Történetmítoszok – két búcsúszóban
A bal- és jobboldaltól búcsúzó TGM két reprezentatív történeti hagyományt rekonstruál, méghozzá (mindenki más mellett) önmagával is vitatkozva. Kis János értelmezésében a történeti eszmefuttatás „köztes rétegben”, a politikai véleményformálás és a filozófiai kételyek megfogalmazása közötti szinten helyezkedik el. Számunkra azonban (részben képzettségünk okán) TGM történelemképe nem azon áll vagy bukik, hogy hasznos-e ilyen messzire visszamenni a politikai hagyomány keresésében. Nemcsak az lehet a baj, hogy a XIX. század egyszerűen nem folytatható.
1994-ben TGM ötévi hadakozás után mégiscsak Bibónak ad igazat, és a magyar liberális hagyományt már a zsákutcás magyar történelem szomorú fejezetének tekinti. De – és ez szorosan összefügg a szerző lebilincselő stílusával – a „visszavonás” sem homályosítja el az 1989-ben felvázolt történelmi vízió szépségét. Az erre fogékony olvasó ezután is találhat jó kis „zugokat” a múlt század békésebb történelmében. A két hagyomány, az okos deliberatiókban kedvüket lelő nemesi politikusok szabadelvűsége és a Monarchia plebejus nacionalizmusoknak ellenálló, civilizációt teremtő, békésen szakrális hatalma egyaránt megkapó. Ellentétük az esztétikán túl, de a kuruc–labanc manicheus ellentéteknél jóval mélyebben fogható meg. Kis Jánosnak igaza van abban, hogy a tömegdemokrácia igényét nemesi liberális álláspontról sem lehetett „jóhiszeműen elutasítani”. Ha a nemkívánatos következmények elutasítását nem lehet összekapcsolni a politikai hitvallás alapelveivel, akkor az alapelvek kiüresedése megállíthatatlan.
Az 1905-ös politikai vitustánc legalább annyira példája az elparlagiasodó konzekvencializmus iránytévesztő dühöngésének, mint a Monarchia sokszor strukturális válságának. Amikor az a kormánypárt, amelyik politikai legitimitását szinte kizárólag az alkotmányos parlamentarizmus procedurális elveiből vezette le, hirtelen a házszabály sutba vágásával hallgattatja el hangoskodó ellenzékét, és válaszul a tisztelt ellenzék összetöri a padokat, majd kidüllesztett pocakkal fényképezteti magát a romok között, akkor talán feltehető a kérdés, hogy hová lett az „egymást ellenőrző művelt elitek” elvi jogosultsága a képviseleti hatalomhoz. Amikor a nemzetileg ellenálló harcos ellenzéket az általános választójog réme decens kormánypárttá szelídíti, akkor nem kell látnoki elme annak belátásához, hogy baj van (volt). A nemkívánatos következmények felől mérlegelve persze bölcs kompromisszumnak, óvatos praxisnak tűnhet a status quo gyakorlatias védelme a status quo elutasítására szövetkezett politikai csoport által. Csak hát az elvi integritás. Az tűnt el valahol. (Óvatos kérdés: nem épp ebben a kiábrándító pillanatban születik-e a „magyar ideológia”, legalábbis annak lapos konzekvencionalizmusa, az elvekre fittyet hányó pragmatizmus istenítése.)
A civilizált múlt századi liberális elit nem tudta keresztülhazudni magát az igazságig. Ettől még legjobbjainak szellemi teljesítménye, politikai-erkölcsi habitusa kulturális mintaként tovább élhet. Változatlanul lehet szeretni a két Arany borongását, Széchenyi, Pulszky, Asbóth vagy Concha mély erkölcsiségét. Sőt, ezzel együtt tisztelet tárgya maradhat Schmerling és Bach felvilágosult-bürokratikus ethosza is. Csak azt nem szabad elfelejteni, hogy a „titkos liberális birodalom” és a látható múlt századi liberálisok (jórészt szándékuk ellenére, mintegy szerkezetileg) tovább testáltak egy pusztító politikai hagyományt, ami másfél évszázadra átitatta a magyar közéletet: ez pedig a végzetes következmények rémével igazolt, leválthatatlan kormánypárt eszméje.
A két terv
Jacopo Belbo előtt a képernyőn felvillant a kérdés: a templomosok találták ki a rózsakereszteseket, vagy a rózsakeresztesek a templomosokat?
