Az igazságszolgáltatás igazságtalan. A törvényhozó s még inkább a törvénykező tudja, a bíró nem igazságot szolgáltat, hanem jogszabályt alkalmaz. Nem kétséges, igazságtalan dolog, hogy az elmúlt fél évszázad összes magyar politikai bűnöse – a demokratikus jogrend megsemmisítői, embertelen törvények kiagyalói, áldozataikat megkínzó, sőt meggyilkoló államvédelmi tisztek, hazaárulók és ügynökök – közül vagy inkább helyett két kiöregedett… (az ide illő kifejezés a személyiségi jogok védelmében mellőztetik), bizonyos Orosz Lajos és Toldi Ferenc bűnhődik.
Lapunk másfél évvel ezelőtt üdvözölte az Alkotmánybíróság határozatát, amely lehetővé tette az 1956-ban elkövetett háborús- és emberiségellenes bűntettek megbüntetését. (Beszélő, 1993. október 23.) Úgy véltük, a büntetőjogi felelősségre vonás – akár a náci háborús bűnösök elítélése – része lehet „a XX. század véres és ostoba kalandja” szellemi és erkölcsi feldolgozásának, s gátat szabhat „a baloldali totalitarizmus kedélyes-nosztalgikus bagatellizálásának”.
Az első per és az első ítélet nem igazolta ezt a várakozást. A választási kampány során a politika visszaélt az évtizedekkel ezelőtti bolsevista rémtettek lobogtatásával, a társadalom pedig ráunt a vérfagylalásra. Nem következett be, amitől a büntetőjogi felelősségre vonás bírálói érthető módon tartottak: az eljárások a választási harc közepette is fair módon zajlottak. Igazolódott ellenben a másik irányú aggodalom: a bűncselekmények felelősei közül csak a közvetlen végrehajtók kerültek bíróság elé. A szélsőségesek, akik az igazságtételt az alkotmányosság követelménye fölé helyeznék, az első ítélet után bizonnyal úgy vélik, a szélesebb körű felelősségre vonás elmaradása a múlt évi kormányváltozás következménye. Pedig legalább azért, hogy az eljárások törvényi alapja is bizonytalanná vált, tavalyi választásokon megbukott kormány, a Balsai István vezette Igazságügyi Minisztérium a felelős.
Balsai nemzetközi jogot alkot
A salgótarjáni sortűz tetteseinek ügyében eljáró Fővárosi Bíróság munkájának (a büntetőeljárás általános szabályain kívül) két tényező adott irányt: az 1993. évi XC. törvény és az Alkotmánybíróságnak a törvényt értelmező határozata. Az 1968-as New York-i Egyezmény I. cikkének a) pontja, amelyre a törvény hivatkozik, azt mondja ki, hogy a háborús bűntettek és különösen azok, amelyeket a genfi egyezmények „súlyos jogsértésként” sorolnak fel, függetlenül elkövetésük időpontjától, nem évülhetnek el.
A New York-i Egyezményben elévülhetetlennek minősített cselekmények tartalmát a magyar törvény – a New York-i Egyezmény szövegénél szűkebben, kizárólag a Genfi Egyezmények s azok közül is csak a hadifoglyokkal való bánásmódra és a polgári lakosság háború idején való védelmére vonatkozó egyezmények közös 3. cikkének 1. pontja és e két egyezmény 130., illetve 147. cikke alapján határozza meg. A két említett cikk a szándékos emberölést, a kínzást, az embertelen bánásmódot, a testi épség vagy egészség ellen elkövetett súlyos merényletet, az elhurcolást vagy az ellenséges hatalom fegyveres erőiben való szolgálatra kényszerítést tekinti súlyos jogsértésnek, de csak akkor, ha e cselekményeket az egyezmény által védett személyek terhére követik el. Védett személyek a hadifogoly-egyezmény értelmében a hadifoglyok, a polgári lakosság védelméről szóló egyezmény értelmében (4. cikk) pedig „azok a személyek, akik összeütközés vagy megszállás esetén bármely időpontban és bármely módon valamely összeütköző Fél vagy megszálló Hatalom hatalmában vannak, amelynek nem állampolgárai”.
