„Az észt ember nemzeti eledele a másik észt ember” – ezzel az ősi közmondással jellemezte az észtországi helyzetet egy orosz lap, arra utalva, hogy miután megszűnt a „közös ellenség” (1994. augusztus 31-én a köztársaság területéről kivonultak a „volt szovjet” csapatok), az észt honpolgárok egymás torkának estek, s már-már veszélybe sodorják a Nyugaton nagy respektussal emlegetett „észt csodát”, a gazdasági fellendüléssel párosuló belső egyensúlyt.
A március 5-i parlamenti választásokra kialakult észt helyzet valóban nem túl fényes, ha nem is annyira sötét, mint az orosz „feketehumor” festi. Sőt, akár az új demokratikus államok álmát is megvalósulva láthatjuk abban, ahogy a parlamenti „váltógazdálkodás” érvényre jutott: a négy korábbi kormányzó párt (Haza Pártja, Függetlenségi Párt, Jobboldaliak, Mérsékeltek) igen csekély mandátumhoz jutott, minden bizonnyal ellenzékbe szorul, s legföljebb csak az utóbbiak, a most leköszönő kormányfő, Tarand által vezetett Mérsékelt Koalíció kaphat helyet a kormányban.
A Frankfurter Allgemeine tallini tudósítója szerint „nem rendszerváltásról, csupán őrségváltásról” van szó: az észt politikai és gazdasági kurzus szilárd, a függetlenség, a piacgazdaság, a privatizáció és a nyugati orientáció megkérdőjelezhetetlen, a választók preferenciái hosszú időre rögzültek. Az „észt nemzeti identitás” és egyéb hazafias eszmék, úgy látszik, egyszer s mindenkorra múzeumba kerültek, senkit nem hoz lázba az „oroszkérdés” sem, az észt–orosz határvita ügyében kötendő kompromisszum is minden politikai osztály számára evidencia.
Az alapkérdésekben oly példás egység azonban elfedi azt, hogy a folyamatos és tartós pártszakadások miatt nem kevesebb, mint 31 párt indult a választásokon (igaz, az észt politizáló közösség elsősorban nem ideológiai, hanem személyi ellentétek miatt forgácsolódott szét ilyen mértékben). Az egyfordulós, német szisztéma, az ötszázalékos választási küszöb azonban arra kényszerítette a „szakadárokat”, hogy újra „összeálljanak”. Így jött létre látszólag minden „eszmei” zökkenő nélkül az olyan hajmeresztő koalíció, mint a nyerteseké: a reformista Vähi és az apparátcsik Rüütel egymásra találása.
Bal vagy jobb?
Bár a lezajlott váltást sokan „baloldali fordulatnak” nevezik, s már be is könyvelték a posztkommunista pártokat újra a hatalom élére juttató „kelet-európai-szindróma” rubrikájába, valójában ez csak bizonyos megszorításokkal igaz. A „klasszikus” észt baloldali blokk, a Demokratikus Munkapárt és a Jogegyenlőség Pártja által alkotott szövetség ugyanis ezúttal – az 1992-es választásokkal ellentétben – be sem jutott a parlamentbe. Igaz viszont, hogy a nyertes koalíció egyik tagjának, az Arnold Rüütel vezette Vidék Pártjának szavazóbázisa az egykori kolhozfunkcionáriusok új viszonyokhoz alkalmazkodó rétege. A mezőgazdaságból élő vidéki lakosság megnyerésére Rüütel „az állami gondoskodás”, az állami szubvenció, a mezőgazdasági termékeket védő vámok szlogenjét választotta. A választók különben is jó emlékeket őriznek róla: mint a szovjet–észt Legfelsőbb Tanács elnöke 1988–1989-ben a lassú, nyugodt átmenetet segítette. Azt mondják róla, emberileg vonzó, ám nem túl gyors észjárású: egyszerre ígér magasabb nyugdíjat és adócsökkentést, de nem demagógiából, hanem mert ennyi telik tőle.
