Veszélyben a stabilitás?
A jelenlegi iskolaszerkezet védelmezőinek érveit hallgatva az a benyomás keletkezhet, hogy egy jól működő, koherens és stabil iskolaszerkezetre leselkednek eddig ismeretlen veszélyek. A statisztikai adatok viszont azt bizonyítják, hogy a 8+4 osztályos iskolaszerkezet erodálódása már évekkel ezelőtt megkezdődött. Az elmúlt időszakban az általános iskolák 10%-a növelte meg képzési idejét (10 osztályos szerkezetben működik, speciális szakképzést folytat, vagy gimnázium felé építkezik). A gimnáziumok 40%-a fogott szerkezeti kísérletbe: a hagyományos 4 osztályos képzés mellett 55%-uk 6 osztályos, 45%-uk pedig 8 osztályos szerkezetben is oktat. A szakképző iskolák 45%-a „lazította fel” a korábbi egységes rendszert, s vezetett be különböző szakképzési szinteket nyújtó, különböző hosszúságú képzést igénylő oktatási formákat (2 éves szakiskola, 3 éves szakmunkásképzés, 4 éves szakközépiskola, 5 éves technikum, ill. ezek valamilyen kombinációja).
Arra sem árt emlékeztetni, hogy a szerkezetváltást Magyarországon nem az oktatáspolitika kezdeményezte, olyannyira, hogy ma is csak a változások nyomában kullog. A szerkezetváltás az oktatási intézmények kezdeményezései nyomán indult meg, a pedagógusszakma legjobb szakembereinek a közreműködésével, a 80-as évek nagy „innovációs” hullámának részeként. Az oktatásiranyitásnak akkoriban nem volt határozott távlati koncepciója, és a szabályozás fokozatos liberalizálásával lényegében csak utat engedett az „alulról jövő” kezdeményezéseknek.
Kétségtelen, hogy a korai szelekcióra épülő (6 és 8 osztályos képzést is biztosító) szerkezetváltó gimnáziumokat a felső középosztályhoz tartozó szülők – gyerekeik számára előnyösebb oktatási pozíciókat kereső – törekvéseinek és a pedagógusok szakmai érdekeinek egybeesése hívta életre. További lökést adott a demográfiai helyzet kedvező alakulása (csökkenő gyereklétszám); a finanszírozás új rendje (fejkvóta), valamint az a láncreakció, amelyet az iskolák közötti verseny indított el. A fenti motívumokból összeálló társadalmi nyomásnak csak egy határozott koncepcióval rendelkező, társadalompolitikai megfontolásokat is érvényesítő oktatáspolitika vethetett volna gátat. Ilyennel azonban az 1990–94 közötti oktatási kormányzat nem rendelkezett. Így a középfokú iskolaszerkezet átalakulása olyan méreteket öltött, hogy az új oktatási kormányzatnak ezen a téren már alig van mérlegelési lehetősége. Most azt a kérdést kell eldönteni, hogy milyen irányban és milyen eszközökkel lehet úgy befolyásolni a további átalakulást, hogy abból ne csak az előnyös helyzetű társadalmi csoportok gyerekei profitáljanak. Ennek a szándéknak a jegyében fogalmazódott meg az általános képzési szakasz (10 évre történő) meghosszabbításának és a képzés tartalmi egységesítésének, illetve az alapvizsga bevezetésének a terve.
Hosszabb ideig tartó általános képzés
Az oktatási kormányzat koncepciójával szemben az egyik legsúlyosabb vád, hogy a 6 osztályos alapfokú szakasz bevezetése a jelenlegi 8 osztályos általános szisztémához képest csökkenti a képzési időt, és ezzel a tovább nem tanuló gyerekek általános műveltségét is. Holott a tervezet az általános képzési szakasz meghosszabbítását, a mindenki számára kötelező és a helyi önkormányzatok ellátási kötelezettségének körébe utalt 10 éves általános képzés bevezetését szorgalmazza. A 6 éves alapfokú szakasz csak az általános képzés első pedagógiai ciklusa, s erre épülne az ugyancsak mindenki számára kötelező 4 éves alsó középfokú szakasz, ami a gyerekek 16 éves koráig tart, és a hatékonyságot mérő alapvizsgával zárul.