A súlyos jogsértéseknek ettől a két esetétől függetlenül szól a Genfi Egyezmények közös 3. cikke a „nem nemzetközi jellegű fegyveres összeütközésekről”. Emberiességi szabályokat – ilyenek az emberölés, csonkítás, kegyetlen bánásmód, kínzás és kínvallatás, túszszedés, megalázó és lealacsonyító bánásmód, ítélet nélkül kiszabott büntetés tilalma, valamint a sebesültek és betegek ápolása elmulasztásának tilalma – a 3. cikk is tartalmaz, de semmi sem utal arra, hogy ezeket a cselekményeket a Genfi Egyezmények beleértenék a súlyos jogsértés fogalmába. A Balsai-minisztérium törvényjavaslata tehát önkényesen értelmezte a nemzetközi egyezményt.
Alkotmányossági aggályok
Az Alkotmánybíróság a megsemmisítést csak az eredeti törvényjavaslat 1. szakaszára mondta ki. E szakaszban ugyanis a törvényalkotó a New York-i Egyezmény hatályát – akár az 1978-as pártállami büntető törvénykönyv – olyan, 1945-ben kodifikált háborús és népellenes bűncselekményekre is ki akarta terjeszteni, amelyek törvényi meghatározása jelentős részben aligha tekinthető alkotmányosnak. A törvényjavaslat 2. szakaszát az Alkotmánybíróság nem minősítette alkotmányellenesnek, de felhívta a figyelmet arra, hogy „a Törvény jelenlegi szövegével kapcsolatban joggal merülnek fel alkotmányossági aggályok”. Röviden: a magyar törvény nem vág egybe azokkal a nemzetközi szerződésekkel, amelyekre hivatkozik.
Nyilvánvaló, hogy az Alkotmánybíróság határozata a kormány, illetve az Országgyűlés feladatává tette az „alkotmányossági aggályokra” okot adó törvényhely kiigazítását. A Balsai-féle Igazságügyi Minisztérium azonban nem figyelt oda a határozat tartalmára (Balsai a határozat kihirdetése után „kiütéses győzelemről” beszélt), csak azt vette tudomásul, hogy végre van egy igazságtételi törvény, amelyet az Alkotmánybíróság nem semmisített meg teljes egészében. Közeledett október 23-a, a kormány annyi kudarc után ezzel a törvénnyel akarta megünnepelni a forradalom 37. évfordulóját. Egyszerűen átszámozták hát a megmaradt szakaszokat, a parlament pedig az évfordulót megelőző utolsó ülésnapján megszavazta a törvényt. Érdemi ellenvetés az ellenzék részéről sem hangzott el.
Az Alkotmánybíróság maga sem bízott abban, hogy az Országgyűlés kiküszöböli az „alkotmányossági aggályokat”, így a biztonság kedvéért maga adott – méghozzá határozata rendelkező részében – útmutatást arra, hogyan lehet a törvényt (pontosabban a megmaradt részét) alkotmányosan és a nemzetközi szerződéseknek megfelelő módon alkalmazni. A jogalkalmazónak akkor nem kell az elévülés szabályait figyelembe venni
– ha a gyanúsított a Genfi Egyezmények közös 2. cikke szerinti nemzetközi fegyveres konfliktus (magyarán: háború) esetén követett el „súlyos jogsértést”, vagy
– ha a közös 3. cikk szerinti nem nemzetközi fegyveres konfliktus esetén olyan cselekmény róható a terhére, amelyet az egyezmények közös 3. cikke tilt.
Crimes against humanity
A háborúban elkövetett súlyos jogsértések büntethetőségének el nem évülését a New York-i Egyezmény egyértelműen kimondja, azzal tehát nincs gond. A 3. cikk – így az Alkotmánybíróság – azokat a minimális követelményeket tartalmazza, amelyeket mindegyik összeütköző fél „legalább” köteles megtartani, s amelyeknek a megsértése „mindenkor és mindenütt” tilos. E tilalmak a hágai Nemzetközi Bíróság szerint „az emberiesség alapvető meggondolásain” alapulnak, megsértésük tehát emberiség elleni bűntettnek (Crimes against humanity) minősül, büntethetőségük a New York-i Egyezmény 1. cikkének b) pontja szerint nem évül el.
Ez a b) pont jóval szélesebb körű, mint a háborús bűncselekményekről szóló a) pont, amelyre a magyar törvény hivatkozott. Az emberiség elleni bűntettek elkövetése háborúban és békében egyaránt lehetséges, és akkor is büntetendők, „ha nem sértik annak az országnak a belső jogát, ahol azokat elkövették”. Korántsem biztos azonban – s jogi vita tárgya lehet –, hogy a Genfi Egyezmények közös 3. cikke tilalmainak megszegése valóban azonos-e a New York-i Egyezményben meghatározott emberiség elleni bűntett fogalmával. Ez utóbbi ugyanis a fogalmat a Nürnbergi Nemzetközi Katonai Bíróság Alapokmánya nyomán határozza meg. Eszerint emberiség elleni bűntett „bármely nemzetiségű polgári lakosság legyilkolása, kiirtása, rabszolgává tétele, deportálása vagy más embertelen tett elkövetése… továbbá politikai, faji és vallási alapon történő üldözése”.