Kert-Észtország
Jószerivel az „állami gondoskodás” ígérete az egyetlen közös mozzanat a Rüütel-párt és a Tiit Vähi vezette Koalíciós Szövetség között: a magát jobbközépként definiáló Vähi, okulva 1992-es vereségéből, jócskán alább adott radikális reformelképzeléseiből. A „mezőgazdaságot felkaroló állam” eszméje ráadásul a közvetlenül érintettek mellett vonzó volt annak az Észtországban rendkívül népes második generációs értelmiségi rétegnek a körében is, amelyiktől már idegen volt a szovjet apparátusmentalitás, de nem ismert magára a szélsőjobboldalon marginalizálódó „überészt” tüntetőkben sem, nyugatosságát (nem szovjet mivoltát) inkább afféle „harmadikutas” Kert-Észtország szimbolikában stilizálta. E meglehetősen idilli elképzelés (fő metaforája a nyári nagy dalünnepeken együtt éneklő nép), melyben a középrétegek bizonytalan álma jelenik meg a „biztos jövőről”, négy párt, illetve pártszövetség homályos politikai kínálatával is találkozott: a Rüütel–Vähi-koalíción kívül hasonló konzerváló (de semmiképpen sem modern értelemben vett konzervatív) politikai programmal jelentkezett Tarand Mérsékelt Koalíciója és a Rüütel idején miniszterelnökösködő Savisaar Centrumpártja. Az oroszellenességben amúgy maximálisan egyetértő választókat még az sem zavarta, hogy Savisaar annak idején Moszkva-barát miniszterelnök volt, s politikája miatt sokáig Moszkva trójai falovaként emlegették.
Ezen a választáson tehát nem pártprogramok, hanem állami hatáskörök, posztok alapján mérték össze a jelölteket. A markáns politikai arcél helyett az észt szavazók mintha jóval többre becsülték volna a jelölt államigazgatási gyakorlatát. A preferált pártok alig lengenek ki a mérsékelt jobb-közép centrumból, még elnevezésükkel sem akarnak utalni valami határozott „pártosságra” (Vidék, Koalíciós, Centrum, Mérsékelt!), nem karakteres program versenyzett karakteresebbel, hanem a miniszterelnök a házelnökkel.
Elég a sokkból!
Nem véletlen, hogy ebben a versenyben jócskán alulmaradt a Haza Pártja elnöke, a radikális jobb-közép reformer rendszerváltó miniszterelnök, Mart Laar, akinek kemény sokkterápiáját 1994 őszére sokallták meg az észt törvényhozók (épp csak azt várták ki, hogy a „volt szovjet” csapatokat végleg kiebrudalja: utolsó intézkedésével megtiltotta, hogy megkoszorúzzák Tallin központjában a német fasizmus feletti győzelem szovjet emlékművét). A szeptember végén ellene benyújtott bizalmatlansági indítvány (melyet tragikomikus módon az akkor mindössze 8 mandátummal rendelkező, most be sem jutott royalisták terjesztettek be) „bűnlajstromán” az egyik fő tétel az „államügyek vitelében tanúsított inkorrektség és inkompetencia” volt. A mögötte lévő ügy óriási botrányt kavart: az észt pénzcsere (1 észt korona = 6 DM) nyomán felhalmozódott hihetetlen mennyiségű 2,26 milliárd rubelt az Oroszországi Nemzeti Banknak kellett volna visszavásárolnia, amire azonban az a legkevesebb hajlandóságot sem mutatta. Mi több, esze ágában sem volt az orosz bankban elhelyezett észt magán-takarékbetétek visszafizetése sem. Hogy az észt állam mégse fizessen rá még jobban, a pénzreformbizottság kulcsemberei, a miniszterelnök, Laar, valamint a bankelnök, Kallas, a rubelállományt eladta csecsen üzletembereknek. A vagány megoldás a közvélemény körében egyáltalán nem váltott ki negatív visszhangot. Amúgy a most leköszönt észt parlamentnek sem a csecsenekkel volt baja: utolsó határozatában leszögezte, hogy amint lehetőség lesz rá, Észtország diplomáciailag is elismeri a Csecsenföld autonómiáját.
