, mert ha igazi, akkor maga az egzisztencia.
A leghülyébben vicces mondás ebben nekem az volt, mikor valaki azt mondta egy Eta nevű nőnek: „Etuskám, Etuskám, exituskám.”
Totyi tehát most konzisztens. Csak ő, mert nem ember, sokféleképp az. És mint emberekkel, kettőnkkel élő szóló veréb, sokat alakult is. Ez nem tartozik ide, meg úgyse tudnám elmondani. Ez az, nem lehet elmondani. Elmondva ugyanis (második rangú evidencia) az van csak, amit megértenek, amit bizonyítottnak vesznek. Mivel azonban Totyi konzisztens (mindegy, hogy belső jegyben, madárként, vegyes konzisztenciájú), nem elmondható.
A tűzoltóautóról sokszor írtam. Nem ütött el, végül visszaléptem. Azt hittem, értem haladásának irányát, holott csak én akartam ösztönösen meghatározni (azt). Ha elüt, nem éltem volna annyit, mint anyám, vagy köszönöm szépen azt a magamhoztérést. Félig pépként.
A harmadik tűz-dolog meg itt volt az utcában. Kigyulladt egy ház utólag beépített padlásszintje. Tönkrementek olyan lakások, az oltástól is tönkreáztak, melyeknek gazdái igazán kívülállók voltak az ügyben. Ld. a mi házunkbéli tűzesetet. Csak ott, ami szintén örök fenyegetés (tűz, víz, rongálás, rablás, földrengés, megrogyás stb.), eleve ott „lebeg” minden habitat, lakás felett, alapossággal bekövetkezett.
XVI.
Mesélem feleségemnek ezt az anorexia-tökéletlenséget, hogy testi vágy NO, cigi NO, ital LEGYŐZHETŐ, utazás NO, érvényesülés, díjak óhaja NO, munka igen, egészség igen, konzisztencia külső körülményeinek óvása (csendes délutánok etc.) igen, városjárás NO – és hogy az étel, sajnos, nem tűnik el, le, anorexia nincs, csak fogyás, és étrendkiegészítők. El nem merem mondani, hányféle párhuzamos utat járok: gyógytea; Kilo-Nit; Bio-szerek; közönséges krómkarnitin-és-obesmin-jellegű cuccok. Elrettenne bárki. Mivel anyagi céljaink nincsenek, ami pénz befut, el is költjük, egészen minimális (valami járulék juttatás), ami automatikusan félretevődik, kezünkhöz se jut. Valami azért csak kell; sokan vannak ezzel így. Ki kell gazdálkodnom a teljes-anorexia-helyettesítő kacatokat is, majd meglátjuk.
Botrány az, hogy elit hetilapban megjelenő dologért az író annyit kap, hogy az értelmiségi átlagbérhez havonta nyolcnak kéne megjelennie ilyenből, aztán két embernek, akik, mint feleségemmel mi, egy gyakorlati és szellemi egységet alkotunk az én aktív „társadalmi szerepvállalásommal” (megélhetés), ennek még majdnem a duplája kell.
Örök rabszolgaság, most már. De ez sem tartozik ide. Benső konzisztencia kérdése, nem megértetendő. Ugyebár.