A jelenlegi 8 osztályos általános iskola ugyanis nem felel meg a korszerű iskoláztatással szemben támasztott európai követelményeknek, mert így egy-egy korosztály 40–50%-a (aki nem tanul tovább középfokon, és aki szakmunkásképzőbe iratkozik) számára 14 éves korban lezárul az általános képzés. (A nyugati országokban, az utóbbi évtizedekben mindenütt nőtt az iskolában töltött évek száma és ezen belül az általános képzés hossza.)
Egyébként 1961 óta jogszabály írja elő a 16 éves korig tartó tankötelezettséget anélkül, hogy ez a gyakorlatban is megvalósulna. Ennek a legfőbb oka éppen az, hogy a tankötelezettségi határ eddig a rendszer egyetlen fontos pontjához sem illeszkedett. (Az általános képzés 14 éves korig tartott, a tankötelezettségi határ tehát a középiskola második osztályának végén volt.) A 10 évre emelt általános képzési szakasz és a továbbhaladás feltételeként megszabott záróvizsga egyik célja éppen az, hogy sikerüljön azokat a gyerekeket is 16 éves korukig benn tartani az iskolákban, akik eddig 14 éves korukban hiányos általános műveltséggel kerültek ki az iskolapadból.
Ez a koncepció tehát nem elitista, nem az alacsonyan iskolázottak számának növelését, hanem éppen ellenkezőleg, az alsó társadalmi rétegek gyerekeinek a jelenleginél hosszabb idejű és színvonalasabb iskoláztatását kívánja elérni. Aki ugyanis a jelenlegi szerkezet megtartása mellett kardoskodik, nem feledkezhet meg arról, hogy a mostani 14 évesek 10-15%-a (akik az általános iskolai végzettséget sem szerzik meg, vagy sikertelenül végzik el az általános iskolát, és ezért nem jutnak be középfokra, ill. bejutnak, de 1–2 év után lemorzsolódnak) lényegében általános műveltség és szakképzettség nélkül kerülnek ki „az életbe”, és gyakorlatilag semmi esélyük sincs arra, hogy rendszeres munkához jussanak.
A jelenlegi iskolaszerkezet védelmezőinek azt is figyelembe kell venniük, hogy a 8 osztályos általános iskola elvégzését követően befejezi az általános műveltségszerzést a 14 éveseknek az a kb. 40%-ot kitevő csoportja is, amely a szakmunkásképző iskolákba kerül, és a tanulmányi idő nagyobbik felét a gyakorlati képzési helyeken tölti, ahol fizikai munkát végez. Amellett, hogy ilyen tömegű 14 éves korú gyerek munkába állítása nem szokás a fejlett ipari országokban (mert antihumánus, és mert ellentmond a gyerekjogokról szóló egyezményeknek), a 14 éves korban elkezdett szakképzés a képzéssel szemben joggal támasztható modernizációs szempontoknak is ellentmond. A legtöbb szakma sikeres elsajátításához a jelenleginél jobb alapkészségekre és magasabb színvonalú általános műveltségre lenne szükség (némely szakmunkásképzőkben a pedagógusok az első két évben írni-olvasni tanítják a gyerekeket). Azonkívül a szakoktatás régi struktúrája (minden szakma oktatása egységesen 3 évig tart) sem elég rugalmas ahhoz, hogy a korszerű igényeknek megfeleljen (a szakoktatók évek óta hangoztatják, hogy vannak szakmák, amelyek megtanításához fél év is elég lenne, és vannak olyanok, amelyekhez 2–3 év szükséges). Ésszerűnek látszik tehát a szakképző intézményeket úgy átalakítani, hogy a mindenki számára kötelező, egységes hosszúságú általános képzés elkülönüljön az ezután következő, az egyes szakmák szempontjai szerint rugalmasan differenciált, különböző hosszúságú időtartamot igénylő szakképzési szakasztól.