A német szövetségi elnökhöz hasonló kompetenciával rendelkező észt államfő, Lannart Meri – nem minden humorérzék nélkül – a leváltott radikális Laar miniszterelnök helyére a nem kevésbé radikális Kallast javasolta, ám ezt a parlament nem fogadta el. A krónikák szerint ebben közrejátszott az is, hogy ha nem találnak a következő körben sem megfelelő jelöltet, akkor előrehozott választást kell kiírni. Ezt nagyon is sokan szorgalmazták a képviselők közül, mivel az alakulóban lévő, nem észtországi etnikumokat (főleg természetesen a maradék néhány tízezer oroszt) tömörítő Egyesült Néppárt karácsonyig nem tudta volna bejegyeztetni magát, így nem tudtak volna bejutni a parlamentbe (addig nem volt egy orosz tagja sem a parlamentnek!).
Most – s ez a választás egyik meglepetése – bejutott 6 orosz képviselő az Állami Gyűlésbe (annak ellenére, hogy sok orosz szavazott Savisaar koalíciójára is, azért kapott több mandátumot, mint a tőle alig különböző platformon álló Tarand). Igaz, ez az orosz párt már nem az az orosz párt, amelyik 1989 táján még Moszkva-hűségtől volt hangos: még nevében is szükségesnek tartotta jelezni Észtország melletti lojalitást.
Az észt Kuncze és az észt SZDSZ
Az elmúlt hét péntekjén közzétett hivatalos eredmények láttán megindultak a koalíciós találgatások. A nem hivatalos kormányfőjelölt: Tiit Vähi, aki révén a tartui radikális „bölcsészklub” helyett a már megállapodott tallini pragmatikus műegyetemi férfiúk jutnak szóhoz. Az általános vélemény szerint ez a legtöbb lendület, amit a középen lecövekelt szavazóközönség el tud viselni. Az „észt csoda” jövője attól függ, kit (kiket) választ társul maga mellé: akár „természetes” koalíciós társát, Rüütelt, akár Savisaart, mindenképpen a reformfolyamat lassulásával lehet számolni. Vannak, akik az alacsony mandátumszám ellenére esélyt adnak a békés természetű, kiemelkedő egyéniségnek nem mondható Andres Tarandnak is, aki már az elmúlt szeptemberi kormányválság után „megoldást” kínált, legalábbis a maga lassú, popularizmustól sem mentes intézkedéseivel mindenkinek megfelelt (nagyon jó volt a reputációja Nyugaton is).
A „mérleg nyelve” mindenképpen az észt „SZDSZ” lesz, amely oszlásnak induló elődje, az Észt Liberális Demokrata Párt romjain született újjá négy hónappal ezelőtt, mégpedig a liberális bölcsészértelmiség a vállalkozók és bankárok roppant szerencsés egymásratalálásával. A párt élére – remek ötlettől vezérelve, a belevaló bankelnököt, Siim Kallast választották meg, nem sokkal azután, hogy majdnem miniszterelnök lett. A magukra talált liberális reformpártiak folytatták a legenergikusabb kampányt, a különben minden izgalmat, és véres polémiát nélkülöző, lanyha „északi” hadjárat során: a nyugati fogyasztási cikkek reklámjait csak Siim Kallas képe törte meg.
„Úgy látszik, Észtországban a magyar forgatókönyv valósul meg – állítja egy vesztes párt szóvivője – a nyertes »állampártiak«, bármelyiküket is bízzák meg kormányalakítással, személyi ellentéteik miatt nem találnak maguk közül való partnert. Így aztán minden bizonnyal meg fogják hívni a kormányba a választások második helyezettjét, a Liberális Reformpártot. Legalább lesz, aki elvigye a balhét.” Gondot csak az az apróság okozhat, hogy az észt SZDSZ és az észt Kuncze most fogalmazódó „koalíciós követeléseit” épp a „minimális állammal” kezdi.
- Külföld [6]