Közbevetés: nem az, hogy a kettőt ugyanoda hoznám. Az állatok – egyelőre! mondom, egyelőre – rég lekéstek, egyelőre mintha rég lekéstek volna. A hűtőházak előtti vágóhídi borzalmak, parasztudvari borzalmak. Thaiföldnél nem mondom, hogy a – mindegy, ránézni se bírok soha – nagy európai ország „vezető államférfiújának” nem lehetne „jól” azt mondania, hogy „de elvtársaim, persze”, mint magam már mondtam itt, „a szennyezett tengerek…” A hal- és madárpusztulás. Nem. Ez kevés embernek jut eszébe. De majd egyre többnek fog. A tömegeket háborúba hajszolni lehet, őszinteséggel megtisztelni, becsülni nem. Ez a tömegek állaga, jellege. Ha valaki így a tömegből válik ki, nem lehet jó „Másik” se. (Ld. „szerelem” stb. Visszavonzás az a tömegbe.) A tömegek akkor jönnek rá, és akkor se, az öldöklés mibenlétére, mikor az ő hasuk felett jelenik meg a – másutt írtam – beleiket mindjárt kicsavaró szurony. Addig bakanótával lehet hajszolni őket, és szinte pukkognak az örömtől az ugyanoly zsúfolt vasúti kocsikban, amilyenek a haláltáborokéi, gulágokéi, menekülőkéi voltak. Nem mondja, a hatalom iszonytatóan minősíthetetlen (eleve-) jellegéből adódóan nem is mondhatja már (való, igazabb mivoltáról az Ember is lekésett, mellesleg kárhozatra taszítva az Állatot), hogy azért csak gondoljunk most az olajszennyezte partokra, madarak fuldoklására. „Élnek madarak…” írta még az apokrif-pilinszkyi Kéz. A páros szerelem is nyilván misztérium. Mellesleg elemi szükséglet, addig, ameddig, és annak, akinek – és ameddig. Nem tartozom dolgozatom magyarázatával.
Ezek a dolgok, amiket líraiatlan leírtam itt, engem is megráztak. Miután leíródtak. Azért íródtak le, hogy megrázzanak. Amit úgyse lehet elmondani, le kell írni, még akkor is (mert!) nem olvassák majd. Semmiféle olvasás, tudatosodás, sejtés nem fog változtatni a világ mai állagán. Ahol az épségesség a cél. (Ld. Indiai-óceán.)
XVII.
Sok-sok-sok-sok-sok jegyzet marad mégis feldolgozatlan, sajnos (vagy sem); sajnos inkább, mert megy el kedvem a konzisztencia-ügybéli következetlenségektől (magam megértetése). Igaz, regény, vers, ideogramma sem nagyon értethet meg engem, konzisztens egyedet, másokkal – ergo ha visszájáról nézem, minden mindig ugyanúgy folytatható bármi felismerés után, ahogyan ment annak előtte.
S nemcsak a verébkére áll ez: ismeretterjesztő egzisztenciának nevezem a népszerű művek írását, a Nagyérdeművel való (téves!) összeborulás megcélzását vagy eredményezését. Amiképpen a szeretés jelei is tévesek vagy álságosak. Van, hogy kevesebbet mutatnak (pl. kettőnk közt itt), van, hogy többet („jaj, de szeretünk titeket”, így a világ gyakorta). Nem híven tárgytükrözők. Egy-egy jó „az isten basszon meg”, vagy „menj az anyám valagába” sokkal többet ér néha, kisebb hamisítás.
Totyinak mindjárt megadom déli kosztját, leveszem magamról a mocsokzenét. Ami nélkül az egész világ – más lenne. Azt hinné, nem élhet nélküle. Meddig megy ez így? Örökké?
De némely kérdésekben nincs konzisztenciaszempont. Ilyen a végtelen-szám, ilyen az első legkisebb racionális szám, tört, mert a nevezőbe a meghatározhatatlan végtelen jönne, ezért „nincs hogyan kezdeni” racionálisan semmit. (Irracionálisan is kezdődnek a dolgok, bizony úgy!) Nincs, akit ez foglalkoztat, isten v. Isten dolgában konzisztencia. Nincs konzisztencia az élet keletkezésének dolgában. Nyilvánvaló, valami ősgecit képzelnek el, tengeri nyáladékot, na, azért megbocsássunk! Nincs kezdetmagyarázat, na! Ezek mind a velünk adott ripőkség jelei, toleranciába ágyazva, így álcázva.
(Bulizik kint a budapesti internacionális szilveszter, szirénákkal.) Közbevetés: dolgozatom legnevetségesebb részéhez érkeztem. Jönnek a prófétai hevületű dörgedelmek, mondja valaki.
