Három évvel ezelőtt e napon Ankarában – minden szertartási szándék nélkül – olyan volt NDK-s tankokkal lőttek a kurd tüntetők közé (német Bundestag-képviselők szeme láttára), melyeket Németország ajándékozott Törökországnak és Görögországnak (a német hadügyminisztert menten leváltották). Az idei kurd újévre a török hatóságok igazán kitettek magukért: nagy létszámú (török adatok szerint 35 ezer fős, kurd adatok szerint legalább 100 ezer fős) török katonai alakulat lépte át az iraki határt, s támadott meg kurd bázisokat a „terrorizmus elleni harc” jegyében. Ezt az akciót sokan máris olyan fordulatnak tekintik „a történelmi hazájában önrendelkezéséért harcoló kurd felszabadító mozgalom” történetében, mint Szaddám Huszein kurdok elleni 1988-as vegyi támadását. A kurdokat ráadásul most nemcsak északról, hanem délről is tűz alá vették: az iraki török bevonulással párhuzamosan Szaddám Huszein Kirkuk környékén harcokat indított az ott tartózkodó iraki kurd partizánok ellen.
„Akié Kurdisztán, azé a Közel-Kelet”
A közel 25 millióra becsült kurd népesség 520 ezer négyzetkilométeres területen él jelenleg négy államban: közel fele Törökországban, Szíriában 1-2 millió, Iránban 6-7 millió, míg az Iraki Kurdisztán Autonóm területen közel 4 millió. Maguk a kurdok Törökországot csak „fekete Rómának” nevezik (Bizánc, a második Róma analógiájára), s a „filológiai háború” odáig terjed, hogy a Török-, Iraki- stb. Kurdisztán elnevezésnek még a létét is tagadják, s csupán az Északi, Déli, Nyugati, Keleti Kurdisztán nevet használják, utalva ezzel az állam óhajtott egységére.
A XIX. századi szórványos kurd felkelésektől eltekintve, az Oszmán Birodalom fennállásának végéig nem voltak „nemzeti” szintű konfliktusok az arabok és a kurdok között, bár a „hegyi” kurdok mindig is magasabb rendűeknek tekintették magukat a földművelő, sík vidéki „beduinokhoz” képest. A geopolitikailag rendkívül fontos kurdisztáni terület az I. világháború végén kötött egyezmények egyik kulcspontja volt; Musztafa Kemal Atatürk, a modern Törökország alapítója egyenesen azt mondta, hogy „akié Kurdisztán, azé a Közel-Kelet”. A mai területi felosztást a versailles-i szerződés rögzítette: három pontja kilátásba helyezte az önálló Kurdisztán állam létrehozását, de csak bizonyos, meglehetősen homályosan megfogalmazott feltételekkel – a kurd nacionalizmus ma is erre hivatkozik a kurd állam követelésekor.
Az I. világháború vége óta gyakorlatilag nem telt el év kurd felkelés nélkül: „amíg lesznek kurdok, lesz kurd felkelés is” – mondta 1925-ben az egyik kurd vezér, Seh Szaid. A történészek becslése szerint az 1925-ös, 1929–30-as és 1937-es három legnagyobb kurd népfelkelés idején csaknem 1 millió kurdot mészároltak le. A hivatalos török indoklás szerint ez nem kurd, hanem „olyan vad hegyi török népesség volt, amelyik elfelejtette a török nyelvet, s most megtagadja, hogy újból elsajátítsa”. (A Nyugat ezt a II. világháború után hallgatólagosan tudomásul vette, mivel akkorra a Szovjetunióval határos Törökország a NATO tagja lett.) Törökország azzal, hogy nem ismerte el önálló etnikumként a kurdokat, saját magának állított csapdát: a kitelepítési politika kudarcot vallott, mivel az elűzött kurdok magukat törököknek nevezve tértek vissza a kérdéses területre. A helyzetet bonyolította, hogy ezekre a területekre törököket sem telepíthettek be, mivel a kurd felkelők nem kímélték őket. Hasonló helyzet alakult ki Irakban, csak még több arab esett a vérengzések áldozatául. Egyedül Szíriában nincs kurdkérdés. Minthogy Szíriának Törökországgal területi vitái vannak (szeretné visszaszerezni az 1939-ben elvesztett Iszkanderunt), aktívan támogatja a török kurdokat, mérsékelten az iraki kurdokat.
