Sonnevend Júlia

Nyomtatóbarát változat

Hammer Ferencnek

Képzeljük magunk elé Strobl Alajos Justitia szobrát! Képzeljük el, hogy még mindig Hauszmann Igazságügyi Palotájának csarnokában trónol! Időzzön el tekintetünk a jobbjában szorított palloson, és a baljában tartott mérlegen, törvénykönyvön is! Strobl Justitiája kiegyensúlyozott ifjú hölgynek tűnik, olyan isteni hatalom megtestesítőjének, amely kapcsolatot teremt a különböző korszakok jogrendszerei között. Míg széke és kellékei az ábrázolási hagyományra utalnak, addig megjelenése a mai nőt idézi, ahogy Komor Marczell írta: „maga az alak minden ízében modern; igazi szalonbeli nő, amelynek finom arczvonásaiból mélységes szellem, gyöngéd lényéből hatalmas akaraterő sugárzik ki.”² Az alkotó Justitia szemét nem kötötte be, így az istenasszony tekintete mindenhová követhet bennünket. Erre gondolva könnyedén elfoghatja az embert a szorongás; lénye utal mindarra a nehézségre, amellyel valamennyi kor polgára szembesül a jog ábrázolásakor. Hiszen Justitia látványát, személyiségét könynyedén megszerethetjük, ám mit kezdjünk a kezében nyugvó súlyos törvénykönyvvel? Ha egyszer megelevenedne a szobor, és mi belelapozhatnánk törvénygyűjteményébe, nyilvánvalóan precíz, egzakt szabályokkal találkoznánk, de személyiségre és történetre nem lelnénk benne. Hiába keresnénk lapjain individuális vágyat, álmot, életet, halált – legfontosabb kérdéseinkre személyre szabott választ sohasem kapnánk.

Miközben a jog az évszázadok során egyre alaposabban és igényesebben igyekezett az egyéni cselekedetek meghatározott részét általánosított formában rögzíteni, addig valamennyiünk számára mindenkor és mindenekelőtt az individuum, az individuális tett az igazán érdeklődésre méltó. Bár a jog sok esetben igyekszik teret adni az egyéniesített megítélésnek – jól ismerjük Celsus szállóigévé vált mondatát, miszerint „ius est ars boni et aequi” azaz a jog a jó és a méltányosság művészete –, a jog egésze azonban mai fogalmaink szerint nem épülhet a méltányosság elvére. Így jog és ábrázolása között mindig egyfajta ellentét feszül, következésképpen az aktuális médium alkalmazójának a feladata az, hogy a két világot egyensúlyba hozza. Mérlege pedig hasonlóképpen érzékeny, mint az objektív igazságosságé.

A jog ábrázolásakor elsőrendű kérdés tehát, hogy milyen mértékben adunk teret az individuum, az individuális cselekmény megjelenítésének. Különösen nehéz a szükséges egyensúlyt megtalálni, ha olyan jogalanyt kell ábrázolni, aki – esetleg amely? – nem kizárólag önmagáért áll helyt, hanem például hivatalos személyként egy állami szervezetrendszert reprezentál. A jogalany ilyetén való ábrázolásakor aligha kerülhetjük el az adott személyhez vagy épp az általa betöltött hivatáshoz kapcsolódó közösségi képzetek megjelenítését. Eszünkbe juthat Proust sora Az eltűnt idő nyomában című regényből, miszerint „még az élet legfutóbb dolgainak a szempontjából sem vagyunk olyan véglegesen s kézzelfoghatóan egészek, hogy mindenki számára ugyanazok maradnánk, s hogy bárki úgy ismerhetne minket, mint egy végrendeletet vagy egy árverési jegyzéket; a mi társadalmi énünk mások elméjének az alkotása”.³

Ha a rendőrség megjelenítése a tét, a fenti elméleti problémákra vonatkozó válasz megadása elkerülhetetlen. Álmaink Rendőre és a rendőrségről szóló törvény alanya sohasem fedheti le egymást igazán. Míg álmaink rendőre többnyire úgy néz ki, mint a fiatal Al Pacino, jellemvonásait tekintve pedig meglehetősen összetett, hiszen a jogi következményekkel nem törődve, könnyű szívvel tíz golyót röpít a gaz pedofil fejébe, ámde lágy és megértő, ha adót csalunk vagy túlontúl gyorsan hajtunk. Korrupt, ha minket kell megbüntetnie, következetesen tisztességes, ha szír pénzváltók ajándékoznak neki olcsó karkötőket. Hogy mit és miért tesz, mindenkor értelmezzük, elemezzük, vicceket gyártunk róla, de megítélésének alapjául ritkán szolgálnak a rá vonatkozó jogszabályok. A kortárs rendőrségi szakirodalom persze igyekszik a rendőr személyiségével kapcsolatban is normatív megállapításokat tenni, ám e szakmai szövegek rendszerint komikusra sikerednek. Így például Rácz Ferenc Milyen legyen a XXI. század rendőrsége?⁴ című tanulmányában taxatív felsorolást ad arra nézvést, hogy melyek a rendőri személyiség értékei, úgymint konstruktív életvitel, szakismeret, fegyelmezettség, műveltség, határozottság, kommunikációs képesség, tűrőképesség, partnerség és empátia, kreativitás, egészséges életvitel. Az egyes személyiségjegyekhez ráadásul normatív definíciót is rendel, például a „Milyen a rendőr műveltsége?” kérdésre a következő frappáns választ adja: „A rendőr műveltsége kiterjesztő hatályú” – csak épp a meghatározás jelentése marad nyitott.

