[1]
Nagy – honfiúi kebleket dagasztó, politikusi egókat duzzasztó – megtiszteltetésnek számít, ha az amerikai elnök háromnegyed órát eltölt egy kelet-közép-európai ország államfőjével. Járni ugyanis csak negyedóra jár: az elnök ideje drága. E háttér előtt értékelendő az a tény, hogy Clinton elnök február hetedikén, egy teljes órán keresztül győzködte hiába a baseballklubok tulajdonosainak és játékosainak képviselőit (miután Gore alelnök és Reich munkaügyi miniszter már órákon keresztül puhította őket): ugyan egyezzenek már meg, legyen vége a fél éve tartó játékossztrájknak, röpüljön a labda, hasadjon az ütő, please.
Lehet ezen gúnyolódni, azt tette az amerikai sajtó is. De ebből csak az következik, hogy Clintont nem fogadják el Első Baseballdrukkernek. Mert csak barbár európaiak hihetik, hogy a New York Timesnak valóban az a véleménye: a baseball nem méltó az elnök figyelmére, és a baseballbéke melletti tevékeny elkötelezettsége pótcselekvés (a kongresszus republikánus dominancája miatt fontosabb dolgokkal úgysem foglalkozhat – gonoszkodhatnánk). És hogy az elnök békítési kísérletét egy napon lehetne emlegetni a First Lady Sesame Streetért folytatott küzdelmével? Na de kérem.
Az az igazság, hogy Clinton a mindkét oldalon milliomosok által vívott munkaharc résztvevőinek Fehér Házba citálásával egy fikarcnyival sem tulajdonított nagyobb jelentőséget a baseballnak, mint ami azt az amerikai életben betöltött helye folytán mindenképpen megilleti. Az óvilágbeliek számára a baseball hihetetlen népszerűsége éppoly felfoghatatlan, mint amennyire szabályai érthetetlenek. E poétikus játék, amely sűrűn, ráérősen folyik, mint a méz, az eseménytelenség feszültségéből él. De szabályai elsajátításához nem árt egy alkotmányjogász észjárásával rendelkezni: az amerikaiak tipegő korukban kezdik tanulni, de az utolsó finomságok elsajátítása nélkül kerülnek a sírba. Talán ez a játék vonzerejének egyik titka: megfelel az amerikaiak jog iránti szenvedélyének, amelynek másik, a baseballnál jóval kevésbé elhajoló megjelenési formája a pereskedésre való túlzott hajlandóság. Aztán kielégíti a játék az amerikaiak statisztikai mániáját is: az a kevés, ami benne mégis történik, számtalan módon kvantifikálható és nyilvántartható. Ennek van egy jelentős következménye: a baseball története élő, a múlt hősei találkoznak a ma sztárjaival – a vallásos buzgalommal tanulmányozott és memorizált nyilvántartások lapjain. Mindez egy olyan országban, ahol minden ókori történelemnek számít, ami az éppen megszólaló születése előtt történt.
És lehet, hogy itt van a kutya elásva. Az American pastime – az amerikai időtöltés – szellemében mélységesen nem amerikai (vagy legalábbis úgy amerikai, ahogy már rég nem lehet élni), és ennélfogva egzisztenciális kikapcsolódás. Ott, ahol az idő értékét igazán ismerik, a nemzeti játék a térben, az idő dimenzióján kívül játszódik le. A televíziós közvetítéseket háromórásra szokták tervezni, de egy igazán izgalmas baseballmeccs – amelyben hosszú időn keresztül végképp nem történik semmi – eltarthat kétszer ennyi ideig is. Ilyenkor az egyébként szent műsorrend – mi mást lehetne csinálni – felborul. Ott, ahol a gyilkossági ráta az európainak ötszöröse-tízszerese, nincs baseball-huliganizmus. A legnagyobb durvaság, ami a pályán előfordul, homok rugdosása a „vitapartner” lábszárára. De többnyire ezt is az edző követi el a bíró ellen.
A baseball csodára is képes: arra, hogy áthidalja a szakadékot a tojásfejűek és a „csődoktorok” (vízvezeték-szerelők) között. A jelenlegi baseballcommissioner (mondjuk: szövetségi elnök) civilben a Yale Egyetem neves irodalomprofesszora. A jó baseball-tudósítók intellektuális tekintélye vetekszik a Nobel-díjas szépírókéval. Áprilisban a Hofstra Egyetem tudományos konferenciát rendez a húszas–harmincas évek legendás sztárjának, Babe Ruthnak „életéről és munkásságáról”.
Ebbe a bukolikus idillbe a játékossztrájk, a pénzről való vita nem illik bele. És főleg az ennyi pénzről való vita. „Néhány száz ember azt próbálja eldönteni, hogy miként osztozzanak meg kétmilliárd dolláron” – foglalta össze Clinton a „munkaharc” lényegét. Kevéssé valószínű, hogy a húscsomagolók szakszervezete szolidaritási sztrájkot fog kezdeményezni.
Egyébként a játékosok és a tulajdonosok február 22-e óta újból tárgyalnak. Talán meg is egyeznek. De lehet, hogy a baseball image-én jóvátehetetlen kár esett.
Semmi sem tart örökké.
- Sport [6]