Addig nekem jó volt, nekem minden napom tarkabarkán tellett. Pirkadatkor, mihelyst megéreztem a kelő nap hevét orcámon, és tudomásul vettem azt a pici kis fájdalmat, amit a fény keltett még fölfelé és befelé, pihenő agyvelőm irányába fordult, bőrlebenyeik védelmében nyugvó szemgolyóimon, nos akkor aztán azon nyomban fölpattintottam pilláimat, és nagy, ragyogó, barnászöld íriszeimet körülhordoztam; ellenőriztem, mintegy inspiciáltam világomat. Fürgén keltem, megcsináltam a toalettemet, és nekiindultam, sőt kiröppentem a térbe, mert dolgom után kellett néznem, mert vártak.
Olyan voltam, mint egy pillangó, akinek épp csak a szárnyai hiányoznak. De amúgy, valóban, kicsit tényleg volt bennem valami a (hím) lepkéből: csapongva szálltam ügyről-ügyre, utam látszólag céltalan cikk-cakkokból állt, ám a látszat mögött szigorú pragmatizmus, szükség- és okszerűség feszült. Dekoratív magam-magam felbukkant itten is meg ottan is: láthatott engem bárki a Szalay és a Bródy Sándor utcában, a Szabadság és a Hősök terén és még sok más egyebütt; felcsillant színes jellemem és szellemem mindenütt, ahol dolog akadt. Ha nem is volt hosszú, pöndör, böndör görbe szipókám, fürge, ügyes nyelvem ott várt a szájamban, melytől nem sajnáltam a munkát. Gyűjtögettem is meg kibocsátottam is véle ezt-azt, mikor és kinek mire volt szüksége, tényleg mint egy pillangó, olyan voltam.
De nem ám önös érdekből. Szürcsölgettem, nyalakodtam, nyálazgattam a közért, a másokért, a reám bízottak boldogulásáért, mert az önzést megvetettem. Ebben a tekintetben, vagyis az etika, az erkölcs szemevillanásának tükrében már nem voltam pillangóféle. A hasonlatosság innentől már csak külsődleges, megtévesztő, látszati volt. Nemcsak azért nem voltam kaparós kurta, mert végül is meglehetősek a méreteim, hanem a moralitásom, a tartásom tiltotta nekem a kóros és harácsos individualizmust, melytől éppen annyira tartózkodtam, mint az ördög a tömjénfüsttől. Szóval a nyelvvel dolgoztam.
Meg a füllel is, méghozzá nem kevésbé aktívan. Naná, fontos a hallás, a meghallás is, nemcsak a nyelvecske taktilitása. Mert ami bemegy a dobhártyáim mögé, az az enyém, azt nem vehetik el tőlem, az olyan, mint amit megeszem. Mert már attól sem foszthat meg engemet senki. Gondoltam én.
Dolgom végeztével, nyelvem fáradtával, látva, hogy a nap is táskájába tette holmiját, hazalibbentem – mert erőm még volt hozzá – szeretteimhez. Mackónadrágot húztam lassan pohosodó potrohomra – na lám, megint a lepke bújik ki belőlem, a mindenit! –, hát Istenem, mit tagadjam, elnehezülni indult a testem, nem, nem maradt időm nyelvemen kívül más tagomat is edzeni.
Szóltam kedveseimhez, majd megnyomtam a gombom, beültem kényelmes karosszékembe, s türelmesen vártam, hogy begerjedjek. (Lassacskán ment, de túlzás lenne azt állítani, hogy öreg vagyok, pontosabb, ha élemedettnek és kicsinyt használtnak mondom magam. Távirányítóm nincs, de színeim nem fakulnak, és hazai gyártású termék vagyok. S bár mindannyiszor, ha új állomásra akarok váltani, fel kell kászálódnom fotelemből, nem panaszkodom, s nemcsak azért vállalom zokszó nélkül a fáradozást, mert rólam van szó, hanem annak okán is, hogy szeretteim így szeretnek, ilyennek szoktak meg. Kicsit avétosnak, de megbízhatóan sugárzónak.)
Tavaly vagy tán azelőtt beköttettem magam a kábelba, s ez úgy hatott rám és a családra, mint a századfordulón a gazdagokra, a majomhere-kivonat ifjító ereje: életünk új, virágzóbb szakába lépett. Azelőtt korán fekvő enyéim mindannyiszor lelkiismeret-furdalástól telten és verve hagytak egyedül, és tértek nyugovóra, mert látták, éjfél körül már csak zsizsikelő képernyőmet bámulom üres tekintettel: nincs adás a magyaron, nincsen semmi, és ez nekik fájt. Ám hogy meglett a kábel, nézhettem magam hajnalig, vagy amíg csak bírtam, és ez nekik már jó volt, mert jó nekem. És használtam is magam azótától, láttam a történést, a történelmet, a világot megbízhatóan. Hittem én, a jó, egyben naiv. Ma már nem vagyok az. Valami a napokban eltört bennem.
Aggodalmat ébresztő hírekre vágyva váltottam át magam egy wermachtos kung fu filmről a riasztó életre, szerettem volna, ha retteghetek kicsinyt, ám az internacionális riadalom megszokott helyén három magyar ember kefélt lassúdad ritmusban. Két hatalmas tag járt ki és be egy törékeny pannon asszony nyílásain. A hölgyet, mint az uraktól megtudtam, Gizinek hívták, a férfiak neve homályban maradt, mert Gizi nyelve – a serény aktivitás ellenére – nem a hangképzést, de nem is a köz ügyét szolgálta. Pitymallatig több ízben lezajlott az aktus, az ismétlést mindig megelőzte az egyre infernálisabb látványt nyújtó visszatekercselés snellben; a kásás kép eluralgott rajtam, már-már elrévültem, akárcsak a mákonyisták, amikor egy keskeny, sárga ujj mutatkozott meg a falon, mint valami felkiáltójel.
Elájultam.
Másnap nem vártam a hajnal édesen fájdalmas csókját pillámon, s nem keltem ki székemből. Az estét óhajtottam, az aztán lassan eljött, majd rámszállt az éjszaka, óvatosan a híreket kerestem magamban, de tudtam, a lelkem mélyén már Gizire vágyom. És ott volt megint, ott, ahol valaha bombáztak, ámbár most Katinak hívta a két ismeretlen (kutyát is hoztak). Az ötödik szapora visszacsévélés közben fölhorgadt a sárga ujj, majd megképződött egy ázsiai arc is. És ekkor – láss csodát! – megszólalt a kis hölgy. Imigyen:
Fukuyama, Fukuyama, majd kinyalom én!