(B. Gáspár Judit), Kálmán C. György

Nyomtatóbarát változat

Tisztelt Harmat Pál!

Ha távoli honából, a magas nyugat-európai kultúra Olimposzáról veszi a fáradságot végigtekinteni a magyar szellemi közélet rónaságán, feltűnhetne Önnek is, hogy inszinuációból, gyűlölködésből, névtelen, és nevesített becsmérlésből igazán nem szorulunk behozatalra. Destruktív kritikával (l.: Polányi Károly) nálunk Dunát lehet rekeszteni (ez utóbbi kormányainknak is kedves szokása). S hogy teljes legyen a zűrzavar, e tájon ördögöt kiáltani is gyakran az „ördög” maga szokott.

Még a totalitarizmus keltette társadalmi összetartás, és a nyugati demokrácia iránti szerelmes illúziók idején kezdtem csodálkozni az Ön jól-rosszul leplezett ellenszenvén, melyről a magyar pszichoanalitikus mozgalom minden apró kis momentuma iránti szenvedélyes filológiai érdeklődésének kis hézagai (elhallgatás?, elvetés?) árulkodtak. Hogy csak egy példát említsek: több száz oldalas történeti monográfiájában, mely a félillegalitásból alig kikeveredő, lassan újjáéledő magyar pszichoanalízis lassú fellélegzése idején jelent meg Nyugaton, elfelejtette megemlíteni például, hogy Nemes Lívia, és Varga Éva részt vettek az ötvenhatos forradalomban, s hogy börtönbüntetést is szenvedtek. Ezt hihettem volna politikai tapintatnak is, ha nem mulasztotta volna el e tényt megemlíteni a mai bővített kiadásban is.

Ezek után nem csodálkozhattam azon, hogy az Élet és Irodalom és a Beszélő hasábjain publikációkat, leveleket kezdett közölni, melyekben e mozgalom nemes és nemtelen alakjai iránt egyaránt megkülönböztető, ám egyformán rosszmájú figyelmet tanúsított. 1994. december 2-án az ÉS hasábjain, nem sokkal a Magyar Pszichoanalitikus Egyesület egy rasszizmusban megbukott tagjával szemben jogosan háborgó levelének közlése után Ferenczi Sándort – állítása szerint viccből – hírbe hozta egy Sigmund Freud nevű alakkal, miszerint Ferenczi Freudnak műkincseket csempészett volna Magyarországról Bécsbe. Ám ahelyett, hogy a félbarbár kelet-európai kartársai jól meghúzták volna magukat, Vikár György, a hazai pszichoanalízis jeles és szelídségéről híres képviselője ezúttal kemény, finom ad hominem megfigyeléseket sem nélkülöző levelet írt Önnek az ÉS-ben. Ezen Ön annyira megsértődött, hogy elérkezettnek látta az időt offenzívája újabb fordulatának megindításához: felvilágosított bennünket arról, hogy a pszichoanalitikus mozgalom nagy hibájába estünk: nem dolgoztuk fel „indulatáttételes haragunkat”, „nyolc napon túl gyógyuló nárcisztikus sebeinket”, melyek a mozgalomban szokásosan a pszichoanalízist érő kritikák nyomán „személyeskedő, kirekesztő”, „vagdalkozó inszinuációkat” szoktak volt kiváltani. Miután így analitikusan értelmezte Vikár motivációit, megdicséri őt, hogy legalább ő nem vállalkozott az Ön Ödipusz-komplexusának elemzésére. Ez, úgy látszik, a nyugati demokrata privilégiuma. No, gondolom ekkor, mindez magáért beszél, nem érdemes kommentálni.