Esélyegyenlőség és korai szelekció
Az oktatási kormányzat programját ellenzők érvei között igen gyakran hallani azt is, hogy az iskolaszerkezet tervezett átalakítása a jelenleginél korábbi pályaválasztást és ezzel korábbi szelekciót eredményez, vagyis csökkenti az esélyegyenlőséget. Lássuk, mennyire demokratikus az a rendszer, amit féltenek. A jelenlegi oktatási rendszer 14 éves korban végleges pályaválasztási döntésre kényszeríti a korosztály 75%-át (akik nem tanulnak tovább, ill. akik valamilyen szakképző iskolában folytatják tanulmányaikat). Mind a pszichológusok, mind az ilyen iskolákban tanító pedagógusok, mind a magas lemorzsolódási arányokról tanúskodó statisztikai adatok azt bizonyítják, hogy ez az időpont túlságosan korai a megalapozott pálya-, illetve szakmaválasztási döntésekhez. Miután a szociológiai vizsgálatok azt bizonyítják, hogy a 14 éves kori pályaválasztás a társadalmi háttér által erősen determinált, egy olyan hierarchizált középiskolai rendszerben, mint a jelenlegi magyar rendszer, ahol az iskolatípus kiválasztása nagy valószínűséggel a várható foglalkozási pozíciót is kijelöli, túlságosan nagy az esély a társadalmi réteghelyzet reprodukciójára is. A tíz évig tartó általános képzés, illetve a 16 éves kori pályaválasztás ezzel szemben nemcsak a szakmák közötti döntést tehetné megalapozottabbá, de remélhetőleg a jelenleginél nagyobb teret engedne az egyéni mobilitási ambícióknak is. Akik már 12 éves korukban bekerülnének a gimnáziumokba, 16 éves korukban az alapvizsga után eldönthetnék, hogy érettségizni akarnak, vagy egy szakmát tanulnának inkább, és akik az általános iskolában vagy valamelyik szakképző iskola általános tagozatán tennék le az alapvizsgát, azok is érettebben dönthetnének arról, hogy milyen szakmát választanak maguknak. Nem valószínű, hogy ez a rendszer bárkinek is jobban korlátozná az esélyeit a jelenleginél.
Kétségtelen, hogy a 10 osztályos általános képzés bevezetése esetén lennének olyan általános iskolák, amelyeknek a 9-10. osztályaiban csak a gyengén teljesítő, mindenfajta középfokú iskolából kiszelektált gyerekek maradnának. Az ő kudarcaikért maguk az általános iskolák is felelősek, mint ahogy eddig is felelősek voltak. A különbség az eddigiekhez képest az, hogy a reformot követően kénytelenek lesznek legalább az alapvizsgáig eljuttatni őket. És ha már az esélyegyenlőségről esett szó, vajon mennyivel csökkenhetnek ezeknek a gyerekeknek az esélyei jelenlegi helyzetükhöz képest, amikor 14 évesen az általános iskolából egyenesen az utcára kerülnek.
