„Legfeljebb orra bukunk benne”

Dékei Kriszta [1]

Magyarország a kezdetektől, 1895 óta állít ki kétévente Velencében. A rendszerváltozás előtti gyakorlat szerint a kiállító művészeket egy bizottság vagy egy kijelölt személy kérte fel a részvételre. Ezt követően is sokáig a Mű­csar­nok vezetőjének kezében volt a kiválasztás és a döntés joga, pár éve azonban ez a szakma nyomására megváltozott. Mi az új rendszer lényege?

A Képzőművészeti Biennále esetében ez a harmadik alkalom, hogy úgynevezett kurátori pályázat keretében választják ki a kiállítandó projektet, il­letve a kiállító művészeket. Nagyon nagy eredménye ez a szakmának, hiszen látszik a pályázatokból, hogy így sokkal izgalmasabb ötletekkel is előállnak az alkotók. A kurátor jegyzi a mű koncepcióját, a költségvetési tervet és a kiállításhoz kapcsolódó katalógus koncepcióját. Mi nem csupán egy katalógust, egy Andreas Fogarasi munkásságát elemző háttéranyagot állítottunk össze, hanem egy önállóan is működő, a művekben rejlő gondolatokat tág kontextusban elemző könyvet. Elkép­zelhető persze más rendszer is – Dániában például a dán kortárs képzőművészetet menedzselő szervezet a művészt kéri fel, és a művész hívja meg magához a kurátort.

A magyar rendszernek két állandó pontja van, az egyik a Műcsarnok. Mindig a Műcsarnok aktuális vezetője a magyar pavilon nemzeti biztosa, ő írja ki a pályázatot és hívja össze a zsűrit, természetesen a kulturális minisztérium felügyeletével. Idén az volt a gyakorlat, hogy a zsűrit a pályázat után hívták össze, hogy bárki jelentkezhessen, ne legyen semmiféle összeférhetetlenség. A másik a Biennále Iroda, amit Gáspár Júlia művészettörténész vezet, aki olaszul is kiválóan beszél, és pontosan ismeri a helyi viszonyokat és a speciális feltételeket, valamint óriási tapasztalata van ebben a munkában.

A magyar pályázatot a központi tematika megjelölése után írják ki, idén ez a téma a Think with the senses, feel with the mind (Gondolkozz az érzékeiddel, érezz az agyaddal) volt. A fő téma mennyiben határozza meg a nemzeti pavilonokban kiállított anyagot?

A biennále menedzsmentje meghív egy nemzetközi hírű kurátort, idén ez az amerikai Robert Storr volt. Ez az igazgató főkurátor rendezi meg az Arsenalé­ban a tematikus központi kiállítást, a nemzeti pavilonok meg a Giardiniben, illetve a városban bérelt helyszíneken állítanak ki. Idén elég későn jelölte meg a fő témát a kurátor, de általában az országoknak nem kell ehhez igazodniuk.

Akkor mégis mik azok a szempontok, amelyeknek meg kell felelni? Miért van az, hogy a velencei biennáléra beadott pályázatok körül szinte rendszeresek a szakmai „botrányok”?

A probléma magukban a pályázati feltételekben rejlik. A pályázat híve vagyok, de azt látom, hogy egy új struktúrát kellene kialakítani, hogy a pályázat ne legyen parttalan. Sokkal jobban kellene definiálni azt, hogy mit is kell beadni. Leadod az adott feltételeknek megfelelő anyagot, de utána mondjuk informális úton eljut hozzád, hogy a zsűrinek hiányzik a látványterv, mert nem tudják elképzelni, hogy fog mindez kinézni a helyszínen. Persze ez nincs benne a kiírásban, nincs formalizálva. Más elemek viszont olyannyira, hogy azt túlzásnak tartom. Az idén a pályázó kurátorok közt nagyon sok nem magyar volt – szerintem ez érték. De akkor például miért van megszabva, hogy csak egy kurátor pályázhat, főleg manapság, amikor nagyon sok kurátori kollektíva működik. Miért kellene őket kizárni? Ezek mind formális kérdések, amiket egyszer át kell gondolni, kitalálni.

Akkor mégsem politikai okokból zárták ki a nyertes pályázatot, Nemes Csabának a tavaly őszi zavargásokat feldolgozó animációit?