A törvény alkalmazási körének – a törvény szövegétől jelentősen eltérő – meghatározásával az Alkotmánybíróság kötelező erővel jelölte meg, hogyan alkotmányos a törvény alkalmazása. Az alkotmánybírósági határozat azonban csak mint tilalom bír törvényi erővel. A tilalom körén kívül határozata pusztán jogértelmezés, amely semmire sem kötelezi a bíróságokat. „Az ügyészség az alkotmánybírósági határozat alapján folytat emberiség elleni bűntettek alapos gyanúja miatt nyomozásokat – írta még a bírósági eljárások megindulása előtt dr. Szeder Gyula, a Legfőbb Ügyészség tanácsosa –, vagyis nem a törvényt, hanem ezt tekinti a büntethetőség akadályát elhárító tényezőnek. Groteszk helyzet alakult ki: az eljárások megfelelnek az Alkotmánybíróság határozatának, de sértik az igazságtételi törvényt.” (Magyar Jog, 1994. december)
A bíróság választása
A bíróságokat természetesen az ügyészségi eljárás sem kötelezi. A bíró dönthet úgy, hogy – a bírói jogalkalmazás általános szabályainak megfelelően – követi az írott magyar törvényt. Márpedig e törvény alapján a Genfi Egyezmények értelmében vett súlyos jogsértés nem állapítható meg, mert a törvény tévesen köti össze a Genfi Egyezmények 3. cikkét a súlyos jogsértések meghatározásával. Ez azt jelenti, hogy a gyanúsítottak – az 1956-ban hatályos jogszabályok szerint – szándékos emberölést követtek el, tettük büntethetősége tehát elévült. Így járt el a Fővárosi Bíróság katonai tanácsa, amely a tiszakécskei sortűz tetteseivel (a vád szerint repülőgépről lőtték a tüntető tömeget) szemben az eljárást megszüntette. De megteheti azt is, hogy az Alkotmánybíróság iránymutatását követve közvetlenül – magyar törvényi transzformáció nélkül – alkalmazza a nemzetközi egyezményeket. Ebben az esetben ismét két lehetősége van. 1. Megállapíthatja, hogy a súlyos jogsértéseket szovjet állampolgárságú ismeretlen tettesek követték el, az ismert magyar vádlottak csak mint az ő társtetteseik, bűnsegédeik állnak a bíróság előtt. 2. Minősítheti az 1956-os cselekményeket a New York-i Egyezmény I. cikke b) pontja értelmében „emberiség elleni bűntetteknek”. Ebből viszont az is következnék, hogy a nyomozó hatóságoknak (bármi is a hazai törvény címe) a jövőben nem kell eljárásaikat az 1956-os forradalommal összefüggő cselekményekre korlátozniuk, hiszen a „polgári lakosság politikai alapon történő üldözésére” az elmúlt évtizedekben több alkalommal is sor került. De az érintettek személyi körét tekintve sem kell eljárását szűkre szabnia, hiszen a Nürnbergi Nemzetközi Katonai Törvényszék szabályzata értelmében „azok a vezetők, szervezők, felbujtók vagy bűntársaik, akik részt vettek a fenti bűntettek végrehajtására irányuló közös terv vagy összeesküvés előkészítésében vagy végrehajtásában, felelősek minden olyan cselekedetért, amelyet bárkik ilyen terv végrehajtása érdekében elkövettek”.
Nem nehéz belátni, hogy ilyen széles körű felelősségre vonásra – több mint harminc évvel az események után – nincs meg (de az előző kormány idején sem volt meg) a megfelelő politikai klíma, s nincs meg a jogállami normák között érvényesíthető törvényes lehetőség sem. A megoldás csak az lehet, hogy az ügyészség és a bíróság tiszteletben tartja a törvényt, amely az eljárásokat az 1956-os forradalom és szabadságharc során elkövetett egyes bűncselekményekre korlátozza, és a Genfi Egyezmények szövegéhez igazodva sorolja fel a tényállásokat (szándékos emberölés, kínzás vagy embertelen bánásmód, hadifoglyok és védett személyek szolgálatra kényszerítése az ellenség fegyveres erőiben, túszszedés, vagyontárgyak nagymérvű megsemmisítése vagy eltulajdonítása), de követi az Alkotmánybíróság útmutatását is, s a magyar törvényben felsorolt cselekmények vonatkozásában közvetlenül – azaz megfelelő honi törvény híján is – alkalmazza a nemzetközi szerződéseket.