Mi okozta a haza vesztét? – tette fel a kérdést 1920-ban Teleki és Bethlen, Jászi és Szekfű, Gömbös és Peyer. A válaszok egysíkúak, egymásnak homlokegyenest ellentmondanak, és a tapasztalatok alapján egyképp igazolhatónak látszottak. A haza vesztét a túlzott liberalizmus okozta; a haza vesztét a túl kevés liberalizmus okozta. Az, hogy a szabadság kiterjedt az arra érdemtelenekre is, illetve az, hogy a szabadság nem terjedt ki az arra érdemesekre.
A kortársak számára az állam szétesése, valamint a háború és a két forradalom erőszakhulláma végzetesen összekeveredett. A békésen csordogáló századvég után jött öt olyan év, amikor minden fölborult. Nem tehettek mást, mint hogy ezt a rémtörténetet egybefüggő azonos történetként nézzék. A másfél éven át folyamatosan zajló terror elhomályosította azt a tényt, hogy a hazugságra alapozott establishment mindenképpen széthullott volna. A kortársak az erőszak élményéből és szemszögéből néztek mindent, a maguk vízióiban vagy inkább rémálmaiban éltek. Pedig az országban történt más is e vészterhes években. Például a kisgazdapárt váratlan és később jelentéktelennek átminősült győzelme az 1920-as választásokon.
A megbukott hagyomány
Ha a Monarchia politikai elitjét a század eleji viharok el is söpörték, a birodalmi adminisztráció és ethosz részlegesen átöröklődött. Volt ennek a hivatalnoki középosztálynak (az antiszemita úri középosztály, amelynek az emlékét a történeti köztudat megőrizte, csak egy kisebbik részét alkotta ennek) egy nem csekély hányada, amely számára a szakértelem, a lojalitás és az állam (értsd: a politikai közösség, a közjó) szolgálata volt az iránymutató. A Nagy Hagyomány nem szakadt meg teljesen. Viszont megbukott, másodszor is. Ahogy képtelen volt értelmes nemzeti önazonosságot találni a dualizmus korában (márpedig ez volt a kezdeti indulat veleje a reformkor idején), ugyanúgy képtelen volt a két világháború között a demokratikus fejlődésnek irányt szabni. Rettegett a várhatóan felszínre bukó konfliktusoktól, a „bugrisok” feltörésétől, az anarchiától, amit 1918–20 igazolni látszott. Azzal pontosan tiszában voltak, hogy a nyílt szavazás, a virilizmus, a numerus clausus nem éppen elegáns megoldások. És bár nem voltak demokraták, sőt már liberálisok sem, azt is tudták, hogy ha ez így marad, ebből komoly ország sose lesz. Várták a megfelelő pillanatot, ami úgy látszott, a 20-as évek utolsó harmadában eljött. A konszolidáción és a gazdasági sikereken felbuzdulva a 20-as évek végén Bethlen István miniszterelnök az egyenlő és titkos választójog (újbóli) bevezetését fontolgatta, s a numerus clausust lényegében visszavonták. Sőt, 1928-ban kísérletképpen rendeztek is a titkos választójog alapján egy önkormányzati választást, amelynek eredményei láttán az egyik liberális ellenzéki képviselő keserűen meg is jegyezte: lehetne itt szabad választás, ezt a kormányt akkor sem fenyegetné veszély.
Ám jött 1929, a gazdasági válság, a kormány bukása, majd a reformok helyett a statárium, a diszkrimináció feloldása helyett a zsidótörvények sora, és legfőképp az igazi, és most már végleges őrségváltás, a Gömbös-féle, (már és még) szelídített fajvédők benyomulása a hatalomba. Mindezt pedig az első revíziós sikerek ködösítik és legitimálják. (A revízió ellen egyedül Jászi merte felemelni a szavát. Az óceán túlpartjáról könnyebb volt.) A történet vége közismert. Bibó 1946-ban joggal tette fel azt a kérdést, amit akkoriban minden értelmes embernek fel kellett tennie: a velejéig rohadt, korrupt, szellemileg és erkölcsileg végletesen lezüllött elit, a deportálások és az ország pusztulása láttán még a legtisztességesebb konzervatívnak is mindenekelőtt arra a kérdésre kell értelmes választ adnia, hogy tulajdonképpen mit is akar konzerválni. Erre akkor nem volt értelmes válasz (aki esetleg mégis megpróbálta volna a válaszadást, azt az oroszok a biztonság kedvéért elvitték).
A baloldali közmegegyezésrül, ami volt – és mégsem volt
Elérkeztünk ahhoz, ami TGM számára a XX. századi magyar történelem vezérfonala, avagy inkább tévútja: nevezetesen az antiliberális hagyomány egységéhez, illetve ahhoz, ami a fajvédők dicstelen bukása után maradt, a baloldali, ilyen-olyan szocialista, megrögzötten antiliberális és antikapitalista közmegegyezéshez. A két „Búcsúban” és más történeti tárgyú eszmefuttatásaiban a bizonyítás meggyőző, olykor sokkoló: aki itt élt és mozgott Bibótól Révaiig, Németh Lászlótól a demokratikus ellenzékig, egyazon kontinuumba tartozott. Ha mélyen magunkba nézünk, van benne valami. De nézzük felszínesen, vagy inkább extenzíven.