Ha valamely média – történetesen az MTV – bűnügyi magazinműsort indít, a fent kifejtett individualitás versus normativitás problematikát a rendőrség ábrázolása során nem kerülheti meg. Nézzük, a Kékfény miként birkózik meg e feladattal.

A Kékfény elnevezést vagy épp a műsor szignálját hallva az „idősebb” generációnak természetesen dr. Szabó László rendszerváltásig sugárzott műsora rémlik fel, és nem véletlenül. A 2002-ben újraindított műsor mégis szigorúan hallgat jogelődjéről, miközben otthonosan mozog a néhai Kék fény emlékterében. Az „új Kékfény” egyáltalán nem tartja szükségesnek, hogy határvonalat húzzon a szocialista és a jogállami rendőrség között, s ez mindazok számára, akik az egykori rendőrség erőszakhoz való viszonyát jól ismerték, aligha lehet elfogadható. Ráadásul a rendőrségre vonatkozó jogszabályi háttér a rendszerváltás óta sok tekintetben megváltozott, így az a tény, hogy a műsorkészítők mindeddig egyetlen szót sem ejtettek a névadó műsorhoz fűződő viszonyukról, jogelméleti szempontból is visszás.

A műsor saját meghatározása szerint beszámol a rendőrség, a tűzoltók, a mentők, valamint a Vám- és Pénzügyőrség munkájáról, azaz kritikai szemléletmódot nem kíván érvényesíteni. Az üzenet könnyedén dekódolható; vannak állami szervek, amelyek a „mi” érdekünkben dolgoznak, esetenként a „mi” érdekünkben folytatott munkájukat „mások”, „valakik” ellen végzik, de azok nem tartoznak közénk, a hatósági eljárási hibák tehát nem bennünket sértenek. Így az állami szervek munkájáról a „mi” televíziónk mindössze beszámolni köteles. Ráadásul a beszámoló mint műfaj arra ad lehetőséget, hogy a mindenkori aktuális eseményekről „jelentsen”, történeti vagy nemzetközi összehasonlító perspektíva érvényesülésére a műsor-meghatározás nem nyitott.

E szemléletmód ismeretében nem olyan meglepőek azok az eljárások, amelyekkel a Kékfény a rendőrt mint jogalanyt és individuumot ábrázolja. A rendőrség vezető beosztásban lévő tagjait közel hozza a nézőhöz, kedélyesen elbeszélget velük, érezteti, hogy ők kizárólag a mi érdekünkben és a mi elveinknek megfelelően, emberien és barátian bánnak rendőreinkkel és természetesen velünk, tisztességes állampolgárokkal is. Garamvölgyi László rendőrségi szóvivőre, József Attila-kutatóra tekintsünk hát úgy, mint közeli bizalmasunkra, akivel legjobb lenne egy sör mellett elbeszélgetni, de azt ugye a tévében mégsem lehet. Marad a sör nélküli, szerkesztők által megszűrt és műsorvezetők által feltett nézői kérdések lehetősége, amelyeket – ha nem jut rájuk idő – Garamvölgyi „Ismét Vendégünk” László a Zsaru Magazinban válaszol meg. Így talál egymásra közszolgálati televízió és Zsaru Magazin, mintha e nászban semmi furcsaság sem lenne. Ez tehát a felső szint világa, a magyar Al Pacinók terepe. A közrendőrre más – de hasonlóan filmközeli – ábrázolási technika vonatkozik.

