Csak győzzünk kimászni a feltoluló közhelyekből.
Hogy Tolnai Ottó új kötete, amely (mint látni fogjuk, furfangos félrevezetésként) az Új prózák könyve alcímet viseli, vérbeli költői alkotás, a lírikus prózai remeklése, lenyűgöző kalauza Tolnai verseinek és prózáinak egyaránt. Hogy összevethető a lírikus elbeszélő és az elbeszélő lírikus: Tolnai lírájában is gyakorta ott a láthatatlan, elmondatlan történet, történetei pedig a líra elvei szerint építkeznek, metaforák és asszociációk sodorják előre a mondatok sorát. Hogy Tolnai prózája egyszerre zenei és festői asszociációkat idéz, ezért kifog a kritikus összefoglaló vagy újraíró szándékán.
Vagy törődjünk bele, hogy a fenti, túlságosan is kézenfekvő megállapításokban sok az igazság? S miért ne éreznénk felmentve magunkat, amikor Tolnai egyik legjobb ismerője, Thomka Beáta (a Kalligram kiadásában nemrég kiadott kismonográfiájában) ugyancsak arról értekezik, hogy Tolnai verseiben „legalább annyi az epikai, mint prózájában a metaforikus elem”, s ő is a festészet – jelesen a pointilizmus – látásmódjával rokonítja a Tolnai-prózát.
Készüljön fel tehát az olvasó, hogy nehéz olvasmányt vesz kézbe: sűrű próza a Tolnaié, gondosan elhelyezett, ám csak egymáshoz képest értelmezhető jelzőtáblákkal, az üde tisztásokat vad dzsungel övezi, az áthatolhatatlan bozótosok váratlanul a széles, kék tengerre nyílnak. A történetek körben forognak, vagy a semmibe futnak, sokszor csak töredékeikben vannak meg; a szereplők és a helyszínek a fantasztikus (mert Tolnaitól fantasztikusnak átélt) bácskai világot idézik, Kanizsát (Ó-Kanizsát, tenné hozzá feddőleg Tolnai), Palicsot és Szabadkát, délvidéki kisvárosokat, falvakat és tengerparti településeket.
Tolnai új kötetében az első írás csaknem harmincéves; a Látszott rajta, hogy nem őslakó 1965–66-ban íródott. Vannak írások a hetvenes, a nyolcvanas évekből s jó pár 1992-ből, 1994-ből. Az „új” szó az alcímben egyrészt az 1987-es újvidéki Prózák könyvére utal, ezt a kötetet folytatja a Kékítőgolyó; másrészt a mostani, budapesti gyűjtemény egybefogja az 1965 és 1994 közötti munkásság ívét, egyazon látásmód megvalósulásainak tünteti fel a régebbi és az újabb írásokat. Joggal. A magatartás, amelyet elvárnak tőlünk, olvasóktól, hasonlóak: nehézségeikkel és örömükkel egyaránt.
Hogyan olvassuk Tolnait?
Törekedhet az olvasó arra, hogy részleteiben is megértse az írást, hogy felépítse magában a művek kompozicionális és motivikus hálóját; ráismerhet, ha akar, az ábrázolt világ elemeire, más szövegek beszüremkedéseire; rekonstruálhat történetet, azonosíthat szereplőket. Ez Tolnai prózájának egyik lehetséges befogadása: elmélyülést, odafigyelést, esetenként komoly értelmezői munkát követel. De választható az az út is, hogy az olvasó átengedi magát a mondatok, metaforák, asszociációk sodrásának, nem sokat törődve a részletek és az egész értelmezésével, hagyja, hogy átjárja a mű – folytonosan változó – hangulata, s nem áltatja magát azzal, hogy értené az egészet. E két olvasói magatartás Tolnai szövegeinek esetében világosan megkülönböztetődik. Ha Tolnai szövegalkotása festői és zenei, akkor ez a sajátosság a befogadásra is rávetül: festményeket vagy zeneműveket szoktunk így, ezen alternatíva szerint, szakértő bogarászással vagy naiv odaadással elsajátítani. Az élvezet egyik esetben sem kisebb.
Tolnai nyomozásra szólít fel: ne álljunk ellen, tegyünk egy kísérletet. Mit csinál, hol bujkál és hová vándorol, mondjuk, a kékítőgolyó Tolnai szövegeiben?
A címbe kiemelt motívum feltűnik például a T. Orbán hazalátogatásával induló Július című (1987-es) novellában: – a családi emlékeket az idősíkok és szereplők folyamatos váltogatásával felidéző szövegben megjelenik az apa, aki a tengertől küld haza képeslapokat, s aki bizonyára „a boltból több doboz kékítőgolyót, több zsák kékkövet, azúrkék falfestéket vitt magával, és mind beleöntözte az Adriába – azért lett olyan kék a víz azon a képeslapon, amit küldött”. A felnőtt visszatekintése gyermekkorára az újra elsajátított vagy talán megőrzött gyermeki nézőpontból, az anyához (és itt: az apához is) fűződő szeretet- és félelemteljes viszony – ebben a szövegkörnyezetben a kékítő óhatatlanul József Attila-reminiszcenciának tetszik, az együttlét, a messzeség és a szeretet fakulhatatlan színe.