A vád tárgya
Dr. Strausz Jánost, aki az első sortűzper tárgyalását vezette, az ország egyik legjobb büntetőbírójaként tartják számon. Nehezen áttekinthető életellenes ügyek egész sorában hozott meggyőző ítéletet. A „történelmi” perek világában is otthonos. Részt vett az 1948-as pócspetri „rendőrgyilkosság” (valójában baleset) koholt vádak alapján elítélt vádlottainak rehabilitációs eljárásában, bíróként szerepelt a szegedi gettó emberiségellenes bűncselekménnyel vádolt csendőrparancsnokának kanadai perében. Bíró a saját ügyéről nem nyilatkozhat. Ez a tilalom azonban nem vonatkozik sem a védelem, sem a vád képviselőire.
A vád tárgya az 1949. augusztus 12-én kötött Genfi Egyezmények megsértése – fejtegeti dr. Hoffer Ferenc ügyész. 1956-ban ez az 1954-ben ratifikált egyezmény volt az egyetlen magyar törvény, amely a fegyveres összeütközésre alkalmazható, ítéletét a bíróság az 1968-as New York-i Egyezményre is alapította. A „Crimes against humanity”-t az egyezményt kihirdető 1971. évi 1. számú törvényerejű rendelet „Emberiség elleni bűntettek”-nek fordítja, valószínűleg helyesebb volna azonban az emberiesség elleni bűntettek kifejezés. Aki hadifoglyokat vagy fegyvertelen polgári lakosokat öl meg, az az emberiesség – háború idején is érvényes – parancsait szegi meg, nem az emberiséget fenyegeti.
A Genfi Egyezmények hatálya kiterjed minden „két vagy több Magas Szerződő Fél között bekövetkező” fegyveres összeütközésre, még akkor is, „ha a hadiállapot fennforgását közülük valamelyik nem is ismeri el”. Az egyezmények a katonai ellenállás nélkül elviselt megszállásra is vonatkoznak. Ezért nincs jelentősége, hogy egy bűncselekmény november 4-e előtt vagy után történt-e.
A szovjet csapatok az osztrák államszerződés megkötésétől 1957 márciusáig államközi szerződésben rögzített felhatalmazás nélkül tartózkodtak Magyarországon, azaz jogellenesen. Aki egyébként 1956 őszén látta a budapesti körutakat, az bizonyára ma is úgy emlékszik, hogy háború volt. A nyomozás adatai egyértelműen bizonyították, hogy december 8-án a szovjet csapatok katonái is lőttek a tüntetőkre.
A vádat képviselő ügyész nem vesz részt a nyomozásban, nem tudhatja, hogy a nyomozás során még kikre nézve merült fel gyanú. A vádlottak közül viszont többek esetében egyértelmű volt, hogy nem vehettek részt a sortűzben. Velük szemben az eljárást már a nyomozás során meg kellett volna szüntetni. (Ezt az ítélet indokolásában a bíró is megjegyezte. A kevésbé jóhiszemű megfigyelők még hozzáfűzik: az ügyészség a legalacsonyabb rendfokozatú tettesek után nyomozott, s közöttük is olyanokat keresett, akiket úgyse lehet elítélni.)
„Közös terv vagy összeesküvés”
A nyomozás és a tárgyalás során azt sem sikerült megállapítani, milyen alárendeltségben működött, kiknek a parancsára foglalta el lőállását a karhatalmista egység, és ki adta ki a tűzparancsot. A század parancsnoka, Darázs István nem él már. Ladvánszky Károly és Házi Sándor, akiket Münnich Ferenc, a fegyveres erők minisztere a karhatalom megszervezésének feladatával küldött el november végén Nógrád megyébe, Salgótarjánban már felállított karhatalmi egységeket talált. A volt megyei első titkár és a megyei főkapitány tagadja, hogy közük lett volna a Darázs-féle karhatalomhoz. Az egyik vádlott viszont azt vallja: egységük közvetlenül a szovjet megszálló hatóságok kezdeményezésére jött létre. A vádlottak közül senki sem védekezett azzal, hogy bármit parancsra tett. De azt sem mondták, hogy meggyőződésből. Nem is mondhatták: tagadták, hogy bármit tettek volna. Az a kettő, akiket végül elítéltek, önmagának köszönheti a vesztét.