Az volt a probléma, hogy hiába kéri fel a nemzeti biztos azt, akit a zsűri kiválaszt, a minisztériumnak ellenjegyzési joga van. A minisztérium formai okokra hivatkozott. A kiírásban valóban egy kurátor szerepel, a győztes pályázatot viszont egy kurátor házaspár (Maja és Reuben Fowkes) jegyezte. A 12 pályázatból négy volt formailag hibás, a második döntés a maradék nyolcból választott. Ekkor nyert a mi pályázatunk.

Érdekes, hogy szinte „véletlenül” kerültetek eb­be a helyzetbe.

Mindenképpen véletlen volt, nem gondoltam, hogy a pályázatom nagyon népszerű lesz, hogy meg fo­gom nyerni. Azért is pályáztam, mert fontosnak tartottam, hogy a részvételemmel, magával a pályá­za­tom­mal is ezt a rendszert támogassam, hiszen ezt na­gyon sokan ellenzik. Féltem, hogy nem pályáznak elegen, és akkor ez újabb érv lesz a szisztéma ellen. A ta­valyi építészeti biennáléra is csak két pályázat érkezett be, ebből aztán azt a téves következtetést lehet levonni, hogy ha nem érdekel senkit, akkor minek fenntartani.

Andreas Fogarasi harmincéves, Bécsben született, kiválóan beszél magyarul. Gondolom, nem csak ezért választottad.

Andrást – magyar nyelvi környezetben nyugodtan nevezhetjük így – 6-7 éve ismerem. Bár osztrák egyetemre járt, illetve Párizsban is tanult, 1997 óta tagja a Fiatal Képzőművészek Stúdiójának, és első egyéni és csoportos kiállítása is Magyarországon volt. Ez na­gyon fontos. Budapesten sok projektet valósított már meg eddig is, ezért a fiatalabb képzőművész-ge­neráció számára nem ismeretlen. Nagyon tetszett már a ko­rábbi munkáiban is a médiumok feletti, interdiszciplináris gondolkodásmódja, ami lehet, hogy abból is fakad, hogy Bécsben is és itt is kicsit kívülállóként közelít a témáihoz. A másik, hogy jelen van a műveiben a modernitáshoz való viszonyunk újraértékelése vagy értelmezése, illetve nemcsak a kulturális, hanem a politikai-történelmi múlttal is foglalkozik.

A biennálén kiállított Kultur und Freizeit (Kultúra és szabadidő) anyaga megvolt már korábban?

Igen, és ehhez kapcsolódik egy másik probléma. A Velencei Biennálét már 52. alkalommal rendezik meg, s mivel Magyarország 1909 óta saját pavilonnal is jelen van, minden alkalommal előre lehetett tudni, hogy részt fogunk venni. Ezért sokkal hamarabb ki lehetne írni a pályázatot, hiszen elég nehéz négy hónap alatt egy ilyen nagyságrendű projektet végigvinni, nemhogy egészen új műveket készíteni. A kiállításon hat videót lehet látni, ebből négy már korábban kész volt. Az installálásuk, a videók vetítése már előzőleg is ebben a konstrukcióban történt, de most mindegyik külön dobozt kapott. Ezek a vetítésre szolgáló fekete terek kívülről minimalista szobroknak vagy akár egyfajta színházi díszletnek is tűnnek.

A dobozok belsejében hat budapesti művelődési ház környezete és belseje látszik. Elég sokszínű az anyag, egy épület a századfordulón munkásklubként, kettő az ötvenes években művelődési házként, megint kettő a hetvenes években művelődési központként, egy pedig 2004-ben egy bevásárlóközpont részeként épült. Nem egy szociológiai kutatás lenyomatait, nem is építészeti problémák bemutatását látjuk. Mégis mit?

A változó hosszúságú videók – a legrövidebb négy-öt, a leghosszabb tizen-egynéhány perces – építészeti tereken keresztül próbálják meg érzékeltetni az épület történetét, az épületen belüli jeleket követve pedig az emberi jelenlétet, illetve az embereknek az épülethez és a benne folyó tevékenységekhez való viszonyát. A magaskultúrát a tömegek felé közvetítő kultúrházak funkciója a rendszerváltás óta szinte teljesen átalakult, egy részük bezárt, másokat különféle szubkulturális csoportok vettek használatba. Az épületek azonban megőrzik történetük nyomait – példaként csak megemlíteném a Gutenberg Művelődési Házat, amelynek épületében a szecessziós motívumok között ott éktelenkedik egy hetvenes évekbeli, rút hangszóró.

