Maloschik Róbert

Nyomtatóbarát változat

Ha jól emlékszem, a 70-es évek végén ismertük meg egymást, akkoriban kerültél föl Pestre…

Salgótarjánból. Apám tanított gitározni, nyolcéves lehettem. Ő is gitározott, régebben meg hárfázott és trombitáit. Abból éltünk, hogy apámék minden este zenéltek valahol, ők úgy mondják, hogy örömködtek, amerikai standardeket játszottak meg improvizáltak. A legnagyobb örömöm az volt, ha együtt játszhattam velük.

Amerikai értelemben vett jam session.

Pontosan. De nem lehetett sokáig játszani, mert a vendégek mást is akartak hallani, tánczenét, ilyesmit. Apámat nagyon jól ismerték, és az ilyen zenészcsaládoknál nem szokatlan az, ha a gyerek 14 vagy 15 éves korában elmegy vendéglátóba tanulni. Ez nagyon jó iskola, sok mindent ki lehet próbálni kockázat nélkül, úgy értem, nem nagyon veszik észre, ha az ember hibát ejt. De én igazán klasszikus zenét akartam tanulni. Ezért iratkoztam be a salgótarjáni zeneiskolába is, és be akartam kerülni a Zeneművészeti Főiskolára. Csak aztán ez nem ment.

Nem lehet, hogy a származásod miatt, azért, mert roma vagy?

Nem, nem hiszem. A tanárom lebeszélt arról, hogy klasszikus gitáros legyek, azt mondta, hogy az nagyon nehéz pálya, meg így meg úgy. Az előkészítő is sok pénzbe került volna… Aztán, azt hiszem, a Fészek Klubban volt egy hangszerkiállítás. Akkor próbáltam ki életemben először egy dzsesszgitárt, nagyon jó kis dzsesszgitár, Gibson. Sok ismert zenész, Babos Gyula, Szakcsi, ilyenek voltak ott akkor, és ahogy ott gitároztam, egyre több ember gyűlt össze, aztán a Babos odajött hozzám, és megkérdezte, van-e kedvem felvételizni a jazzkonziba. A konziban ismertem meg Jávori Vilmost, vele játszhattam először brazil zenét.

Én már ’79-ben hallottalak téged. Teljesen szokatlan volt ez a bossa novás hangzás.

Hozzám közel állt az, hogy ujjal kell gitározni, talán azért, mert klasszikus gitárosnak készültem. Nagyon szerettem a dél-amerikai zenét, a spanyol flamencogitározást például.

1981-ben vagy ’82-ben egy akusztikus triót alapítottál. Később kitérőként dzsesszrockbandában játszottál, majd 1986 vége felé Dés Lászlóval és Horváth Kornéllal kezdtél zenélni, a Trió Stendhalban…

Egy véletlen folytán együtt léptünk föl Dés Lacival Ljubljanában. Az úton kiderült, hogy valami hasonlót szeretnénk, gondoltuk, jó lenne kipróbálni, hogy hangzik együtt az akusztikus gitár meg a szopránszaxofon. Volt egy hely, a Figaró, ahol egy hétig minden este játszottunk duóban, az én ötletem volt, hogy vegyünk be még egy ütőst, Horváth Kornélt. Így alakult ki ez a teljesen más irányzatú zene. De bennem már régóta motoszkált. Volt egy nagyon jó dzsesszfesztivál Debrecenben, melyik évben, már nem tudom, akkor hallottam először Egberto Gismontit.

1984-ben. Azt nem felejtem el, ott ültél mellettem a nézőtéren, és amikor Gismonti fölvette azt a 285 húrú gitárját és belecsapott, a fejedhez kaptál, és azt mondtad, hogy hazamész, és összetöröd a gitárodat.

Igen, mert tudod, a fejemben már megvolt ez a zene. És ott ülök ezen a fesztiválon, megszólal ez az ember a gitárjával, és tényleg azt hallom, amit én akartam játszani. Utána mindent megszereztem, ami tőle megjelent.

A Trió Stendhal egészen fantasztikus sikersorozatot mondhatott magáénak Magyarországon, fogytak a lemezei. Azután mégis beütött valami. Tulajdonképpen hogy kerültél ki Németországba?

Abban az időben nagyon kilátástalan volt minden Magyarországon. Nem lehetett annyit játszani, hogy én abból megéljek, tanítani sem lehetett, nagyon kevés hely volt, tehát kevés fellépési lehetőség. Voltam Nyugat-Berlinben egy dzsesszfesztiválon, és a város nekem nagyon megtetszett. Színes, érdekes, több nemzetiség él együtt. Kimegyek itt az utcára, és mindenki úgy néz ki, mint én.

Azért nem felejtették el a neved az itthoni dzsesszrajongók, általában teltházas koncerteket adsz. Mint például a tavalyi szólókoncert-turnédon, amelynek csúcspontja a zeneakadémiai hangverseny volt.

Nem mertem a nagytermet kibérelni, mert ott több mint 1200 ember fér el, a kisteremben elvileg négyszázan, de ha jól emlékszem, hatszázötvenen voltak, ami tényleg fantasztikus dolog.

Most két Németországban élő amerikaival, a dobos Peter Perfidóval, a vibrafonos David Friedmannel és egy macedón bőgőssel, Martin Gjakonovskyval fogsz föllépni. Bízzunk abban, hogy a budapesti koncerten is olyan jókat fogtok játszani, mint a lemezen.


Jobban, élő koncerten jobban kell játszani.

• Rábeszélő