Kétlelkűbb már nem is lehetnék. Elfogultan szeretem Nyikita Mihalkov filmjeit, most pedig egyszerre kell művészi és emberi kudarcával szembesülnöm. Tehet-e arról Mihalkov, hogy kegyelték őt az istenek? Jó családba pottyantották (neves művészek voltak a rokonai), két kézzel szórták rá az áldást, színészi és rendezői tehetséget, előnyös külsőt adtak neki – s ő most minden talentumát, szakmai tudását, sőt vonzó személyiségét is egy grandiózus történelemhamisítás, egy szép hazugság szolgálatába állítja.
Mihalkovot A szerelem rabja, az 0blomov, az Öt este és kivált az Etűdök gépzongorára rendezőjeként ismerik és szeretik Magyarországon. Újabb filmjeiről éppúgy csak szórványos hírek jutottak el hozzánk, mint dicstelen politikai szerepvállalásáról. Lehet, hogy nem jó film az Urga, s az Anna: 6-18 még annál is rosszabb, de azt bizton állíthatjuk, hogy egyikben sincs semmi aljas vagy kártékony: Mihalkov az ő romantikus antikapitalista és retrográd mélyorosz nézeteit nem tekinti művészi munkássága részének.
A Csalóka napfény – végre egy jó magyar filmcím – történelmi melodráma. Egyetlen napon, egy szép nyári vasárnap reggeltől késő délutánig játszódik egy Moszkva közeli öreg dácsán. Ide érkezik, felesége nagypolgári családjához, a legendás Kotov tábornok, a polgárháború országszerte népszerű hőse. Mihalkov mesterien teremt atmoszférát, észre sem vesszük, és már becsalt minket az erdőbe, ahol gyönyörű fény-árnyék játszik a fehér törzsű nyírfák és lankatag szomorúfüzek között, lángol a nyár, szól a muzsika, andalító, régi sláger a csalfa szerelemről, az idillben egy boldog, szép emberpár és tüneményes kislányuk. (Nágya szerepét a rendező hatéves kislánya játssza; kettősük végig hiteles és bensőséges, akár a Cassavetes-filmekben feltűnő családtagok.) Az idillt váratlan vendég zavarja meg: betoppan az asszony első szerelme és a család régi kedvence, az észbontóan jóképű és charme-os Dimitrij. Több mint tíz éve, hogy szem elől veszítették egymást a polgárháború véres forgatagában. Mitya mit sem változott, ugyanaz a megejtően frivol, gunyoros, táncos lábú fiú, csak mintha egy árnyalattal cinikusabb volna a kelleténél. A váratlan viszontlátás feldúlja a szép Maruszja lelkét, hát még mikor Dimitrij – a kis Nágyának mondott mese örvén – megismerteti a jelenlevőket az elmúlt évtized szomorú és sötét titkaival. A fehérek oldalán harcolt, elfogták; kényszerítették, hogy elhagyja az országot, és éppen attól a csúnya, vörös embertől kapta az ultimátumot, aki aztán a szerelmét is elvette tőle. De végig, az idegenben töltött sivár évek alatt élt benne az emlék és a vágy, hogy egyszer még visszatér ide, ahol a boldog szerelem és a lány muzsikus apjának ihletésére fényes zenei karrier várt volna rá, ha ki nem tépi innen a történelem bőszült vihara – amely most szavai hatására egyszerre fenyegetően belesüvít a vasárnapi idillbe.
Kotov egyetlen szóval sem reagál Dimitrij történetére, de azt már nem hagyja, hogy elvegyék tőle a feleségét. Egy polgárháborús hős a szerelemben is verhetetlen – azonfelül ő ismeri a mesének ama részleteit is, amelyekről Mitya jobbnak látta hallgatni: annak idején, hogy mentse a bőrét, elárulta a társait, s azóta is ezt teszi, NKVD-ügynökként forgolódva a nyugati emigráció köreiben. Kotov mélyen megveti ezt az alakot, meggyőződéssel állítja, hogy a férfiember szabad akaratából dönt, és mindig van legalább egy választási lehetősége.
Az NKVD-tiszt Dimitrij azonban nem nosztalgiázni jött a dácsába: letartóztatási parancs van a zsebében. És innentől mindenki, az egész mozi tudja, hogy Kotovnak nincs többé esélye; megtörik a varázs, Nyikita Mihalkov filmje ezen a ponton kizökken a mese ritmusából, és menthetetlenül félresiklik. A Csalóka napfény narrációja nem bírja el a szörnyű történelmi igazságok súlyát, amik parancsolóan átveszik az uralmat a történet epikája felett.