A videókhoz hangok és feliratok is tartoznak. Mégsem beszélhetünk zárt, könnyen olvasható történetekről. Miért?

Leggyakrabban környezeti és esetleges, helyben felvett zajt lehet hallani, egyben valaki elmesél egy történetet, egy másikban pedig az Európa Kiadó egyik számának részletei villannak be. Mindegyik filmben vannak a képkockák közötti fekete felületen vagy magán a képen feliratok, néha magyarul, néha angolul. Nincs minden lefordítva; sem a magyar angolra, sem az angol magyarra. Nem azért, mert András meg akarta fosztani a nézőket az információktól, hiszen valamilyen formában minden információt megkapsz. Nincs a nézőtől elvárt, kiemelt olvasat, hanem pontosan arra szólít fel ezekkel a töredékekkel, hogy az általa felkínált elemekből kiindulva mi magunk rakjuk össze a történeteket. A mi történeteinket, hiszen mindannyiunknak van valamilyen, az egyes épületekhez fűződő vagy akár a múlthoz – ezen belül is a szocializmushoz, valamint annak kultúrpolitikai megnyilvánulásaihoz – való viszonyunk.

A kiállítás magyar recepciója viszont elég fanyalgó volt. Mi lehet ennek az oka? Nem szeretünk szembenézni a Kádár-rendszerben eltöltött éveinkkel?

Szerintem ennek alapvetően három oka van. Vissza­térő tapasztalatom, hogy valahogy az embe­rek nem nézik meg, hogy mit látnak – még a kortárs képzőművészeti kiállítások esetében sem. Egy magyar művészettörténész szerint mostanában a kiállítás olyan projekciós mezővé válik, amelybe az emberek a kiállítással kapcsolatos vágyaikat vetítik bele, és ezeket is kérik számon a kiállítástól. Ekkor, ugye, egyetlen kiállítás sem állhatja meg a helyét. A másik, hogy a kritikusok félreértik a kritika feladatát. A kritika feladata nem az, hogy ismertesse az olvasókkal a kiállításlátogatók zanzásított véleményét, hogy istenítsen egy művet, vagy azt mondja, hogy ez pocsék, ócska és értelmezhetetlen. Adjon egy értelmezést, ami nyilván nagyon sok más elemzéstől el fog térni, vagy vessen fel egy kritikai szempontot. A harmadik pedig a múlthoz való viszonyunk. A képzőművészet jó terep lehetne arra, hogy felvetődjenek kérdések, amelyekre a nézők különböző válaszokat adhatnak, de elgondolkozhatnak. Azok az események például, amelyek tavaly ősszel történtek, pontosan a 150 éves fel nem dolgozott múlt egyenes leszármazottai – nem csak a szocializmuséi. Nem értem, hogy miért nem látják be az emberek, hogy addig, amíg a saját múltunkkal társadalmi és egyéni szinten nem nézünk szembe, és nem dolgozzuk fel, addig mindez itt lesz velünk. Ha a szőnyeg alá söpörjük, akkor legfeljebb csak orra bukunk benne, de nem fog eltűnni.

Úgy tudom, a negatív sajtóvisszhangnak igen érdekes hatása is volt.

Igen, a velencei megnyitót megelőzően behívtak minket egy találkozóra művelődési házak igazgatóival, akik komoly félelmeket fogalmaztak meg a művel kapcsolatban, és sérelmezték, hogy az üres művelődési házakkal milyen országképet mutatunk a külföldieknek. Nehezen tudták elfogadni, hogy mi nem azt kérdőjelezzük meg, hogy ezekben az intézményekben komoly kulturális élet és szakmai munka folyik. Egy üresen bemutatott művelődési ház nem azt jelenti, hogy egyébként sincs benne élet. A ko­pott, pénzhiány miatt le nem cserélt bútor, a koszos vakolat bemutatása épp, hogy a szimpátia jele, annak a felmutatása, hogy a kulturális értékrendben az alsó szintre szorult kultúrház-szigeteket ma már nem finanszírozza senki, pedig az emberek számára fontos kulturális terep fenntartásáról volna szó, amelyet valóban a magukénak éreznek, melyben aktívan közreműködnek, és létrehoznak számukra fontos kulturális formákat. A kulturális ipar által előállított tömegkulturális cikkek fogyasztásával szemben ezekben az intézményekben olyan populáris kultú­rával találkozhatunk, melynek valódi funkcióit és értékeit a benne résztvevőkön kívül csak nagyon kevesek ismerik igazán.

