Hírlik, hogy szenzációs, tízmilliárdos ügy van kilátásban: Ferihegy II. átalakítása, egy igazi komoly magyar repülőtér felépítése, hihetetlenül előnyös buli, egy fillérünkbe se kerül – hurrá!
Meg hírlik az is, hogy veszélyben a bombaüzlet. Merthogy vannak, akik nem annyira akarják. Így hát lehet: a szerződés aláírása ugrik.
Dèja vu, mintha egyszer már hallottam volna egy ilyesféle történetet! Repülőtér, szerződés – honnan a csudából huhog nekem ez a kísértet? Hoppá, megvan: Heltai Gyuri bácsi, az ’56-os Nagy Imre-kormány helyettes külügyminisztere mesélte nekem meg a magnómnak Amerikában, ő idézte fel a már közel fél évszázados sztorit, amely még kezdő külügyér korában esett. Repülőtérbiznisz, lefújt szerződés – a részletek persze egészen mások a régi változatban. A telefonok változnak. Csak a repülőtér marad. Mármint hogy ebben a mostani, kedvesen vidékies, bivalybánatosi színvonalú, hozzánk oly igen illő formájában.
Részlet a Charlestonban (SC, USA) tavaly elhunyt Heltai György dossziéjából – csak úgy, nosztalgiából másolom ide:
„Azt kell mondjam: az első években a részletkérdések dolgában lényegében szabad kezünk volt. Az oroszok csak olyankor szóltak közbe, ha egyszer-egyszer valamelyik lépésünkről úgy vélték, hogy az valamiképpen ellenkezik az érdekeikkel – olyankor azonnal jött a NYET! De addig csak lépegessünk a magunk kedvére!
Gyanítom különben, hogy később sem volt ez alapjában másképp. Az a sok nyafogás, hogy »mert Moszkva nem engedi«, általában hamis. Kényelmes dolog ezzel takarózni, és talán még egy icipici népszerűséget is behozhat ez a fajta manipuláció: »a mi szegény vezetőink kézzel-lábbal keresnék a mi javunkat – de hát ugye a ruszkik nem hagyják őket moccanni sem«.
Ezzel együtt az is igaz, hogy a mi nagy önállóságunknak nagyon is megvoltak a határai. Ha NAGYON vigyáztunk, soha nem mentünk neki ennek a láthatatlan falnak – én viszont úgy gondoltam, hogy tisztességesebb dolog kipróbálgatni, hol is az a fal, nem árt talán feszegetni is néha, legfeljebb egy kicsit nekikoccintjuk a fejünket, de hát az nem olyan nagy baj!
Beállítottak egyszer az amerikaiak, egy nagyon komoly csomaggal. Kész terveket hoztak: megcsinálják Budapesten Kelet-Európa legnagyobb és legmodernebb repülőterét, a Kelet-Európa Repülőteret. Egy olyasfajta polgári-kereskedelmi légiforgalmi gócpont felépítését kínálták, mint amilyen aztán Frankfurt lett, vagy inkább még olyanabbat, mert Frankfurt dominanciáját egy sor konkurens alközpont ellenpontozza, ez a bázis viszont abszolút egyeduralkodó lett volna a nagyon tág térségben, és olyan korszerű, hogy jó fél évszázadig utolérhetetlen. Budapestet szúrták ki az amerikaiak, mert a földrajzi fekvése, meteorológiai viszonyai, minden egyéb adottsága Budapestet predestinálta erre a szerepre, sem Prága, sem Krakkó, sem Szófia, sem semmi más kelet-európai város nem felelt meg a célra. És hallatlanul előnyös üzletet kínáltak: mi csak a területet adtuk volna, MINDEN egyéb költséget ők vállaltak! Az üzembe helyezés után csak egy szűk körű szakértői gárdát akartak otthagyni, amíg kiképzik a magyar személyzetet, a forgalmi jövedelem pedig mindenestül a magyar kormányé lett volna, csak az invesztációt kellett volna törleszteni belőle, de azt is igen méltányos feltételek mellett – hát mesebeli volt az egész!
Persze azonnal ráharaptunk. És hajtottunk, teljes gőzzel. ’46 vége felé volt ez, vagy talán már ’47-ben. A kormányt nem volt nehéz ráállítani az elgondolásra, és a párt sem akadékoskodott – hát mindenki számára teljesen világos volt, hogy milyen fantasztikus előnyökhöz jutunk ezzel, teljesen ingyen! Úgyhogy mi gyors menetben lepörgettük az ügyet, letárgyaltuk az összes részletet, megszövegeztük és jóváhagyattuk a szerződéseket, és már ott tartottunk, hogy másnap ünnepélyes aláírás.
Két órával az aktus előtt felhív Gerő:
– Állítsa le ezt a repülőtérdolgot. Nem lesz aláírás.
Gerő addig mellette volt, az utolsó pillanatig pártolta az ügyet, ő írta volna alá.
És nem volt aláírás, és nem lett repülőtér.
’81 őszén, a forradalom 25. évfordulójára Király Béla szervezett New Yorkban egy emlékülést, egy protokolláris ünnepséget. Az amerikai magyarokon kívül eljött egy csomó ismertebb amerikai személyiség is, szimpatizánsok – és nézem a főasztalnál az egyik arcot: én ezt ismerem valahonnan! De honnan? Nem jöttem rá. A vacsora végén odajön hozzám az illető:
– Ugye nem ismersz meg?
– Tudom, hogy már találkoztunk, de nem jön be, hogy hol!
– Budapesten! Én voltam a követségi titkár, aki a repülőtérügyet intézte.
Hát persze! Akkor egy cingár fiatalember volt, kezdő diplomata, most meg egy testes amerikai, az egyik legnagyobb alapítvány alelnöke – hát nem ismertem fel. Na, és akkor ott elbeszélgettünk.
– Mondd – azt mondja –, hogy volt ez az egész? Minden készen állt az aláírásra; és akkor ti az aláírás napjának reggelén telefonáltatok, hogy mégsem lesz aláírás. Utána át is jöttél, és én faggattalak, hogy mi a CSUDA történt! Hogy MIÉRT nincs aláírás, hát ez MEGFOGHATATLAN! De te csak annyit feleltél, hogy »a magyar kormány úgy határozott, hogy mégsem vállalhatjuk az üzletet«. Ugye te TUDTAD már akkor is, hogy mi történt?
– Sejtettem. Csak nem mondhattam el. Az oroszok nyilván közbeléptek. Előző este valószínűleg Moszkvából telefonáltak Gerőnek. Hogy »márpedig repülőtér nem lesz!«
Igen. Szóval ilyenkor, ilyenkor belépett Moszkva. Egy kurta telefonnal.”