Béndek Péter

Nyomtatóbarát változat

Benthamről szólva Mill megemlíti valahol, hogy a mestert világéletében egy szándék vezérelte: az igazság megismerése. Ő volt az, aki rendre ugyanazt a kérdést tette fel kora gondolati kövületei fölé hajolva: igazak-e. Mill Benthamnek ezt a liberalizmusra kiváltképpen jellemző unalmas következetességét pozitívumként könyvelte el, mivel azt hitte, hogy az Igazság létezik és kellő felkészültséggel megismerhető. Ma már mindenki tudja, hogy erről nincsen szó, az Igazság nem létezik, ezért is nehéz a liberalizmus barátainak a liberalizmusról beszélni.

A fölvilágosító racionalizmus ellen már legalább kétszáz éve folyamatosan ágál az emberi természet. Száz évvel ezelőttig azonban úgy tűnt, hogy a liberális elképzelésekben minden égető társadalmi s nemcsak filozófiai baj gyógyírt találhat, ezért a liberalizmus – elsősorban az angolszász országokban, de keletebbre is – viszonylag magabiztosan nézhetett a kihívások elé. Az akkor már három-négyszáz éve tartó racionalizálási folyamatról, a modernizációról csak a múlt századfordulón derült ki, hogy olyan mély konfliktusoktól terhes, amelyek akár veszélybe is sodorhatják a nyugati kultúra küldetését. E küldetés a racionalizáció elméletalkotói (Hegel, Marx és Weber) szerint abban állt, hogy a Nyugat folyamatosan vesse ki magából az irracionalitás maradványait, és formálja saját képére az egyetemes civilizációt.

A századforduló idején a liberális racionalizációs perspektívának hirtelen valódi ellenfelei támadtak. A racionalizáció védelmében megszerveződő német szociológia ezen úgy próbált segíteni, hogy a folyamat kikerülhetetlenségét bizonyítandó „értékmentes”, tudományos vizsgálat alá vetette az emberiség történelmét, érthetően azzal a céllal, hogy objektív, tapasztalati úton bizonyítsa a racionalizáció egyetemes jelentőségét. A törekvés azonban eleve feltételezte, hogy az ésszerűség megfelelő történeti eszmének tekinthető a modernitásban és azt megelőzően is, egyúttal pedig vezérelve a történelemnek, amelyben minden történeti esemény és tendencia magára ismerhet.

Ám ha csúnyácska volt is, a szociológia, mégiscsak „elvitte a balhét” az óliberalizmus szociális tapintatlansága miatt, úgyhogy a liberális filozófia (Popper, Hayek és Wittgenstein) büszkén kivonulhatott a kontinentális káoszból, ahol egyetlen haláltáncban olvadtak össze Freud zilált sorsú hősei a Räterepublik ellenpolitikusaival, az emigráns bolsevikokkal és a Monte Veritù kalandoraival. (A filozófus urak tudták, hova mennek: Angliában a szociológia mindvégig liberális maradt, miközben a kontinensen az illúziótlan „realizmus” ült tort a szabadelvűség felett.)

Az óliberalizmus legnagyobb ellenfele tehát nem a rivális világnézetek sokasága, hanem az élet volt – és maradt. Mannheim minden bizonnyal ebből indult ki, amikor tudásszociológia néven olyan „pozitív tudományt” hozott létre, amely közelebbi kapcsolatot feltételezett az élet és a gondolkodás között. A konzervativizmusról írt – eredetileg a heidelbergi egyetemen benyújtott – tanulmánya ennek az új felfogásnak az ellenőrzésére hivatott, s Mannheim legfontosabb elméleti munkájának, az Ideologie und Utopie-nek. (1929) empirikus pandantja és népszerűsítője.