A magyar közrendőr a bűnözés elleni permanens és mindinkább eldurvuló háború alanya, a jó és rossz összecsapásának tevőleges részese. E háború folytonos jelenlétére szinte minden riportban történik stiláris és/vagy vizuális utalás. „Aratnak a tolvajok – senki sem lehet biztonságban” – szól az egyik legkifejezőbb, 2005. április 19-ei összeállítás címe.⁵ Hihetetlen hidegvérrel elkövetett bűncselekményről hallhattunk benne, egymillió forintot, valamint egy kabátot lopott el a „bemutatott” tolvaj. Megtudtuk, hogy az ellenség számára vannak ún. aranybánya-helyszínek, ezekről rögtön három áldozat, Szilvi, Kata és Edit be is számolt – mintha egy Spiró-darabból idéztük volna meg őket. Megrázó vallomásuk után következett a régóta várt hergelő mondat: „Bámész turisták, óvatlan járókelők, szórakozó fiatalok – senki sem lehet biztonságban a szakavatott tolvajoktól.” A háború tehát zajlik, action is on, ülünk mi, ártatlan állampolgárok a saját sörözőnkben, készülünk éppen Nepálba, és a jól elhelyezett kabátunkba alaposan elrejtett milliónkat egy kábítószerfüggő személy hihetetlen hidegvérrel ellopja. A rettegett kábítószerfüggő személy ráadásul még sohasem ült börtönben, sőt, van képe szabadlábon védekezni. Mindeközben a Kékfény szerint nagy valószínűséggel majd tovább próbálkozik. Úgy tűnik, az ártatlanság vélelme a műsorra nem vonatkozik, de miért is vonatkozna – háború van. A riport végén egy kis rendőrségi matematika a desszert, „ha naponta egy tolvaj öt akcióban sikeres, akkor az mennyi is?” A rendőr e háborúban a mi oldalunkon áll, így az őt korlátozó jogállami szabályok közösségünkkel való megismertetése sem különösebben fontos. A rendőrtől elvárjuk, hogy a harcban a végsőkig küzdjön, tehát a rendőri szerepet nem a jog által létrehozott státusnak, hanem valós, individuális jellemvonásokkal megtölthető lehetőséghalmaznak tekintjük. Justitia tekintetét figyeljük, de törvénykönyvét nem nyitjuk ki.

Ez a szemléletmód visszarepít minket Esterházy Péter Kis Magyar Pornográfiájának világába, melynek rendőrmeséje hasonló nyelvhasználatra és gondolkodásmódra utal, mint korunk rendőrségi beszámoló-műsora: „Élt egyszer egy rendőr. Ez a rendőr egyszer, volt rá oka, megcsókolta a gumibotját. Az önök első gondolata talán a kétség: – Mi?! Hogy ez?! A mi rendünk őrei esetében?

De hát miért is ne? Ez volna szicsászos kontrakérdésünk. Mert hát vegyük tudomásul, rendőrségünk nem halmaza, nem is gyűjtőmedencéje a nem teljes embereknek… Mert milyen foglalkozás ez? Ha daliás is, időt rabló és veszélyes szintúgy, nem csoda hát, hogy ez kedvez a nőtlenek, illetve hajadonok arányszámának.

Mi marad így más hátra, mint keresni alkalmatos alkalmat, tűzön-vízen át, nem áthágva természetesen a munkaköri előírásokat! Ez oda vezet, hogy a lelki balanszot, a természetes életbeállítottságot, a szeretet elemi mozdulatait megtalálni esély kínáltatik. Akit állított már meg e hazában rosszkedvű, mogorva, túlspannolt, frusztrált rendőr, tudja, ez nem kevés, és ez nem kevés.”⁶

Az Esterházy-gúnymese és a kékfényes szöveg közötti nyelv- és gondolatrokonság nyilvánvaló. A Kékfény ezt a gondolkodásmódot sajátos háborús keretbe foglalja, harcias retorikával támogatja meg, így bővíti ki a jogállami rendőrség elvileg törvények közé szorított tevékenységét. Az itt vetített kékfényes riport e tekintetben még a szelídebbek közé tartozik, választhattam volna olyat is, amelyben nagy csapat állig felfegyverzett kommandós ébreszt alsónadrágos feltételezett terhelteket. Azért döntöttem mégis a hihetetlen hidegvérrel és nyugalommal lopó kabáttolvaj mellett, mert általa talán még inkább látható, hogy a háborús retorika milyen széles terepen érvényesülhet.

A harci kommunikáció hatását a büntető igazságszolgáltatásra számos kriminológus elemezte már, közülük mégis Nils Christie-hez köthető leginkább az az állítás, hogy a büntető igazságszolgáltatás mint iparág fejlődésének semmihez sem hasonlítható mozgatórugója az a hit, hogy háborúban állunk.⁷ Azaz aratnak a tolvajok, senki sem lehet biztonságban. A háborús szemlélet aztán könnyen vezet oda, hogy mind szélesebb tömegeket szeretnénk előzetes letartóztatásban, majd valamilyen büntetés-végrehajtási intézményben látni. Mindennek köze sincs a biztonsághoz vagy épp a biztonságérzethez.

