A teknősbéka című novellámnak, mely elnyerte a Mystery Writers of America kitüntetését, és antológiadarabbá vált, két csírára is szüksége volt, hogy megszülessék. Az első egy anekdota volt, melyet egy barátnőm mesélt az egyik ismerőséről. Az efféle sztoriktól nemigen várhatja az ember, hogy termékeny csírákat tartalmazzanak, hiszen másodkézből való történetek. Legyen egy történet mégoly izgalmas, ám ha a szokásos fatális megjegyzéssel fűszerezik: „ebből káprázatos novellát tudsz írni”, szinte bizonyos, hogy semmiféle értékkel sem bír egy íróféle számára. Hisz egy történet, ha valóban az, nem szorul rá többé az írói fantáziára; az írói képzelőerő és gondolkodás művészi okokból áll ellent, akár ha bőrátültetést kísérelnének meg a szerzőn. Egy közismert anekdota szerint, mikor Henry Jamesnek egy barátja el akart mesélni egy történetet, az író már néhány mondat után leállította – a továbbiakban írói fantáziájára kívánt hagyatkozni.
Így szólt hát a nekem felkínált történet: „Egy özvegyasszony, foglalkozása szerint reklámgrafikus, addig gyötri és nyaggatja tízéves fiát, sokkal kisebbeknek való ruhákban járatja, elvárja tőle, hogy féktelen csodálattal övezze, és dicshimnuszokkal halmozza el műveit, míg végül szabályos neurotikussá nyomorítja a kisfiút.” Rendben van, egész érdekes sztori. Az én anyám is reklámgrafikus volt (ha nem is olyan anya, mint a szóban forgó). A sztorit legalább egy éven át őriztem az emlékezetemben, ám a legcsekélyebb késztetést sem éreztem, hogy novellát formáljak belőle. Aztán egy barátaimnál töltött estén belelapoztam egy szakácskönyvbe, amely a teknősbékaragu elkészítésének förtelmes receptjét tartalmazta. A teknősbékaleves leírása ugyancsak undorító volt, de ebben legalább meg kell várni, míg az állat előbúvik páncélja mögül, hogy aztán egy éles késsel lenyisszantsuk a fejét. Az olyan olvasóknak, akik szerint a thriller műfaja egyre unalmasabbá válik, tán nem ártana néha belelapozni némely szakácskönyvbe, melyek tollas vagy páncélos barátainkkal foglalkoznak. Egy háziasszonynak bizonyára kőből van a szíve, ha elolvasván ezt a receptet, úgy dönt, hogy el is készíti azt. Ebben a leírásban a teknőcöt, melyet meg akarunk gyilkolni, elevenen kell belehajítanunk lobogó vízbe. A „gyilkolás” szó természetesen nem szerepel a szakácskönyvben, és ez nem is szükséges, hiszen ki vagy mi élhetné túl, ha zubogó forró vízbe lökik a testét?
Egyszóval, mikor elolvastam a receptet, ismét eszembe villant a meggyötört kisfiú. Úgy terveztem, hogy a teknősbékát állítom a középpontba, egy levesbe szánt teknőcöt, akiről a kisfiú azt hiszi, hogy a mamája neki hozta játszótársul. A kisfiú büszkén mesél egy osztálytársának a teknősről, némi tekintélyt is szerez vele, és megígéri a pajtásának, hogy megmutatja neki. Aztán meg kell élnie, hogy a teknőc forró vízbe vettetik; egyre fokozódó keserűsége, anyja iránti egyre növekvő gyűlölete most csúcspontjára ér. Éjjel leszúrja az anyját, ugyanazzal a konyhakéssel, mellyel a teknősbékát trancsírozta az asszony.
Hónapokon, talán egy egész éven át szőttem a terveket egy szőnyegről, melyet egy hulla elrejtésére használnak – egy szép napon valaki összegöngyöli, kiviszi a házkapun, a látszat szerint a tisztítóba, ám valójában egy holttestet cipel benne. Szinte bizonyos voltam, hogy valaki ezt már megírta egyszer. Valahol valaki mesélte nekem – ebben nem voltam teljesen biztos –, hogy a hivatásos gyilkosok ilyesfajta eszközöket használnak, mikor a hullákat egyik helyről a másikra szállítják. És mégis, a dolog érdekelni kezdett, megpróbáltam elképzelni, hogyan festene a „hulla a szőnyegben” téma friss, szórakoztató és új felfogásban. Kézenfekvő lehetőség volt, hogy egyáltalán nincs is holttest a szőnyegben. Azt a valakit, aki a szőnyeget cipeli, gyilkossággal gyanúsítják, látták, amint elhurcolta (talán ellopta) a szőnyeget; röviden: a főalak amolyan csetlő-botló, groteszk figura lett a képzeletemben. A történet magva izgatni kezdett. Összekötöttem egy másik ötletemmel, melynek központjában egy író állt, aki csak nagyon vékony szálon egyensúlyozott a valóság és a saját maga által megálmodott epikus világ között, a kettő gyakran át- meg átjárta egymást. Az effajta íróalak csak akkor lehet szórakoztató – úgy értem, komikus értelemben –, ha képes azt a mindennapi és ártatlan skizofréniát megjeleníteni, mely mindenütt fellelhető az emberek körében. Így keletkezett Az elbeszélő című könyvem.
A történet csírái így tehát lehetnek kicsik vagy nagyok, egyszerűek vagy bonyolultak, töredékesek vagy csaknem teljesek, csendesek vagy követelően mozgékonyak. A legfontosabb, hogy felismerjük, ha feltűnnek. Magam már jól ismerem azt a bizonyos izgalmat, mely akkor fog el, ha egy történet csírája a szemembe ötlik, hasonlóan ahhoz az örömhöz, melyet egy szép vers olvasásakor érzünk. Sok dolog, mely ideálisnak látszik, hogy novella kerekedjék belőle, később érdektelennek bizonyul; a csíra növekedése elakad, az ötlet megmarad az emlékezet foglyának. Ám a világ tele van ötletek csíráival, enélkül nem is lenne elképzelhető; elbeszélések magvai hevernek mindenütt.
(Fordította.: B. Z. A.)
Pataki teknősbékát jól lesikálva tisztára megmossuk, a fejét levágjuk s farkánál fogva felakasztva, jól kivéreztetjük. Kivérzés után a házát két oldalon erős bárddal felhasítjuk, húsát a páncélból lefejtjük, a belsőrészektől megtisztítjuk, s húsát és páncélját hideg vízzel felöntve feltesszük. Ha felforrt, a levest leöntjük, és hideg vízzel lehűtjük.
(Csáky Sándor: A huszadik század szakácsművészete. A szerző kiadása, 1929)
Hivatkozott cikkek
- Kultúra [7]