A 12. rendű vádlott, Toldi Ferenc 1984-ben nyugdíjemelési kérelme kapcsán írásban számolt be karhatalmista tevékenységéről. Orosz Lajos, a másodrendű vádlott a nyomozás során olyan részletesen és pontosan – a máshonnan származó adatokkal egybehangzó módon – beszélt a sortűz helyszínéről, a karhatalmisták elhelyezkedéséről, hogy vallomásával bizonyította személyes részvételét. Azt sem tagadta, hogy géppisztolyából sorozatlövéseket adott le.
Az ő esetükben tehát a bíróság megállapította a szándékos emberölés – a körülmények figyelembevételével háborús, illetve az emberiesség elleni bűntettnek minősülő – elkövetését. Több ember megölésének büntetése 10-től 15 évig terjedő vagy életfogytig tartó szabadságvesztés. Az enyhítő körülmények figyelembevételével a bíróság egy kategóriával „lejjebb mehet”, és kiszabhatja az emberölés minimális büntetési tételét. Ennél enyhébb ítéletet azonban, ha megállapította a bűnösséget, nem hozhat.
Az eljárás talált adatokat arra, hogy a sortüzekre központi politikai elhatározás nyomán került sor. Az egyik tanú a bíróság előtt is elmondta: december 8-án reggelre Marosán György magához kérette a munkástanácsok országos értekezletének küldötteit, de nyomban el is zavarta őket: „Rohadt ellenforradalmárok vagytok, kiabálta, veletek már nincs miről tárgyalnunk. Vegyétek tudomásul, hogy mától kezdve lövünk.” És két órával később lőttek is.
A tárgyaláson a vád képviselője bemutatta a fegyveres erők minisztériuma által szervezett központi katonai tanács december 4-i ülésének rövidített jegyzőkönyvét. Az elnöklő Uszta Gyula vezérőrnagy itt feladatként jelölte meg, hogy az ellenséggel „gyorsan és kegyetlenül” le kell számolni (lásd keretes írásunkat). A bíróság a tárgyaláson tanúként kihallgatta Földes Lászlót, aki az MSZMP Ideiglenes Intézőbizottsága képviseletében vett részt a katonai tanácskozáson. Uszta Gyula kihallgatásától – tekintettel orvosilag igazolt aggkori agylágyulására – a bíróság eltekintett.
E meggyőző adatok ellenére az eljárásnak nem sikerült rekonstruálnia a tényszerű összefüggést a politikai-katonai elhatározás és a salgótarjáni események között. A december 4-i tanácskozáson elhangzott, hogy szóbeli parancsot kell kiadni a karhatalmi századok részére. De nincs bizonyíték arra, hogy a salgótarjáni alakulat ténylegesen kapott ilyen parancsot. A történeti tények és a büntetőjogi tényállások összefüggését bizonyító adatok hiánya valószínűleg általános jellemzője a háborús bűncselekmények vizsgálatának.
Nem lehet és nem is illik jóslásokba bocsátkozni, hogy miképpen fogja megítélni a Legfelsőbb Bíróság a két sortűzügyi ítéletet, s hogyan teremti meg elvi döntésével az egységet az 1956-os ügyek minősítése dolgában. A találgatások kedvelőinek mindenesetre érdemes figyelembe venniük: az Alkotmánybíróság és a Legfelsőbb Bíróság már máskor is összekapott hatásköri és egyéb kérdésekben. A magasabb bírói fórumok pedig – bár függetlenségükre vigyáznak – általában igyekeznek nem szembekerülni az uralkodó politikai széljárással.
Ha az első sortűzper netán az utolsó lenne is, szó sincs róla, hogy az igazságtételi törekvések elvi ellenzőinek lett igazuk. A per ugyanis bebizonyította, ha korlátozott mértékben is, de felelősségre lehet vonni azokat, akik súlyos, el nem évülő cselekményekkel sértették meg a hadviselés jogát és az emberségesség parancsát.
A budapesti ítélet üzenet a „bűntettek végrehajtására irányuló közös terv vagy összeesküvés előkészítésében vagy végrehajtásában” felelőseknek: éljenek akár Moszkvában, akár Budapesten, a Markó utcai tárgyalóterem bűnös bűnbakjai helyettük is bűnhődnek.
Vajon ez megrendíti őket?