Ám most a Beszélő március másodiki számában újból az Ön írásával találkoztam, melyben most már nem átall egy gondolatfolyamban emlegetni, ráadásul név nélkül valakit, aki „behaviorista démonológus”, mást, aki „a posztmodern heraldisztika első számú magyarországi tekintélye”, és egy rasszista cigánykutatót (ezt a rejtvényt megfejtettem: Vekerdy Józsefről van szó?), valamint egy Nemes Líviaként megfejthető magyar pszichoanalitikust, akinek Ön szerint egyetlen érdeme, hogy egy Freud-tanítványhoz járt képzésre, s így, ahogy Ön ismét oly viccesen megjegyzi, ha áttételesen is, de magával az Ön által oly színvonalasan utált Szentlélekkel van kapcsolatban. Mindezen személyeknek névnélküliségükön kívül van még egy közös tulajdonságuk Ön szerint: „a magyar kutató nem olvas”, mert „le van gatyásodva, pénzt kell keresnie”. Bizonyítékul Tamás Gáspár Miklóshoz fordul, aki megérdemli, hogy neve legyen, szemben Nemes Lívia könyvének recenzensével (rejtvényfejtésem szerint Kálmán C. Györggyel). Nos, kedves Harmat Pál, megnyugtathatom, a magyar pszichoanalitikusok között vannak szép számban írni-olvasni tudók, és használják is e készségüket itt-ott. Megengedem, ha esetleg olvashatnának is még többet, ha hozzájutnának, hiányosságaik mögött nem az anyagi, hanem a szakmai okok a dominánsak: fel kellett támasztaniuk tetszhalottságából a hazai pszichoanalitikus hagyományt, mely feladatuknak hősiesen meg is feleltek. Az elmúlt évtizedekben heti 35-40 órában végzett kötelező állami munkájuk mellett pszichoanalitikusok két új nemzedékét képezték ki. Emellett a budapesti iskola elméleti hagyományát is folytatni igyekeztek, könyveket is meg mertek jelentetni, az Ön legnagyobb bosszúságára. A legutóbbi Nemes Lívia Alkotó és alkotás címmel a T-Twins Kiadónál megjelent könyve volt, melyet illetően azt hiszem, a recenzens jóindulatának volt igaza; aki méltányolta, hogy anélkül is írhat egy eredeti, autonóm módon gondolkodó pszichoanalitikus érdeklődésre számot tartó munkát irodalmi kérdésekről, hogy a saját szakterületén kívül eső irodalomtudományi munkák mindegyikét ismerné.

Tisztelt Harmat Pál! E sorok írója afelől is megnyugtathatja Önt, ha erre igényt tart, hogy a Magyar Pszichoanalitikus Egyesület nemcsak a budapesti iskola elméleti és gyakorlati újraélesztésével van elfoglalva, hanem saját mentálhygiénéjével is. Tizenéve teszünk, remélhetőleg sikeres erőfeszítéseket arra, hogy a pszichoanalitikus mozgalom hagyományából az intoleranciát és a kirekesztés szokását levetkőzzük. Nagy önfegyelemmel ellenállunk a csábításnak, hogy belefolyjunk a hazai közéletben felszabadulási effektusként elharapózó gátlástalan indulatömlenyekbe. Az Ön rosszmájú kibicelése, mérgező, kultúrfölényt hangoztató, ám erre minduntalan rácáfoló bekiabálásai, hangneme, és érvelési módja viszont sajnos igen jól beleillik a domináns hazai mentális stílusba, melyet a negyven évig elfojtott agressziók most egyszerre kiürülő méreganyaga tesz olyannyira gusztustalanná.

A polgári demokráciák jó hagyományainak tapasztalataira nagyon rá lennénk szorulva, átadását szívesen fogadnánk Öntől is éppúgy, ahogy nyitottan fogadtuk a konstruktív kritikát is hazalátogató emigráns pszichoanalitikus társainktól.

Üdvözli

B. Gáspár Judit



Tisztelt Főszerkesztő úr,


Harmat Pál a tudományosság nevében fejére olvassa szerény ismertetésemnek (Beszélő, 1995. 6. sz.), hogy tudománytalanságot (vagy -ellenességet) prédikál, az ismertetés tárgyának, Nemes Líviának pedig, hogy e bűnben fetreng, ráadásul nem is olvas.

Nem kérdezem meg – ahogyan Illyéssel kapcsolatban Nemes Lívia megtette –, hogy mit kompenzál Harmat úr, csak megjegyezném a következőket.

1. Noha tudományos munkáimban magam is meglehetősen komolyan veszem a szakirodalom követését és a fontos  művekre történő hivatkozást, nem ezt tartom az (úgynevezett) tudományosság egyetlen lehetséges útjának. A humán tudományokban nincs a tudományos diskurzusnak egyedül érvényes szabályrendszere. Minden elismerésem azoké, akik a tudományos írás bevett szabályait maradéktalanul betartják, de annak, aki érdekes elgondolásokat meggyőzően tud előtárni, engedtessék meg a szabálytalanság szabadsága is.

2. Nemes Lívia másként ír, mint az irodalmárok. Ezt írtam. Nem azt, hogy nem olvas, hanem hogy mást hagy ki, mást emel ki, mást tekint lényegesnek, mint az irodalmárok tudományos közössége.

3. Nem tudom, pszichológus körökben mennyit számít, hogy kit ki képzett ki. Nemes Lívia esetében ezt az érdekesség kedvéért közöltem, nem hoztam összefüggésbe tudományos teljesítményével.

4. Vekerdi József és Ernst Nolte esetének a tudományossághoz vajmi kevés köze van, ezt Harmat úr maga is állítja. Akkor viszont enyhén szólva is ízetlen ilyen személyekre utalni akkor, ha a tudományossággal van valami baja. Nemes Líviát velük egy napon emlegetni – elképesztő gesztus, melyet nem is tudok kommentálni.

Tisztelettel:

Kálmán C. György

• Visszabeszélő