A Kékfény szövetségesünkké teszi a rendőrt egy elképzelt háborúban. A rendőrség szóvivőjét kanapénkra ülteti, a közrendőri réteget pedig a bűnözés frontjának hőseként jeleníti meg. Nem számol azzal a ténnyel, hogy a rendőri szerepkör mindössze fikció. A rendőri szerepet a rendőrségre vonatkozó jogi és erkölcsi normák hozzák létre, és ezek szabják meg határait is. Erre utal a hatályos rendőri esküszöveg első sora: „Esküszöm, hogy a Magyar Köztársaság Alkotmányához és törvényeihez és más jogszabályaihoz híven, becsületesen teljesítem kötelességemet.” A rendőri szerep nem alakítható önkényesen, ezért ábrázolásakor az individualitás szempontjain kívül szükségképpen érvényesülnie kell(ene) a normativitás által diktáltaknak is. Például korrekt módon meg kellene jelentetni a köztársaság rendőrsége által elkövetett törvénysértéseket vagy épp mulasztásokat is. Így válhatna a néző számára érthetővé, hogy miért reménytelen Al Pacinót a Teve utcában keresnünk. Álmaink rendőrét kizárólag a fikció világában lelhetjük meg, ott legyünk belé szerelmesek, ott viszont szenvedélyesen és múlhatatlanul.

A Kékfény kapcsán szerintem egyedül a műsor neve adhat okot az álmodozásra. Mert nem hiszem el, hogy az a világ, amelyben élünk, olyan végtelenül egyszerű, hogy ilyen reménytelenül unalmas műsornevet érdemel. Adva vagyon egy villódzó kék lámpa, iszonyú hanggal társítva, a kutyák csak vonyítani tudnak tőle, és akkor tényleg erre a szörnyű tárgyra kell gondolnunk hétfő esténként? Én egy ideig szenvedtem a műsornévtől, aztán – elismerem – kínosan sznob megoldásra leltem. Szerintem a Kékfény elnevezés valójában Thomas Mann Doktor Faustusára utal, arra a jelenetre, amikor a Leverkühn család és Zeitblom rovarokról szóló képeskönyvet nézeget. Idézem Zeitblomot: „A leggyönyörűbb szín, amelyben tündökölnek, egy álomszép azúrkék, nem is igazi, valódi szín – így oktatott Jonathan –, hanem a szárnyukat borító pikkelyek finom recézése meg egyéb felületi képződmények létrehozta tünemény: ez az aprólékos szerkezet mesteri fénytöréssel s a fénysugarak jórészének kiiktatásával eléri, hogy szemünkbe csupán a sugárzó kék fény jusson. Ma is fülembe cseng Leverkühnné hangja:

– Nézd csak! Tehát káprázat, csalás az egész?

– Csalásnak mondod az ég kékjét? – válaszolta férje, s hátrafelé felnézett reá. – Azt a festékanyagot sem tudod megnevezni, amely azt létrehozza.”⁸

Jegyzetek

1 A szöveg az ELTE Művészetelméleti és Médiakutatási Intézetének Média és erőszak című konferenciájára (2005. május 13.) készült. A Kékfény című műsor 2005. május 23-tól új műsorvezetővel (Miklya Attila), azonos felelős szerkesztővel (Hévizi Zsuzsanna) megújulni látszik, jelen tanulmány a megújulásig követte figyelemmel a műsort, a változásokat korai lenne még elemezni. Külön köszönet a Kékfény stábjának azért, hogy az „Aratnak a tolvajok, senki sem lehet biztonságban” című összeállítás VHS-változatát a rendelkezésemre bocsátották.

2 http://www.idg.hu/expo/varosliget/1896/epulet3.html

3 Proust, Marcel: Az eltűnt idő nyomában. Fordította Gyergyai Albert. Budapest, Európa, 1983. 25.

4 http://web.bm.hu/proba/elemez.nsf/2874ce806a356b8fc125695f006d4d55/cc388e7947cf4ebfc125697c002523b5?OpenDocument

5 A bejátszás szövege megtalálható a Securifocus honlapján, az Observer közvetítésével

6 Esterházy Péter: Kis Magyar Pornográfia. Budapest, Magvető kiadó, 1984. 8.

7 Christie, Nils: Büntetésipar. Budapest, Osiris, 2004. 14.

8 Mann, Thomas: Doktor Faustus: Adrian Leverkühn német zeneszerző élete. Elmondja egy barátja. Fordította Szöllősy Klára, Pődör László. Budapest, Európa, 2002. 22–3.

• Kultúra

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges