Nem emlékszem második filmre, amit úgy vártak volna, mint most Enyedi Ildikóét. Debütálása, Az én XX. századom hibátlan darab volt, és rendkívüli, szuverén tehetségről adott hírt. Sikerült elkerülnie azt a típushibát, amelyet szinte minden kezdő elkövet: az eklektikusságot, „bőszeműséget” és akarnokságot, amely egyetlen műbe próbálja belezsúfolni mindazt, amit az alkotó odáig kitudott, elképzelt, megérzett a világból.
Közben elkészült egy besorolhatatlan műfajú – rövidjátékfilm? költői dokumentumfilm? – és ugyancsak hibátlan remekmű, a Füst Milán-szövegekre komponált Téli hadjárat. És eltelt öt-hat év.
Ha ezek után felelni kell rá, milyen film is a Bűvös vadász, röviden azt mondhatom, hogy jó. Részletesebben: nem jó. Többszöri megnézés és hosszas töprenkedés után: csodálatos film.
Nem először készülök írni róla, de sokáig úgy éreztem, mindent megírtak már, amit mondhatnék. Nem szívesen szállnék szembe a kritika szinte egyöntetű ítéletével sem, hiszen mélyen egyetértek szinte valamennyi kifogással, amit csak felhoztak ellene.
Tény, hogy a Bűvös vadász túlhordott film. Mint ördög homlokán a szarv, ütközik ki rajta a hosszas rákészülés, a mindegy, milyen okból történt alakítgatások, kompromisszumok, kényszerű lemondások nyoma. A siker és a szeretet vágya, e kettő titkolt és eldöntetlen küzdelmének kártétele. Mert kell, hogy szeressék idehaza, kell, hogy értsék idegenben is. Van hát benne világsztár – a valóban, itt is nagyszerű Kajdanovszkij a Stalkerből –, mellette a magyar színészet emblematikus nevei – Lukáts Andor, Vallai Péter –, és ragyog, kellemkedik Budapest, mint utoljára tán menyecske korában, a századforduló idején, tolakodóan mászik fülbe a zene (nem a Weber-operáé), felderengnek az európai művészet remekei, szikrázik a Tejút, egy szép gyöngysor szemei szétgurultak a porban, és most egyenként felszedegetve, fényesre dörgölve teszik őket a tenyerünkbe.
A Bűvös vadászban a mese a legjobb, és a meseszövés poétikája. Bajban vagyunk, amikor el akarjuk beszélni a történetet, mert választani kéne, melyik szálon menjünk végig a sok közül. A mai – és távolról sem szent – család szívzűrjeit kövessük-e az ezredvégi Budapesten, vagy az epizódok, középkori legendák kacskaringós ösvényét? De ugyanennyi joggal követhetnénk egy könnycsepp vándorlását az óceánig, vagy egy makkszem útját a történelemben. Ide citálhatnánk az Enyedi-féle képes bestiáriumot, és haladhatnánk az ördög hét golyójának röppályáin, hogy végül ugyanoda jussunk: egy párnás kis gyerekkézhez, amint összezárul az édesanyja szívébe tartó lövedék körül. Hajmeresztő képtelenség? Igen – mert ezek a golyók mindig elindulnak, és tévedhetetlenül találnak célba. Nem – mert aki anya, azt még egy külön mentőszál is odaköti az élethez, és épp ilyen apró, ragacsos kezek tartják a szál másik végét. De erről szót se többet. Legyen elég annyi, hogy mesét látunk.
Mesék füzérét, amelyek egymásból gyökereznek és ágaznak szét. Nem kell eldöntenünk, hogy az a kislány találja-e ki mindezt, akinek a Weber-opera előadását félbeszakító légitámadás alatt az ördög hét golyójáról beszél az anyja, zarándokok mesélik-e egymásnak Canterburybe vagy Santiago de Compostelába menet, vagy a mesterlövész lánykája álmodja, képzelgi az egészet. Ha ragaszkodnánk a választáshoz, következetlennek kellene neveznünk a narrációt, önkényesnek a nézőpontok keverését. Csakhogy e film szereplői inkább archetípusok – az Asszony, a Férfi, a Gyerek és a Másik, az Ördög és vele szemben a Gondviselés, Szűz Mária képében –, akik más és más alakban lépnek elő folyton az időből. És mindig ugyanarról szól a mese: a Jó és a Rossz csatájáról, amit a lelkünkért, a lelkünkben vívnak, a szabad akaratról és az isteni tervről, amelyet egyre inkább vak erőként, káoszként érzékel a földi halandó. A mesékben a Jó győz, de már a gyerekek sem hiszik, hogy így van ez a való életben is. A gyöngysor elszakadt, elveszett nemcsak az egészről, de a másikról való tudásunk is. Összes ismeretünk csak rész szerint való, de van látás, amelyben együtt van jó és rossz – a szereteté. A szentkép megelevenedik, Szűz Mária fölemeli a szoknyáját, hogy alá menekítse a kopók elől futó nyuszit, de arra is van gondja, hogy a lóvá tett, tanácstalan ebeknek juttasson az isteni kegyelemből. Mert nem rosszak a dolgukat tevő, derék kutyák, és nincs abszolút gonosz sem. Van viszont ördög, aki nem alszik, éjjel-nappal lesi, mikor nyit neki rést valamilyen gyarlóságunk. Enyedi filmje ezen a ponton kapcsolódik bele egy ősrégi, s máig tartó teológiai vitába a világban jelen levő Rossz mibenlétéről. A teremtés defektje-e a gonosz, vagy elmés kanyar a Gondviselés kifürkészhetetlen útjain? A Bűvös vadászban a népmesék ördöge testesül meg: az ember lelkére pályázó, rosszat forraló patás, aki az emberi gyöngeségből meríti az erejét, de maga is esendő, igenis túl lehet járni az eszén. És számíthatunk – ha nem is nagyon – a csodatételre, amelyik még arra is képes, hogy az ármányt jóra fordítsa. A Bűvös vadász történetei ugyanakkor a népi szólások igazát és mélyértelműségét is igazolják, olyanokét, hogy „az ördög bújt belé” és hogy „ezzel tartoztunk az ördögnek”. Meg hogy „ördöge van” – mert a nagy emberi vállalkozásokban, istenkísértő merész gondolatokban mindig benne van az ördög keze is, legyen az hídépítés, atommáglya, szentté válás vagy egy tökéletes film elkészítése.
Enyedi Ildikó Bűvös vadásza varázsosan szép film. Máthé Tibor – ő fotografálta annak idején Az én XX. századomat is – most színesben ad bizonyságot arról a képességről, amellyel érzéki látvánnyá, képvilággá tudja formálni a rendező által kigondolt külső-belső tájat. Enyedi itt nem kevesebbet, az egész teremtett világ szépségét akarja megmutatni, s benne minden dolgok egylényegűségét, egy könnycseppben az univerzumét, egy pillanatban az idő egészét. Együgyűen, ahogy egy mezítlábas barát dicséri isten napját, és rafináltan, ahogy a mesterszobrász faragta márványba Szent Teréz elragadtatását, hozzá komponálva a gyönyörűségnek kiszolgáltatott szüzet páholyból „kukkoló” uraságokat is. A lehetetlenre tört tehát, mert ahogy nincsen makulátlan erény, úgy nem lehet tökéletes mű sem. Ebbe a kihelyezett ördögcsapdába esett bele a Bűvös vadász, Enyedi Ildikó meseszép és nagyon szerethető filmje.
Persze tudjuk, én is tudom, hogy van tökéletes remekmű. De az sosem emberi törekvésből és nagy fene akarásból születik, hanem csak kegyelemből. Amit még kérni sem kell.
- Kultúra [6]