De miről is van szó? A tudásszociológia magját az az elképzelés alkotja, hogy a tudományos s különösen a társadalmi és politikai eszmék haladását a mindenkori társadalmi feltételek határozzák meg. Míg az eszmetörténet, Mannheim szerint, csak az eszmék kialakulásának logikai folyamatát képes rekonstruálni, a tudásszociológia ki tudja mutatni az ideák társadalmi beágyazottságát is, és ekként a két megközelítés közül feltétlenül nagyobb illuminatív erőre tehet szert. A tudásszociológus szembehelyezkedik a liberális-kantiánus ismeretelmélettel, amely az emberiség és az emberi megismerés egységét és a külvilág objektív megismerhetőségét hirdeti, és Hegel, ill. Marx nyomán a tudást és az igazságot történeti fogalmakként kezeli, amelyek a történelem minden pontján más-más jelentést vesznek fel, s önmagukban nem ismerhetők meg.

Hegel hatására a filozófusok és a társadalomteoretikusok egy része meggyőződött arról, hogy tovább már nem érdemes olyan hagyományos problémákkal foglalkozni, hogy mi az igazság, és hogyan ismerhető meg. Így a tudásszociológia közel került ahhoz, hogy kéretlenül is egyfajta „gyakorlati ismeretelméletet” nyújtson a tudvalevőleg elmélet-ellenes konzervativizmusnak. A képlet egyszerű: a konzervativizmusnak deklaráltan nincs, vagy alig van ismeretelmélete – ui. a tradíciónak nem az igazságát, hanem a tekintélyét nézi –, a tudásszociológia pedig képes lett volna ennek a tradíciónak a vizsgálatára. Hogy miért érdeklődhet a tudásszociológia a konzervativizmus iránt, az legalábbis nyilvánvaló innen. De hogy hogyan találkozik ez a felettébb titkolt szimpátia a racionalitás kérdéskörével, az további vizsgálatot igényel.

Nem érdektelen ebből a szempontból, hogy Mannheim a szóban forgó munkában a német konzervativizmust vizsgálta. A témaválasztás nem magyarázható egyszerűen a heidelbergi habilitáció apropójával. Mannheim, a tudásszociológus, akinek tágabb témája a modernizáció és a racionalizáció eszméjének kutatása volt, nem hagyhatta figyelmen kívül, hogy a brit társadalom képe a XIX. században radikálisan eltért a német társadalométól, és hogy ott a konzervativizmus (mindegy, hogy miért) karakterisztikusan különbözött németországi rokonától. Nagy-Britanniában az irracionalitás (vagyis Mannheim szavaival a konzervatív „alapintenció”) nemcsak maradványok formájában, a racionalitáshoz képest alárendelt helyzetben jelentkezett: ennél jóval többre tartott igényt: az irracionalitás és a racionalitás viszonyát ugyanis itt gyökeresen máshogy képzelték, mint a német szociológusok. (A racionalizáció teoretikusainak kedvelt metaforája a „folyó”. A racionalizáció szerintük a történelemben úgy halad előre, mint a folyó a tájban. Folyamatosan elnyeli az irracionalitás még meglévő maradványait, és a megemészthetetlen hordalékot felhalmozza a parton: a felhalmozott hordalék az irracionális „reziduum”, amivel ugyan együtt kell élni az élet néhány területén, de ezek a társadalmi lét szempontjából kizárólag marginális területek.) Nos, Nagy-Britanniában a „progresszió” és a „konzerváció” jelenségei nem az uralkodó tendencia és a marginalitás viszonyát mutatták: inkább át- meg átjárták egymást, és alig láttak olyan újabb keletű jelenséget a társadalomban, amely tisztán az előbbi képében jelent volna meg. A racionalitás mint „folyam”, amely felhalmozza a „hordalékát”, és leülepíti a „zagyot” – ez egy olyan metafora, amivel a britek nem sokat tudtak volna kezdeni.

