Ha ősszel netán ismét Lech Walesa lesz Lengyelország elnöke (ma erre nem sok az esélye, mert bár népszerűsége a legutóbbi napokban kissé nőtt, de tetszési indexe még mindig igen alacsony), a február eleji napoknak minden bizonnyal döntő szerepe lesz megválasztásában. Ha pedig mégsem, az sem von le semmit múlt heti érdemeiből. Szavai ugyanis úgy elsöpörték a Pawlak-kabinetet, hogy mire felocsúdhattunk, már híre-hamva sem volt. Igen, pusztán a szavak is elegendőek voltak, az elnök ugyanis jogi értelemben egyetlen lépest sem tett, sokak véleményével ellentétben tehát nem is sérthetett alkotmányt. Ezzel pedig – mondjon bármit is a magyar tömegtájékoztatás, s mondjon bármit Adam Michnik – hatalmas szolgálatot tett a lengyeleknek. Waldemar Pawlak kabinetje ugyanis a lengyel rendszerváltás legpocsékabb kormánya volt.
Elkótyavetyélt esélyek
A jelző cseppet sem túlzó. Ennek a kabinetnek ugyanis minden feltétel megadatott, hogy kormányozzon, de nem tette. Pedig Waldemar Pawlak mindössze két, programját tekintve hasonló pártból álló kabinet élén állt, döntéseit tehát nem kellett komplikált „hétpárti” egyeztetéseken megvitatnia (ahogyan ez az Olszewski- vagy a Suchocka-kormány idején történt), egy olyan parlamenttel a háta mögött, amelyben a baloldal (a Demokratikus Baloldali Szövetség, a Lengyel Néppárt és a Munka Unió) a mandátumok 74,5%-val, tehát több mint 2/3-os többséggel rendelkezett. Velük szemben pedig ott állt egy politikai háttér nélküli köztársasági elnök és egy szétforgácsolt ellenzék – öt parlamenti klubban szétszóródó három pártjával –, amelynek legfőbb alkotmányos kritikai eszköze a szövegelés volt és lehetett. Úgy tűnt tehát, hogy a koalíció abszolút hatalommal rendelkezik.
Tündöklésének 16 hónapja alatt azonban Waldemar Pawlaknak (akit Walesa elnök egykoron öccsének nevezett) és parasztpárti, illetve posztkommunista minisztertársainak sikerült oly mértékben elkótyavetyélnie e mérhetetlen hatalmat és lehetőséget, hogy végül saját pártjai buktatták meg a kabinetet.
Ami az 1989-ben megkezdett reformokat illeti, a Pawlak-kormány ehhez szinte semmit nem tett hozzá, így csaknem nyom nélkül tűnik el. Leltára nem túl bőséges: mindössze három lemondatott miniszter (Marek Borowski pénzügy-, Piotr Kolodziejczyk – nemzetvédelmi, Andrzej Olechowski – külügy-); egy lelassított privatizáció; két papíron maradt gazdasági program (Általános Privatizációs Program, Stratégia Lengyelországnak); pár – magas rangú köztisztviselőket, sőt minisztereket is érintő – korrupciós ügy; jó néhány bebetonozott vajdasági elöljáró; egy pártérdekeknek kisajátított bank és a neocenzúra bevezetésének kísérlete. Ez egyfelől sikernek nem túl sok, másfelől viszont éppen elég, hogy emberek több mint fele (a CBOS február eleji felmérése szerint 52%) a pokolba kívánja a miniszterelnököt, aki egészen az utolsó percig úgy viselkedett, mint akit örökös miniszterelnökké választottak; csaknem fele pedig (a CBOS felmérése szerint 42%) az egész koalíciót ugyanoda küldené, s egy pártok feletti, „szakértői” kormány megalakítását támogatná. A jelenlegi koalíció fenntartása mellett mindössze a megkérdezettek 29%-a nyilatkozott.
Buknia kellett!
Ez a kabinet nem gazdasági okok miatt bukott meg (az Lengyelországban dicsőség lenne, mert azt jelentené, hogy a kormány következetes reformpolitikát folytatott, vagy legalábbis megkísérelte azt), hanem azért, mert politikai kabarét adott elő csaknem másfél évig, jóllehet ezt kormányzásnak nevezte. E kesernyés kabaré állandó kelléke volt a mindennapos vita (arról, hogy ki mikor mit mondott, és kinek mikor volt igaza), a már egyszer meghozott döntések állandó felülvizsgálata, a miniszterek kormányfő általi nyilvános bírálata, és a koalíciós partnerek egymással szembeni örökös vádaskodása (amiatt, ki, mikor, kit csapott be).
Ennek a kormánynak a megbuktatásáért tehát csak hálásak lehetünk a Szolidaritás egykor legendás elnökének.
Nem állítjuk, hogy ugyanígy vélekednénk róla akkor is, ha – miként ígérte – valóban feloszlatta volna a szejmet, még kevésbé, ha bebizonyosodott volna, hogy alkotmányellenesen tette (bár ezt előbb az Alkotmánybíróságnak kellett volna megállapítania, mert bármilyen furcsa, a jelenleg érvényes alkotmányból ez sem derül ki egyértelműen). Ez főként azért lett volna veszélyes – érvelnek sokan –, mert ahol az emberek azt látják, hogy a politikusok megszeghetik a törvényt, ők maguk is „igazoltnak” tekintik saját törvényszegéseiket.
Walesa azonban nem sértett alkotmányt. Ami ennél is fontosabb: jóllehet elnökségének elmúlt négy és fél éve alatt számos hibát követett el, rendszeresen mondott köztársasági elnökhöz nem illő badarságokat (olykor egészen nagyokat is!), azt azonban nincs alapunk feltételezni róla, hogy tudatosan vagy akarattal megszegte volna a demokrácia szabályait vagy a hatályos lengyel törvényeket. S ha utólag olykor – többnyire jelentéktelen ügyekben – mégiscsak az derült ki, hogy bizonyos dolgok megtételéhez nem volt joga az aktuálisan érvényes alkotmány betűje szerint, ez csak akkor vált világossá, miután az Alkotmánybíróság értelmezte az „elkövetett jogsértést”. Az így létrejött „precedens” révén tehát a lengyel elnök, ha kissé kacskaringós úton is, de éppenséggel hozzájárult az alkotmány betűje és értelme között feszülő ellentmondások feloldásához, a demokratikus szabályok „távlati” finomításához. A dolog szépséghibája csupán az, hogy Lengyelországnak most kellene működnie, Walesa pedig most szeretne továbbra is elnök lenni.
Pawlak bukását követően a posztkommunistákon a sor, hogy az új helyzetben bizonyítsák „liberális szociáldemokrata elkötelezettségüket”. A 49 éves, szabályos posztkommunista életrajzzal megáldott Józef Oleksy (szegény munkáscsalád gyermeke, közgazdasági diploma, 1968–90 között LEMP-tagság, 1987–89: vajdasági első titkárság, a Rakowski-kormányban a szakszervezetekkel való kapcsolatért felelős miniszter, a kerekasztal résztvevője) jelöltsége ellen Walesának nem volt semmi kifogása. Nem új fiú, ismerik a dörgést posztkommunista társai is. Talán épp ez a fő baj: elvégre ők is csak tagjai voltak Lengyelország legpocsékabb kormányának.
(Varsó)
- Külföld [6]