Mert mit is jelentett valójában az, hogy az 1945-ös kisgazdapárt programja szocialista program volt? Jelentette azt, hogy a kisgazdák, mint mindenki más, bedőltek a 30-as évek nagy víziójának (gazdasági demokrácia, az állam jótékony beavatkozása, az igazságos elosztás, a monopóliumok letörése, végül a nagybirtok felszámolása, mint nálunk speciális vonás.) De jelentett ez a „baloldaliság” demokratikus reformokat, a szabadság lehetőségeinek kiteljesedését, a politikai közösségből addig kizárt emberek emancipálódását.
Érdemes közelebbről megvizsgálni eme konszenzus valódi természetét. Az állam gazdasági befolyásának támogatása valóban egybeesett a demokratikus reformok iránti törekvéssel, de ez a két kívánalom nem azonos súllyal, azonos rendszerszerűséggel volt végiggondolva. Végiggondolva csak a kommunisták részéről volt. Mindkettő, alaposan. A „polgári” oldalon viszont a gazdaság államosításáról csak eseti elképzelések voltak. A magyar pártok, és valóban, a közvélemény 1945-ben támogatták a nagytőkések gatyába rázását, de ez nem azt jelenti, hogy a milliónyi „ingadozó középparaszt” és pártjai elvileg, rendszerszerűen is kizárták volna, hogy a jövő társadalmában valaha is legyenek magánbankok. Ezért is ítéltettek, kommunista szemszögből teljes joggal, reakciósoknak. A demokrácia mint procedurális technika viszont evidens volt e vegyes társaság számára, sőt, bizonnyal sokkal fontosabb is. A kommunisták pedig jól tudták, hogy a gazdasági elvszerűtlenség és a demokratikus elvszerűség ad hoc kulimászából még akármi is lehet – csak éppen proletárdiktatúra, de még szocializmus sem. A probléma lényege tehát az, hogy ami egybefüggő sík vidék a libertárius magaslatról nézve, az tüskés bozótosoktól és sötét kazamatáktól szabdalt labirintus alant. És a problémának megvan a maga oka.
A harmadik – titkos – terv
Mert más a látószög. A szellem történetét látván a diagnózis elszomorító. Széthullás, műveletlenség, talmiság, fakórózsaszín vagy vörösesbarna mormogás. Ami közte van, annak nincs hallgatósága. (Ez se biztos.) De mi van akkor, ha van egy harmadik történet is: az emancipáció története? A történet, amelyik TGM-et (nem hidegen, de) érintetlenül hagyja. Érintetlenül hagyja, mert csak azt látja belőle, ami ebből a történetből a legkevésbé fontos: a filozófiai-ismereti-szellemi inkoherenciát. A társadalom történetének búvópatakjáról van szó, amivel TGM a legritkább esetben foglalkozik, leginkább csak a 70-es évek kapcsán.
Volt ugyanis egy lassú polgárosodási folyamat az utóbbi másfél száz év magyar történelmében, ami tart (ha még egyáltalán kitart valami) ma is. Századvég, a 10-es évek, a 30-as évek közepe, 1945–48. (Tessék észbe venni, hogy mindkét háború után az eszmeileg nagyon is ködbe vesző, de szociológiailag nagyon is konkrét kisgazdák voltak a befutók az első szabad választáson.) Ennek nincs hagyománya, viszont lehet jelentősége. A 70-es évektől ismét lábra kapó folyamatnak külső erő végül nem feküdt keresztbe. Most vagyunk, ahol vagyunk.
TGM sokat foglalkozik a 70-es évek polgáriasodásával. Ellentétes következtetésekre jut: előbb ez a rendszerváltás fő ereje, utóbb úgy véli, fő kerékkötője. A mögöttes szellemet keresi benne, azt véli felfedezni, illetve annak hiányát kéri számon. A szellem felől nézvést pedig az ellentmondás elkerülhetetlen.
Ennek a folyamatnak ugyanis – egyelőre (talán, reméljük) – nincs szelleme. Majd utólag lesz, ha valamilyen értékelhető végpontra jut. Meglehet, az a szellem TGM pesszimista vízióját igazolja (van rá esély, nem is kevés): a politikaellenesség, a közügyek semmibevétele, az elosztás iránti ellentétes érdekek végül szétporlasztják a politikai közösséget, és nem marad más, mint a Nagy Testvér hájas ábrázata.