Nem, nem a gyatra honoráltság miatt „sértett” – végképp nem sérült íróember mondja ezt. Kosztolányiné könyvéből tudjuk, ha másunnét, Dérytől stb. nem tudnánk, mi volt a tőke és a szellem viszonya a század első évtizedeiben is. Mi volt József Attila, Kafka fogadtatása. (J. A. – még nem volt fogalom e két névbetű.) Mégis, az a tömegcivilizáció, mely amerikai-európai eredetéből Ázsiát, Afrikát stb. „falt” (J. A.), odáig jutott, hogy az Atlanti-óceán kb. már = a Titanic-film, és a thaiföldi katasztrófa elemien idézi a nem is oly bulvár tévéadásban Leonardo DiCapriót (na, ki az, azért ki az?!), itt forgatták Az öböl c. filmet v. mit. Nem járok moziba, autóanorex vagyok, taxisanorex, színházanorex, fagyianorex, a hashúzódásommal is inkább gyalog hoztam haza a kiadóból a könyveket, csak hogy
a) szabadságom őrizhessem,
b) taxissal társalognom ne kelljen.
Így nem ülök be vonatba etc. Olyan emberek ülnének mellém, akik Kylie Minogue-ot, Shania Twaint, hogy még rosszabbakat és hazaiakat ne mondjak, hallgatnak, és Leonardo DiCapriót néznek. De itt óriási ellentmondásba kerültem magammal.
Konzisztenciám mindez, amit elmondtam, érzületi konzisztenciám. Miért akarok, hogy merek akarni egyetértést, s egyáltalán, ha ízlésrangbeli-érzületi-művészeti konzisztencia él valakiben, jobb, ha belátja, teljesen magára maradt. Hiszen az úgynevezett zenék, szórakoztató műsorok (filmek etc.) 99%-át fel lehetne sorolnom, mint számomra csigolyaborzolót. Nem igazolódik-e fényesen a gödelező gyakorlat igazsága itt is? Az, amivel érzületileg szemben állsz, végképp elválaszt embertársaid legnagyobb többségétől. Holott nem „művészi alapra helyezkedtél”.
XVIII.
Sosem fogom tudni elhinni az ülőfürdőskurvák nélkül elgeccenő tenger őséletteremtő képességét! De hagyjuk. Egyszerű hasfali rándulás jelent végtelen, addig nem ismert fizikai változatosságot, s bár ez igazán az ismert-testhez-kötött jelenség, másokkal ismertethetetlen. Nem érzékelik, hát nem értik – és nem is nyugtalanítja őket ez a tény. Miért kellene mindent ismernünk? Ezt kérdezte, joggal, Paul Klee is.
Az álzenék, a mocsokzenék szerkezete pontosan ismert. Sőt, a Nagyérdeműnek második természetévé válik, hogy ilyen hangzatok, „megoldások” evidensként jelentkeznek. Mit tudom én, hanyadik alrendű evidencia ez.
Ugyanakkor: csak ne sirassam (nem fogom!), hogy gödelező gyakorlatot élünk, és konzisztenciánk megismertethetetlen. Az életben, mint egy börtönben, megismerszik, milyen vagyok (milyen vagy). És ez felháborító. Egy kórházban (ne oda!!), egy ifjúsági táborban, egy idegenforgalmi utazócsoportban megismerszik. Emez ilyen, az olyan. Ez jópofa, az fapofa, az egy arany pofa, ez… ez… az.
Tiltakozom ez ellen. Hogy „az életben” rólam állítólag kiderült, ilyen és olyan vagyok. Mikor konzisztenciám még a másodlagos evidencia jegyében se „megy át”! Folyton magamnak kell bizonygatnom magam, ha – és amíg – a Nagyérdemű megértésében, a tényleges megismerhetőségben, tolmácsolhatóságban bízom. Verébkém ügye csak szélső eset.