Az 1994-es elbeszélés, A kékítőgolyógyár ismét T. Orbán-történet. Orbán apja mesébe fog, a háborús időről, mikor a zágrábi festékgyárból kékítőt vesz, kékítőgyárat akarna alapítani – de a színeket már mind megfertőzte a világpolitika: vigyázni kell a berlini kékkel, a munkásmozgalmi szimpatizánsok a vöröset preferálják… Az elbeszélésbe beleszűrődnek szakszerű definíciók A magyar fűszerkereskedő lexikonából, áthallatszik az ötven évvel későbbi dúlás zaja, összekapcsolódik az öregember kanyargós, hol ráérős, hol vágtázó elbeszélése és hallgatóságának, családjának otthonos, bensőséges tevékenysége.
Végül az utószó, az ugyancsak 1994-es A Szerzetes és a Gyerek mintha mit sem tudna a kékítőgolyó eddigi sorsáról, a kötet címlapjára került festmény, a Kékítőgolyószemű gyerek történetét mondja el – a festmény, a festő és a gyerek történetét. Az öreg arcú, gyilkosan hideg szemű gyerekét, aki mindent lát és mindenre képes, de nem tud semmit, aki súlyos léptekkel közeledik. Ebben a novellában, ahogyan a kékítőgolyógyárról szóló elbeszélésben is, előkerülnek a rózsaszín flamingók, amelyek talán csak libák; a színek kifakulása, amelyet bonyolult gyermeki praktikákkal meg kell állítani; s ezek továbbvezetnek a kötet más novellái felé. Mert több írásban tűnnek fel a kortalan gyerekek, talán csak gyerekes felnőttek, talán koraérett kölykök; s mert a flamingó-motívum éppúgy átszövi a kötet írásait, mint a kékítőgolyó, folytonosan változtatva funkcióját, jelentését, súlyát és szövegbeli helyzetét.
Ez a meghökkentő vágásokkal élő próza, amelyet sokkal inkább jellemez a térbeli, időbeli és történetbeli kontinuitás megszakítása, mintsem fenntartása, amelynek egyik fő sajátossága a kollázs- vagy „patchwork”-struktúra, melynek (talán folytathatatlan) megvalósulását Thomka Beáta az 1969-es Rovarházban fedezi fel, csipkefinomságú utalásrendszert is képes megalkotni – s nemcsak a kötet egészében, hanem egyes írásokon belül is. Pontosan illik ezekre az írásokra Thomka jellemzése, hogy Tolnai pointilista. Hozzátehetjük, hogy ugyanakkor a merész, vad ecsetvonások mestere. S ha impressziókról szólunk vagy szürrealizmusról, távoli asszociációk összeszikráztatásáról, akkor szociografikus pontosságú „kisrealizmust” is mondhatnánk. Tolnai monológjai közül az öregember groteszk magánbeszéde (Mi lesz, ha összeragadunk, mint a kutyák?) vagy az öregasszonyé (A tizenegy [11] éves menyasszony) ezt bizonyítják. Nyugodtan egymás mellé állíthatók, holott húsz év különbséggel születtek. A korán férjhez adott és azonnal elözvegyült asszony szövegében bonyolult rendbe állnak össze a halál, a mész, a gipsz, a széttöredezés, a fal, a papír, a gerinc motívumai; a nyomasztó társadalom- és lélekrajz keretezi a metaforák és motívumok bonyolult játékát, vagy fordítva? Eldönthetetlen kérdés.
A kapcsolatok ráadásul a köteten kívülre is átívelnek. Félő, hogy kedvét szegem az olvasónak, ha felhívom a figyelmét arra, hogy a kötet szereplői, történetdarabkái, szavai, mondatai, motívumai Tolnai versköteteiben is, korábbi prózáiban is fellelhetők – de szeretném megnyugtatni rögtön: szó sincs arról, hogy csak a Tolnai-összest szabadna olvasni, hogy csak a teljes Tolnai-életműbe beavatottak számára nyílik meg az egy igaz megértés útja. Igaz, hozzáadhat az élményhez, ha tudjuk, hogy ennek a szüntelenül magára reflektáló életműnek egyes darabjai összefüggenek, csakhogy minden egyes írás önmagában is teljes: teljes világról ad hírt, és teljes világot alkot.
Miféle világ ez? Végezetül erről is ejtsünk néhány szót. Mindenekelőtt a Vajdaság: kisváros és falu egyszerre, nyomorúságos középkor és törekvő polgárok miliője, a száraz, szikes, sós homok és a tenger ígérete, csupa falubolondja és csupa félértelmiségi, a hihetetlen, mulatságos anekdoták világa, és a leírhatatlan unalomé, nyelvek kavargása és egyenrangúsága. Valahol azt olvastam, hogy a kötet García Marquezre emlékeztet – igen, ha a zárt világra, a benne uralkodó mániákus, ismétlődő magatartásokra, a kósza hírek, mendemondák, mesék és legendák világára gondolunk; és nem, mert a Tolnaié töredezettebb, mert idegenség és otthonosság össze nem illő elemeiből cserepenként áll össze, mert különböző beszédmódok áttekinthetetlen szövedéke fonja be. Fantasztikus és nagyon valóságos, nyomasztó és mulatságos, egyszerű és felfoghatatlan, ősi és mai, békés és háborús: a miénk.
- Kultúra [6]