A privatizációs bevételek 1994-ben fokozott jelentőségre tettek szert: azóta még a korábbinál is nagyobb mértékben kívánják a költségvetési kiadások fedezetére fordítani. Ezért ha a realizált bevételek elmaradnak az előirányzatoktól, vagy ha a készpénzbevétel aránya számottevően csökken a privatizációs bevételeken belül, akkor ez közvetlenül rontja a költségvetés helyzetét. Korábban is tanúi lehettünk a privatizációs bevételek túltervezésének és a készpénzbevétel viszonylagos csökkenésének; de 1994 újdonsága, hogy e két jelenségnek a makropénzügyekre és a vállalatok helyzetére gyakorolt hatása felerősödött.
Elmaradó bevételek
Az Állami Vagyonkezelő Rt. (ÁV Rt.) 1994-ben mindössze 30 milliárd forintnyi bevételt realizált a számára előirányzott 175 milliárdból. A bevételek csaknem kétharmada kárpótlási jegyek elfogadásából származott, a készpénzbevétel csak mintegy 13 milliárd forintot tett ki. Nem érdemes azt a kérdést boncolni, hogy megalapozott vagy túlzott mértékű volt-e az előirányzat. Hiába lehetett már kidolgozásakor túlzottnak tartani az előirányzatot, hiába bizonyosodott be utóbb, hogy a közüzemi vállalatok részleges privatizációjára épülő bevételi terv irreális volt: tényként kell elfogadni azt, hogy a költségvetés összeállításakor ezeket a bevételeket, mint kiadási tételek fedezetét vették számításba.
Az 1994. évi költségvetési törvény mintegy 38 milliárd forint közvetlen befizetését írta elő az ÁV Rt. számára. Ezenfelül a vagyonkezelőnek 28 milliárd forintot kellett volna különböző decentralizált állami alapok: a Foglalkoztatási Alap, a Területfejlesztési Alap, a Mezőgazdasági Fejlesztési Alap, a Kisvállalkozói Garancia Alap, a Gépjármű Felelősségbiztosítási és Kárrendezési Alap számára átutalnia. Minderre az alig több mint tízmilliárdos készpénzbevétel (kiegészítve a Matáv 1993-as eladásából 1994-ben befolyt 28 milliárd forinttal) nem nyújthatott fedezetet. Így 1994 végére az ÁV Rt. az előirányzottnál mintegy 7 milliárd forinttal kevesebbet utalt át közvetlenül a költségvetésnek, és valamivel több, mint 20 milliárd forinttal maradt el a decentralizált alapoknak szánt befizetési kötelezettségeitől. Az alapok ezt a hiányt nem tudták egyéb forrásokból pótolni, esetenként hitelt vettek fel a költségvetés forgóalapjától, de az 1994. őszi pótköltségvetésben előírt visszafizetési kötelezettségnek végül is nem tudtak eleget tenni. Az ÁV Rt.-nek a pótköltségvetésben változatlanul hagyott bevételi előirányzata nem teljesült, sőt az év végén 150 millió dollár (akkor kb. 16 milliárd Ft) hitelt kellett felvennie a pénzpiacon, „privatizációs bevételei megelőlegezésére”.
Igaz, az Állami Vagyonügynökség (ÁVÜ) eleget tett 4 milliárdos közvetlen költségvetési befizetési kötelezettségének, de más célokra (a privatizációval közvetlenül és közvetetten összefüggő kiadásokra, pl. reorganizációra, garanciavállalásra) fordított kifizetései elmaradtak az előirányzattól. A költségvetési hiány növekedése nem engedte meg, hogy a privatizációs bevételeket befektessék, vállalatok újjászervezésére fordítsák. A költségvetés évről évre nagyobb mértékben éli fel az állami vagyon megmaradt részét.
1995-ben a költségvetés összeállítói 150 milliárd forint befizetést várnak a felállítandó új privatizációs szervezettől; ez a költségvetés tervezett bevételeinek csaknem 10 százalékát jelenti. A privatizációs bevételek jelentősége, súlya tehát roppant módon felértékelődik, elmaradásuk a költségvetés hiányát fokozná. (Változás, hogy a privatizációs bevételekből nem az elkülönített állami pénzalapokat kell feltölteni, hanem a költségvetést terhelő kamatkiadásokra kell fordítani.) Az előirányzat jobb esetben csak feszítettnek, de könnyen irreálisnak is bizonyulhat. Sokasodnak az erre utaló jelek: a közművállalatok privatizációjának előkészítését, a lebonyolítás módját bizonytalanság övezi, kiújulnak ekörül a koncepcionális viták (lásd keretes írásunkat), és elhúzódik a privatizáció szervezeti kereteinek újraszabályozása. A potenciális külföldi befektetőket nemcsak a romló makroszintű pénzügyi egyensúly lehetséges következményei késztetik óvatosságra, hanem azok az ellentmondásos jelzések is, amelyekkel az utóbbi időben találkozhattak. A HungarHotels-ügynél és más meghiúsult vásárlási próbálkozásoknál is nagyobb bizonytalanságot okoz, hogy késnek a privatizációval kapcsolatban a választások után kilátásba helyezett gyors intézményi és törvényi változások. Így végül is nagyfokú kockázatot tartalmaz a költségvetés azáltal, hogy ilyen nagy mértékben épít a privatizációs bevételekre.