„Ember előnye, hogy nincs. Tárgy úgy jó, ha van” – írtam fel a minap. Akció? „Ha eme szamárságok közepette, amikről szó volt, érdekel valami tényleges…” Az akció, a történés a tényleges – a gondolathoz képest? Keserves ez is.
De itt hadd hagyjam abba. Vannak néha kellemes meglepetések. Justin Timberlake hangversenye Memphisből – ki hitte volna – elemien jó.
XIX.
Ezt még amúgy odabaszottságképpen. Tessék.
Eljutottunk oda, végezetül hát, hogy minden, ami mondandó, csak a konzisztenciafelrúgás megengedhetetlen vágyából fakad. Legjobb állagunkat, érdemleges valónak is érezhető állagunkat silányítanánk tönkre készséggel, hogy egy slágerénekesnőcske rangjának töredékét elérjük. Graham Greene Merénylet című könyvének idején, a sztambuli vonatban még helyükön voltak ezek a perszónák. Hagyom ezt is. A sportok – dettó. Néha mégis kell a focibajnokság, a síugrás. Bábuságok, teltek. Nem úgy, mint a – jaj, Rilke megint – féligteli maszkok, a történetek, sablon bűnügyek. Észrevesszük, hogy a reménytelenséget nagy adagokban közvetíteni nem üzlet? Hogy a könyvek piaca is ezt a törvényszerűséget követi? A cselekményes művészetekben – az absztrakt festészetet és zenét, a verset, a „szöveget”, még pár ilyet leszámítva – idilli lehet csak a végeredmény, százalékosan én nem tudom, 80, 90, a 100-hoz, hogy csak az. Mindenki bízni akar, de úgy, mintha tudna a konzisztencia közölhetetlenségének (bizonyíthatóságának) negativista gödeli tételéről. Ejhaj, a szomszéd faluba se mehetünk át egy élet hossza alatt? Gyerünk a karibi országokba, Tahitire, Thaiföldre, Pucendákoniába. Ünnepeljünk! Tűrjünk! Gyűjtsünk és pazaroljunk! Öljük halomszám az állatokat, aztán háborodjunk fel bankmészárosokon. Nekik is tiszteljük, persze, személyiségi jogaikat, csak Szmergyakovról, Raszkolnyikovról mondjunk csúnyákat, de róluk se nagyon. Hitlerről, Göbbelsről; már Sztálinról csak módjával, Leninről, Kun Béláról. Ami meg a kubai helyzetet illeti… vagy a kunbélaemlékműves művészetet… de hagyjuk. Ennyit erről.
XX.
Tortyom, kakédrum,
palkadigágrium…
Weöres után szabadon. Ha jön egy másik sirály, azt hiszi minden sirály, az nem igazi sirály. A hettita meg azt hiszi mindenkiről, hogy hettita. Totyi, de az anyád va… már az elijesztő-papírt is megtámadod, ki akarnál jönni a konyhába, hát azt ne, ott ezer veszély leskel, mint az ordas vadonban, ez nem a szőke Tisza bűvös partja. Na.
Ennyit a kifejezésről.
XXI.
Tartalmilag meg: hé, a waterloois csatát mi is úgy láttuk, hogy nem is tudtuk, ez – az? Az anorexiáról beszéltünk, állítólag, konzisztenciánkról, aztán? Kiderült, hogy az egzisztencia maga anorex.
Már legalább a létezéssel kapcsolatos tévképzetekhez képest.
Éljen az új éve, 2005!
PS (és nincs LFS, semmi konter!) (Ez egy pezsgőpukk volt, száraz.)
2004 decemberében (31-ével zárva).
S ez nagyon igaz! (Ha igaz.)
(De nincs ám! Még hogy PS! Tutiban van, s ez van!)
Kishír, kereskedelmi: „Slágerkomponálásért szabadultak orosz rabok! A következő órában (édes-cukros hangommal leöntött hallgatóim) pedig itt lesz majd, jön Pustin Ramusin, a Gratafon együttes, Budinkó Gongó, Fracitázia, Klovó, Dzsumbuj Bádó, Smith Roberano, Crafun Lábszana, Heréna, Fitebulka.” Totyi hallgatja. És én is. Konzisztálok.