Jellemző, hogy Kis János tartózkodik attól, hogy a tősgyökeres kádári/rendszerváltó polgárosodás e folyamatáról véleményt mondjon. (Vagy mégis? L. „A modern polgári demokratikus Magyarország hívei, akik nem azonosak az aktuális »konzervatív« hívekkel, az SZDSZ-re szavaztak.”) Talán éppen azért, mert nem akar idő előtt ítélkezni? Talán mert úgy véli, az emancipáció, az emberi életlehetőségek gyarapodása önmagában, kimondott szellemi vezérelv nélkül is értékes, és vezethet jóra? Talán mert történeti, ha nem is beszél történelemről, mert konstruktivista, anélkül hogy valóságot, hagyományt kelljen konstruálnia. A racionális konstruktőr feladata ebben a helyzetben az, hogy kedvező környezetet teremtsen a magyar polgáriasodás számára. Ugyanakkor nem feladata – és nem is kényszere –, hogy a szellemi konstrukció ketrecébe zárva előre ítélkezzen, hogyan kell látnunk azt, aminek remélhetőleg még nincs vége. A hagyományőrző libertárius viszont nem tehet mást, mint hogy regisztrálja: ami nincs, az sose lesz: polgári felelősség, patriotizmus, elkötelezett szabadelvűség. Paradox helyzet áll elő: a konstruktőr enged nagyobb teret a spontán folyamatoknak.
De nem kell pusztán a reményekre, a long duré, a hosszú távú történelmi mélyfolyamatok homályos jeleire hagyatkozni. Azok a jelenségek, amelyek TGM szerint a rendszerváltás kudarcát bizonyítják, egymásnak is ellentmondóan értelmezhetők. Nézzük a jelenkori baloldali konszenzust: ha van ilyen elosztáspárti konszenzus, természeténél fogva csak politikai-ideológiai lehet, tehát nem lehet üres. Ha viszont igaz a „Magyar ideológiában” leírt diagnózis, akkor ez a konszenzus szólhat bármi ellen, a liberálisok ellen éppúgy, mint a baloldal (van ilyen?) és a konzervatív jobboldal (a kérdés ugyanaz) ellen. Miért közönyös és megvető a magyar polgár a parlamentarizmus iránt? Valószínűleg nem azért, mert irritálja, hogy nem lehet előre kiszámítani, ki lesz a nyerő. Sőt, valószínűleg (és sajnálatosan) ez az egyetlen ok, amiért még egyáltalán elmegy szavazni. Ami viszont joggal bosszanthatja, az éppen az, hogy kiszámíthatatlan, mi történik (történik-e bármi?), ha a verseny valamelyik résztvevője nyer. De a választópolgár, efölött érzett jogos felháborodásában nem biztos, hogy arra jut, amire TGM szerint már jutnia kellett volna. Mindenesetre röpke öt év alatt már kétszer kirúgott egy-egy kormánypártot/koalíciót, amire a megelőző 1100 év alatt egyszer sem volt példa.
Hol tartunk?
Hogy mindezeket a fogas kérdéseket hogyan látjuk, az hangulat vagy még inkább előzetes elhatározás kérdése. Mi előre eldöntöttük, hogy csak azért is optimisták leszünk. A rendszerváltás szólhat arról is, hogy két hagyomány, a reformkör liberális-demokratikus szelleme és a társadalom talajvízként feltörő polgáriasodása, valahol egyszer majd ismét egymásra talál.
Ha viszont a hagyomány megléte nem azon múlik, hogy megtaláljuk-e a szellem és a társadalom történetét legjobban egybefűzni képes történelmi víziót, akkor még mindig elindulhatunk a politikai- és erkölcsfilozófia keskeny, analitikus ösvényén. Vélhetjük úgy, hogy amit erkölcsi evidenciának tekintünk, csak addig azonos az igazsággal, amíg nem lépünk ki a tradíció által megszentelt és ezért észérvekkel kritizálhatatlan maximák köréből. Esetleg kritikai ösztöneink csábításának engedve mégiscsak engedményeket teszünk a racionális konstruktivizmus Chymérájának. Avagy megelégedhetünk azzal, hogy bejárjuk a leginkább Albionban honos józan paraszti (polgári?) ész követelményei által behatárolt erkölcsi konszenzus meglepően tágas vidékét. (L. erről Aurel Kolnai „Moral Consensus”; in: Ethics, Value and Reality. Indianapolis, 1978) De ez egy másik szakma. Egy Másvilág.
- Szemle [7]