Mannheim persze tudatában volt ennek, ezért jegyezhette meg – a konzervativizmusok különbségére gondolva –, hogy Adam Müller (az egyik vezető romantikus német ideológus) reakcióst csinált Burke-ből, akinek liberalizmusát mellesleg Angliában nem szokás kétségbe vonni. A kérdésre viszont, hogy akkor miért a német konzervativizmust választotta az angol ellenében, kitérő válasz adott, és sejthetően nem gondolta, bár a tények emellett szóltak, hogy az angliai változat gyökeresen más volna, mint a német. A két konzervativizmus szerinte csak a modernizáció eltérő foka szerint különbözött egymástól, magyarán nem képzelhető el, hogy a modernizáció feltartóztatható folyamat volna, pláne nem olyan, ami megrekedhet – itt éppen Angliában. Mannheim a modernizációnak és a racionalitás kiteljesedésének – hűen kora szociológiai felfogásához – önálló, organikus értelmet adott; mintegy életre keltett egy gondolatot, melyet máskülönben – ez a tudomány álláspontja – tények alapján kellett volna bizonyítania.

Hogy Popper nem éppen kedves szavakkal emlékezik meg Mannheimről, annak éppen ez, vagyis Mannheim – historicista szemlélete az oka. És itt magától értetődően merül fel egy név: Hegelé. Mannheim nem titkolja, hogy tanulmányában folyamatosan Hegelre tekint, aki szerinte konzervativizmus és racionalizáció ellentét írta újra a dialektikájában. A Konzervativizmusból, amely csonka, befejezetlen darab, sajnos nem derül ki, hogy Mannheim olvasatában pontosan mi lett volna Hegel szerepe a racionalizáció kiteljesítésében – a művet ezért méltán nevezhetjük torzónak, hiszen a lényeg, ami fényt derítene az egész vállalkozás értelmére, hiányzik belőle. Más tanulmányokból kell kihámoznunk, hogy milyen szerep vár Hegelre, és amit megtudunk erről, az igencsak meglepő.

Mannheim hajlott rá, és Popper érdeme, hogy észrevette ezt a nagy – a hegeli, marxi, freudi stb. – diskurzusokban is, hogy paradoxonokban gondolkodjon; hogy egyik pillanatról a másikra a problémáknak teljesen új motívumait helyezze a viták középpontjába, és elégtétellel szemlélje ellenfeleinek dialektikus fordulatokat kísérő őszinte megrökönyödését. Mannheimnél a konzervativizmus egyik lényegi ismérve, ami egyúttal a tudásszociológiai megközelítést is hitelesíti, a funkcióváltozás fogalma; a konzervativizmus (akárcsak maga az igazság) időről időre más és más képet mutat a különböző társadalmakban, és a változások néha radikális, kifejezetten paradox képet ölthetnek. Mannheim végső célja Hegellel valószínűleg az volt, hogy rajta mutassa be az elképzelhető legparadoxabb változást: a konzervativizmus – megszüntetve-megőrizve legnemesebb vonását, a historicista beállítottságot – megteremti az alapot a szocializmus, a racionalizáció új letéteményesének kibontakozásához.

Mannheim szerint a „német ideológia” alapvető ismérve Savignytől saját koráig: a historicizmus. A tudásszociológia a historicizmusban a legtekintélyesebb német tradícióra talált rá, és tulajdonképpen semmi meglepő nincs abban, hogy e hagyományból megpróbált hasznot húzni. A tudásszociológiának a historicizmus életadó víz volt, és ez nyilvánvalóan nem független attól, hogy Németországban maga a szociológia is alapvetően historicista volt. A tudásszociológia a szociológiának, a hegeli dialektika pedig a konzervatív historicizmusnak a fattyútestvére, akik közül az előbbiekben felszínre került és kibontakozott az utóbbiakban rejtetten létező összes negatív tendencia. Mind a négyre igaz azonban, hogy a liberalizmus tagadásából születtek, és ott hághattak trónra, ahol a liberalizmus a porba hullt.

Mannheim Károly könyve a liberalizmus sebezhetőségének mementója.

(Béndek Péter politológus, az MTA Politikai Tudományok Intézetének munkatársa. Ez az első írása a Beszélőben.)

• Szemle