Szörnyűek ezek a kereskedelmi… mondom feleségemnek, ahogy Totyi számára (míg ebédelünk, szétcsuktunk), zeng.
Feleségem azonban egy szál rózsát hozott nekem évbúcsúztatóul, mint verébkénk és új kutyusunk ajándékát.
„Hát azért kaptad tőlük, mert eltűröd ezeket a zengeményeket… meg hogy Lotti minden petárdadurranásra elszökne.” Ez mélyen igaz.
Valami végre.
Nem kell fogalmiasítani se.
Gödel maga tényleg anorex lett, bár soká élt így is.
Kommunikációanorexia.
Amit nem lehet kimondani, leírod. (Kontra-Napóleon.)
Amit nem akarsz leírni, helyette fohászkodsz. (Ha bírsz még.)
Van-e érvénye külön annak, hogy „ez egy idegen világ, épp mert állítólag a szabadságé”? Ha konzisztenciánk úgysem bizonyítható. Nem tudom kifejteni, mihez képest, KINEK idegen ez a világ.
S ha a világ se tudja éreztetni saját konzisztenciáját? Ezt, bármi kényelmetlen, szintén föl kell tételezni.
Leviathán bár, vagy épp mert – „a világ is szerves létező, születik és pusztul”.
Nekem könnyen eszembe jut róla a tengerbéli őstakony-állag. Mi érdekem lenne a puszta sértegetésben? Ha ez konzisztenciám, úgyse közölhető. Ami közölhető már, nem konzisztenciám.
Ha nagyon szorosan vesszük, saját magamról sem tudhatok meg érdemben semmit. (Volt ilyen filozófia.)
Nem teremtődik új világ-élet a nap alatt. Se új-szellemi. S épp ez a szellem. Gödel kicsit meg is hibbant végül? Én nem!
A legkülönösebb önellentmondás: maga ez a dolgozat.
Szilveszteri vacsorául jó kis anorex töltött tojás készült. Lotti rám ugrik szeretetrohamában, karmolva, 20 kg.
Fádenkum,
telebankum.
A kereskedelmiben egy kis szuperéretlen kanadai sztár gajdol, harsog, önazonos. Totyi a nyakam csipkedné megint.
Így konzisztáljak! Legjobb, ha semmimről nem beszélek.
De hát ez a gödelező gyakorlat.
„Na ja”, hallom, minden lehetséges keltezésen túl, örök ellenérv, „ha ennyire ragaszkodsz a racionalizmusodhoz! Hogy ez a kikiáltott konzisztencia kell neked, mindenhogy!”
„Nem, nem”, hallatszik erre válaszom, „és ha nem racionalistán, sőt! Ha az ész érveit elvetve, mégis? Akkor az mi, szó szerint NEM SEMMI!” (Legjobb, ha bírok nem beszélni.)
„Nem is kontra?” (Ez az „Ő” már csodás ritkaság.)
„Épp ez az, anorex – de egzisztenciálisan!”
„Valami szervesség a NEM ÉS NEM számára is lepottyan?”
„Le, le.”
„Helyes irány”, hallom. Már az jó, hogy erről beszélünk.
Legyen ÖVÉ az utolsó szó. Ha belőlem (konzisztensen), ha kívülem. Akkor meg konzisztens maradtam, mert nem ért meg igazán. Ó, nem bántom én Őt. Ki őkelme, nem is tudom. S van-e?
Ő. Képzeletem terméke csak? Nem szakadtam ki én!
Oly nagyon elrugaszkodtam volna? „Te”-féle Másik nincs, jó. De van „Ő”. Ha csak én lennék, rémes lenne, de könnyű.
Innen már csak egy halvány választófal, átjárható, a Nem Ember. A madár, a… Mégis a másik ember. Ki, nem tudom. De majd.
- Kultúra [5]