„Előttünk a halál!”
Az Öböl-háború óta az Iraki Kurdisztán területén két fontos kurd párt működik: a Dzsalal Talabani vezette Kurdisztáni Hazafias Unió és a Maszud Barzani vezette Kurdisztáni Demokrata Párt. Mindkettő többezres hadsereggel rendelkezik, amely az iraki rezsimmel és időnként egymással vívott harcokban szerezte harci tapasztalatait. A török kormánnyal szemben mindkét párt a kényszerű semlegesség álláspontjára helyezkedett, mivel az iraki kurdok teljes egészében a nyugati humanitárius segélyektől függenek az őket sújtó kettős (nemzetközi és bagdadi) blokád miatt.
A harmadik legfontosabb párt az 1978-ban alakult Kurdisztáni Munkáspárt (PKK), amely Irak északi sávját használja törökellenes akciói végrehajtására. A pártot alapító Abdullah Odzsalant a kurd nép körében csak „Apo”-nak („bátyának”) hívják, jelenleg emigrációban él a baráti Szíriában, de szívesen látják Cipruson, Libanonban, Görögországban is. A párt 1984 óta folytat fegyveres gerillaháborút. A kurd szóhasználat a partizánokat „pesmergáknak” nevezi, ami annyit jelent: Előttünk a halál! – utalva arra, hogy nagyon is tisztában vannak a harc lehetséges kimenetelével.
Ez a függetlenségi harc az első időszakban sztálinista–trockista ideológiával volt megalapozva, de a későbbiekben mérsékeltebbé váló marxista program is tömegével vonzotta a kurdokat, különösen az 1980-as török katonai puccs után. Fontos szerepet játszott programjukban a deiszlamizálásért, a szekularizálásért és a nők emancipálásáért vívott harc. A pártnak jelen pillanatban 20-25 ezer fős fegyveres alakulata van. Elszigetelt akcióik kezdetben magas rangú török katonatisztek és titkosszolgálati tisztek, mecsetek ellen, később Európa több részén, török követségek, kereskedelmi társaságok ellen irányultak. A terrorista szervezetnek minősített párt merényleteit kurd települések bombázásával torolták meg. Ennek következtében néhány év alatt közel 2 millió kurd menekült el Török-Kurdisztánból.
Abdullah Odzsalan mozgalma mellett a többi törökországi kurd baloldali párt teljesen elvesztette jelentőségét. A PKK-vezér most azon igyekszik, hogy létrehozzon egy az anyapártnál jóval radikálisabb pártot, hogy amellett az előbbi még mindig szalonképesebbnek tűnjön.
„Hosszú ideig méltóztatnak maradni?”
Az Öböl-háború után a félig kurd származású török államelnök, Turgut Özal számos enyhítő intézkedést tett: ismét lehetett hordani kurd viseletet, lehetett használni nyilvánosan is a kurd nyelvet. A PKK fegyverszünetet és tárgyalásokat ajánlott, melynek elveit Turgut Özal egészében véve elfogadhatónak is tartotta. Váratlan halála után viszont (a kurdok szerint megmérgezték, mégpedig épp a kurdkérdésben tanúsított gyengesége miatt), utódjai elvetették a PKK összes békejavaslatát, a kurd nyelvű oktatás, rádió és tévé engedélyezéséről pedig végképp hallani sem akarnak. Az ennek nyomán kirobbant kurd–török háború becslések szerint a török nemzeti jövedelem 10 százalékát emészti fel, s rengeteget árt Törökország nemzetközi tekintélyének.