Ha idáig mindent el is hittünk Mihalkovnak – innentől semmit. Elhittük, hogy 1936 nyarán háborítatlan nyugalomban él egy hajdan a cári Oroszországban szebb napokat látott népes család. Az eltelt, bátran mozgalmasnak mondható évtizedek nem ejtettek csorbát sem a porcelánon, sem az életformán persze, hiszen egy népi származék, az új rend oszlopos tagja nősült be a családba, s tartott föléjük védőernyőt. Elhisszük a nép ellenségéből, fehér tisztből NKVD-ügynökké lett Dimitrij francia szobainasát és a Mihalkov megformázta mesebeli herceget, aki mintha csak a szomorú asszonyok álmait testesítené meg: erős, gyöngéd, érzékeny, úgy táncol, mint Fred Astaire, és nemcsak az aranyló búzamezőbe vezényelt tankoszlopot képes visszafordítani, de egy megszédült asszony szívét is, ami, lássuk be, olykor kényesebb feladat.
Beérhette volna ennyivel – de Mihalkov mindent meg akart mutatni, sőt, ujjal mutatni arra, aki belerondított az amúgy isteni műbe. 1936-ot írunk. Tudjuk, valóban ezen a nyáron indult meg a Vörös Hadsereg parancsnoki karában a letartóztatási hullám, amely után a Szovjetunió úgy lépett bele a második világháborúba, hogy a mintegy nyolcszáz tisztet számláló felső katonai vezetésből hétszáz már nem volt a helyén. A fikció szerint ennek a tisztogatásnak lett volna egyik első áldozata a népszerű Kotov. Számos történet szól arról, hogy a lefogottak abban a meggyőződésben járták végig a börtön, a kínzás, a koncepciós perek, a Gulág vagy a vesztőhely stációit, hogy mindez Sztálin tudta nélkül történik, de Kotov makulátlan tisztasága és gyermeki naivitása legalábbis költői túlzásnak tűnik föl ott és akkor, 1936 ragyogó nyarán. Már megvoltak az első látványos perek, kém- és szabotázsügyek, nem szólva most a népirtásnak a polgárháború óta tartó különféle módozatairól, amelyben a hadsereg is szerepet vállalt.
Végül a filmet mégsem a makacs tények ütik agyon, hanem egynémely buta dramaturgiai fogás. Már az első kockákon feltűnik egy rozoga teherautó, sofőrje egy környékbeli faluba tart, de nem tudja pontosan hová, mert az asszony az ingével együtt a menetlevelet is kimosta. Ez a teherautó később annyiszor hajt bele a képbe, hogy nem lehet kétségünk: előbb-utóbb „elsül”, mint Csehov pisztolya. Ugyanez a helyzet a sztálini léghajóval, mely egyre készül, hogy aztán a vezér hatalmas képmásával sötétítse el a végkifejlet egét. Hasonló megoldás, hogy épp a Kremlre látni annak a fürdőszobának az ablakából, melyben az áruló vére festi pirosra a kád vizét. Mindez alkalmas lehet, hogy megnyerjen egy cannes-i nagydíjat, de tönkrevágja a film történelmi és emberi hitelét.
A Csalóka napfény, ki kell mondanunk, a szovjet rendszer apológiája. Nem mást és nem kevesebbet sugall, mint hogy egyedül Sztálin a bűnös mindenért, nélküle a derék Kotovok sértetlenül átviszik a legjobb orosz hagyományokat és polgári erényeket „a túlsó partra”, az árulók pedig szégyenükben elbujdosnak, vagy önkezükkel vetnek véget az életüknek.
Szót sem kéne vesztegetnünk erre az égbekiáltó hazugságra, ha a ragyogó tehetségű Nyikita Mihalkov kedvéért nem gondolnánk bele, mi is az, amiből olyan kétségbeesetten próbálja kihazudni magát. A mai Oroszországban nem él már senki, aki ne a kommunizmusban nőtt volna fel, akinek a legtávolibb emléke is lenne egy más értékek szerint berendezett világról. Ha mi Magyarországon a demokratikus hagyományok és magatartási reflexek hiányát panaszoljuk, mit mondjon, merre forduljon a mai orosz értelmiség? Mielőtt fölényes megvetéssel intézzük el Mihalkovot, próbáljuk feltételezni róla, hogy szolgálni szeretne a népének, és a jó szándéka vezeti – félre. Mert nem képes leköpni azt a több emberöltőnyi múltat, amelyről most kiderült, hogy tévedés és hazugság volt az egész, és nincs benne egyetlen pozitív, vállalható hagyomány sem. A Csalóka napfény kudarca nem Mihalkov művészi és emberi válságáról tanúskodik csupán, hanem a valaha nagyszerű orosz filmművészet és egy káoszba zuhanó hatalmas ország válságáról is.
- Kultúra [6]