A kiállítás mégis elnyerte a legjobb nemzeti pa­vilonnak járó Arany Oroszlán-díjat. A második vi­lág­háború előtt három magyar művész (Fe­ren­czy Károly, László Fülöp és Aba Novák Vilmos) ka­pott festészeti aranyérmet és díjat, illetve 1993-ban a Magyar Pavilonban kiállító, de nem ma­gyar származású Joseph Kosuthot különdíjjal jutalmazták. Mi ennek a díjnak az értéke?

Ebben a díjban az a nagyszerű, hogy a főkurátor által felkért komoly, nemzetközi szakmai zsűri ítéli oda – nem politikusok, nem is Velence polgármestere. Másrészt ez nem pusztán a művész elismerése, ha­nem az országé is. Benne van az is, hogy hogyan működik az a struktúra, amelyik ezt az eredményt nyújtotta. Talán nem is maga a díj fontos önmagában – bár óriási elismerés, óriási eredmény –, ha­nem a hozadéka, az, ami évek múltán lesz esetleg látható. Hogy azt gondolják: lehet, hogy itt Magyarországon tényleg valami érdekes dolog folyik, és akkor hátha – s ebben reménykedünk mindannyian – más nemzetközi kiállításokra is jobban be tudunk kerülni.

Olyan helyekre, mint a Manifesta vagy a Do­cu­men­ta, ahová nem nagyon hívnak bennünket.

Igen, annyira, hogy nem is mindig jöttek Ma­gyar­országra, nem kerestek művészeket vagy kurátorokat, hogy segítsenek ötleteket adni.

A díj indoklásában a zsűri kiemelte, hogy a díjat „olyan pavilon kapta, ahol az építészet és a kultúrtörténet segítségével elgondolkoztató és költői kapcsolatot hoztak létre a tartalom, a képi nyelv és a kiállítás architektúrája között”, illetve elismerésre méltónak tartotta „a művész megközelítését, amellyel a modernitást, illetve annak utópiáit és kudarcait vizsgálja közös történelmünk kontextusában”. Mi az, ami számodra még fontos a műben?

Nagyon inspirálónak tartom a könyvben megjelent tanulmányokat, például azt, amelyik a munka és a szabadidő kapcsolatát elemzi. Azt a folyamatot például, ahogy a gazdasági szerkezet változásával és a technika terjedésével megváltozik e két terület elkülönülő státusa. Az önfoglalkoztatás (egyéni kényszervállalkozás) elterjedésével nő az önkizsákmányolás, kevesebb lesz a pénz és az idő a kultúrára. S mivel a munkát mobiltelefon és internet segítségével bárhol és bármikor el tudjuk végezni, észre sem vesszük, hogy saját magunkat igázzuk le – megszűnik a szabadidőnk.

A projektet valószínűleg májusban mutatják be az Ernst Múzeumban. Az Arany Oroszlánt is meg lehet nézni?

A díj körülbelül akkora, mint az Oscar-szobor. Kicsit absztrakt, nagy farokkal, és egy talapzaton áll. Elég nehéz, mert bronzból van, csak kívülről van arannyal bevonva. Egy piros, bélelt dobozban lakik, de most ki van állítva a Műcsarnok előterében.

Azzal, hogy megkaptátok a díjat, meg fog változni visszamenőleg a szakma értékelése, vagy in­kább elhallgatják az eddigi ellenérveket? Esetleg túllépnek a belső ellentéteken, és elismerik, hogy megérdemeltétek a figyelmet?

Szerintem az eddigieken túl már más reakcióra nem számíthatunk, hiszen mégis csak aktualitása van a dolognak – és a biennále bezárt november 21-én. Úgy tűnik, a korábbi vélemények nem változnak meg. Minden eddigi reakciót figyelembe véve sajnálom, hogy a szakma ezt a kivételes helyzetet nem tudta jobban kihasználni, vagy akár csak szimplán örülhettünk volna annak, hogy végre nálunk is történt valami pozitív.

• Kultúra [5]