Az Iraki Kurdisztán területén 1961 óta folyik csaknem szakadatlanul a „kurd nemzeti forradalom”. 1974-ben a Musztafa Barzani vezette kurdok a szovjet támogatás helyett a többet ígérő amerikai szövetséget választották (a szovjetek autonómiát, az amerikaiak önálló államot helyeztek kilátásba), de elszámították magukat: 1975-ben mindkét jóakarót elvesztették.
Az Öböl-háború után az USA a 36. szélességi körnél húzta meg a légtéri ellenőrzés határát, annak ellenére, hogy a kurdok letelepülési övezete Irakban a 38. szélességi körig tart, sőt, itt található a legfontosabb kurd város, Kirkuk és a gazdag olajlelőhelyek. Az USA e lépéssel azt akarta elérni, hogy a kurdok ne szakadhassanak el Iraktól, ugyanakkor a nemzetközi közvélemény szemében ezt olyan humanitárius akcióként akarta feltüntetni, amellyel túlélési lehetőséghez juttatta a kurdokat. Az biztos, hogy mikor a szövetséges gépek kezdték ellenőrizni az Iraki Kurdisztán légterét, az ottani kurd partizánok kiszorították Szaddám Huszein csapatait a 36. szélességi körtől délre, s jelen pillanatban az Iraki Kurdisztán területének 75 százalékát ellenőrzik. Autonóm parlamentet választottak, fokozatosan kezdték kiépíteni a kurd államot. Törökország ezt veszélyes lépésnek ítélte, és hevesen tiltakozott, de beavatkozni nem volt módja, mivel figyelme épp Boszniára és Karabahra irányult. Oroszországgal és Franciaországgal együtt követelni kezdte az Irak elleni szankciók eltörlését. A török kormány azóta is ugrásra készen figyel minden kurd akciót: elég csak tanácskozásra gyűlniük Moszkvában a kurd képviselőknek, Ankara máris tiltakozik.
Ez volt az előzménye az iraki határon túlra terjeszkedő török katonai akciónak. A deklarált cél a PKK bázisainak megsemmisítése, valójában azonban azt akarják megakadályozni, hogy az iraki kurd autonómiából önálló kurd állam legyen. Ha ugyanis a PKK-t Törökországon belül nem tudják megsemmisíteni, holott ott jóval több katonai és rendőri erő állna rendelkezésükre, aligha számíthatnak villámháborús sikerre Észak-Irakban. Az eddigi lélektani nyomást most közvetlen katonai akció váltotta fel, amelyhez biztos nyerő stratégiát választottak: kihasználják, hogy épp az akciót megelőzően zajlottak belvillongások a két iraki kurd párt, Barzani és Talabani pártjai között.
Törökország akár hosszú időre is berendezkedhet a térségben, konzerválhat egy olyasféle helyzetet, amilyen Cipruson alakult ki. Nem idegenkednek afféle „biztonsági zóna” létrehozásától sem, mint amilyet Izrael hozott létre Dél-Libanonban. De ha a nemzetközi nyomás mégis arra kényszeríti őket, hogy hagyják el Észak-Irakot, az ankarai katonai és kormánykörök kompenzációként minden valószínűség szerint garanciákat fognak követelni arra nézve, hogy nem tesznek szemrehányást nekik a Török-Kurdisztánban folytatott kurdok elleni háborújuk miatt.
A kurdkérdés „jogállami” normáknak megfelelő megoldásától tehát egyelőre messze vagyunk. „A világmindenség árvái vagyunk. Senkit nem érdekel, mi lesz velünk” – mondta Musztafa Barzani, a kurdok legendás vezetője, akinek élettörténete az egész e századi kurd történelmet magába sűríti: börtönben született az oszmán birodalom elleni kurd felkelés idején, 1946-ban az Iráni Kurdisztán hadügyminisztere volt, ezért a szovjet hatóságok Közép-Ázsiába száműzték, csaknem húsz éven át vezette a kurd mozgalmat az Iraki Kurdisztánban, majd Amerikába emigrált, s ott is halt meg, de Kurdisztánban temették el, ott, ahol az iraki, török és iráni kurd határ találkozik.
- Külföld [6]