A tantervek átalakítása
Az iskolaszerkezet kérdése nem véletlenül kapcsolódik az alaptantervhez. A kormányzat jelenlegi oktatási koncepciója ugyanis egy olyan tartalmi probléma megoldására is javaslatot tesz, amely évek óta feszültséget jelent a magyar oktatási rendszerben. Ez a tananyag újratanításának a problémája. A jelenlegi 8+4-es szerkezetben oktatott tananyag az újratanítás elvére épül, ami azt jelenti, hogy a 8 általános iskolai osztályban a gyerekek megtanulnak bizonyos tantárgyakhoz kapcsolódó ismereteket, majd a középiskolában újrakezdik ugyanazt, valamivel bővebb, részletesebb változatban. Ez az eljárás idő- és energiapazarló, és teljesen indokolt a pedagógusoknak az az igénye, hogy megváltozzék, illetve, hogy a tananyag lineárisan épüljön fel. (Lényegében ennek a problémának a megoldására törekedtek azok a tantervkészítők is, akik a 6 és 8 osztályos gimnáziumok tanterveivel kísérleteztek.) A jelenleg vitára bocsátott NAT-változat egy 10 éves általánosan képző szakaszt ajánl, amelyről a tantervkészítő szakemberek azt állítják, hogy ennyi idő alatt az igényes általános műveltséghez szükséges ismeretek egy átlagos képességű gyerek számára elsajátíthatók.
A szerkezetátalakítás költségei
Az iskolaszerkezet átalakítását ellenzőknek kétségtelenül igazuk van abban, hogy az iskolaszerkezeti reformok akkor lehetnek sikeresek, ha megfelelő anyagi eszközök állnak rendelkezésre, hiszen ez általában új iskolák építését és a meglévők átalakítását is feltételezi. Az is igaz, hogy a tervezett változtatások növelik a helyi oktatásirányítók felelősségét, eddig ismeretlen problémákkal szembesítik az iskolák fenntartóit és a pedagógusokat egyaránt. Az iskolaszerkezet jelenlegi kereteit szétfeszítő társadalmi feszültségek miatt mégis nagyobb veszteséget jelentene ezt a reformot el sem indítani, mint bizonyos feltételek hiányát bekalkulálva elkezdeni.
Az ideális megoldás persze az lenne, ha a tervezett képzési ciklusok oktatására máris megfelelő intézmények állnának rendelkezésre, de az átállás a jelenlegi intézményrendszer fokozatos adaptálódásával is megoldhatónak tűnik. A helyi (fenntartói és intézményi) döntésekre lehet bízni, hogy melyik iskola milyen részfunkciókat vállal a teljes képzési ciklusból. Valószínűleg lesznek olyan kisközségi önkormányzatok, amelyek anyagi okokból és az alacsony gyereklétszám miatt csak a 6 éves alapfokú ciklus feladatait fogják vállalni. De aki a 6 osztályos elemi oktatás felélesztésének rémével riogatja a közvéleményt, az nem feledkezhet meg arról, hogy a települések 53%-ában jelenleg sincs 8 osztályos általános iskola, sőt a 40%-ában még 6 osztályos sem.
Ami pedig a szerkezetátalakítás okozta költségnövekedést illeti, egy-egy korosztály 85-90%-a jelenleg is valamilyen középfokú iskolába jár. A 10 évig tartó általános képzés bevezetésével az erre épülő szakképzési szakasz bizonyos szakmák esetében akár rövidebb is lehet, és miután a szakképzés többe kerül, mint az általános képzés, költségkímélőbb is lehet a jelenleginél. A többletkiadást annak a 15%-nak a továbbtanulása jelentené, amelyik jelenleg 14 éves korában szakképzettség nélkül lép ki az iskolarendszerből, tartós munkanélküliségre ítélve. A szocialista gazdaság a teljes foglalkoztatás időszakában valahogy felszívta őket is, de a mai magyar munkapiacról ezek a gyerekek teljesen kiszorulnak. Ráadásul ők azok, akik egyébként is halmozottan hátrányos helyzetűek, a munkanélküliségi statisztikákban meg sem jelennek, és a munkanélküliség kezelésére hivatott intézmények sem nyújtanak számukra megfelelő támogatást. Ebből a helyzetből egyenes út vezet a legkülönfélébb társadalmi devianciákhoz, amelyek felnőttkori kezelése sokkal többe kerül (kórház, alkohol- és drogelvonó, ideggondozó, börtön stb.), mint a problémának az iskolarendszeren belüli megoldása.