A bevételek romló szerkezete
Az elmúlt háromnegyed év privatizációs gyakorlatának értékeléséként gyakorta találkozhatunk azzal a megfogalmazással, hogy a privatizáció „leállt”. A megállapítás csak az ÁV Rt. esetében helytálló, az ÁVÜ-nél az 1993-ban nyilvántartott 81,8 milliárd forintos bevételt 1994-ben 105,1 milliárdnyi követte.
Az ÁVÜ bevételének növekedése azonban semmiképpen sem azt mutatja, hogy megvalósultak volna az új kormány privatizációgyorsítási szándékai. Bár az év utolsó négy hónapjában az eladások üteme felgyorsult, ez nem az új kormány érdeme, hiszen a privatizáció – a pályázatok kiírásától a bevételek befolyásáig – időigényes folyamat.
Az sem következett be, hogy a készpénzes értékesítés kapott volna prioritást a kedvezményes és ingyenes konstrukciókkal (pl. az E-hitellel és a kárpótlási jeggyel) szemben. A kormány hivatalba lépését követő időszakban a privatizáció a régi mederben haladt tovább, aminek egyik oka az, hogy még mindig nincs új törvény. Az ügyletek elsősorban a hazai befektetőket mozgatták meg, és kifejezetten új – sajnálatos – fejlemény, hogy egyáltalán nem került sor olyan nagy volumenű pályázatok kiírására, amelyek felkeltették volna a külföldi befektetők érdeklődését.
Ennek következménye a készpénzbevételek arányának és mennyiségének radikális visszaesése, az E-hitellel és a kárpótlási jegyekkel finanszírozott vásárlások túlsúlya. 1993-ban az ÁVÜ bevételeinek még több mint fele készpénzes értékesítési konstrukcióból származott, és ezen belül a devizabevételek 30 százalékos arányt képviseltek, 1994-ben a bevételek szerkezete gyökeresen átalakult. A készpénzes bevételek már csak mintegy 20 százalékot, ezen belül a devizabevételek alig hat (!) százalékot tettek ki. A bevételek fele ugyanakkor kárpótlási jegyért történő értékesítésből keletkezett. (November óta nem címletértéken, hanem – kamattal növelt – névértéken tartják nyilván a kárpótlási jegyes bevételeket; e számbavételi változtatás nélkül is 40 százalék körül alakult volna ennek az értékesítési formának az aránya, szemben az 1993. évi 17 százalékkal.)
A privatizáció egyelőre a korábbi irányzatokat követi, hiszen évek óta a készpénz- és devizabevételek arányának és mennyiségének csökkenése figyelhető meg. Új fejleménynek az tekinthető, hogy az utóbbi bevételek már elvesztették korábbi súlyukat, amellyel a privatizáció egészének karakterét meghatározták. Az természetesen nem írható teljes mértékben az új kormány számlájára, hogy a bevételek legfőbb forrásává a kárpótlási jegyek váltak, hiszen ezt a korábbi időszak döntései is megalapozták. De – és ez már a jelenlegi kormány felelőssége – mind ez ideig semmit sem sikerült tennie annak érdekében, hogy ez a trend módosuljon.
A kárpótlási jegyekért történő értékesítésnek – mint azt számos elemzés már bemutatta –, mind makro-, mind mikroökonómiai hatásai ellentmondásosak, sőt esetenként kifejezetten károsak. Egyfelől elmaradnak a tervezett költségvetési bevételek; másfelől a kedvezménnyel tulajdonossá tett befektetőknek jellemzően nincs erőforrásuk a vállalkozás újjászervezéséhez, vagyis eleve bizonytalan sors elé néznek.
Kedvezőtlen az is, hogy a visszafizetés szempontjából kockázatosnak minősülő E-hitellel finanszírozott eladások értéke 50 százalékkal nőtt 1994-ben. Szeptemberig keletkezett az összes ilyen jellegű bevétel 80 százaléka, az év hátralévő részében a növekedés üteme némileg mérséklődött. A kormány privatizációs stratégiájában kiemelt súllyal szerepel, hogy e hitelkonstrukció felhasználásával lebonyolított eladások részesedése visszaszorítandó. A helyébe lépő más kedvezményes fizetési forma (pl. részletfizetés) mellett nem az az érv szól, hogy abban az üzleti szempontok erőteljesebben tudnak érvényesülni. Súlyosabban esnek a latba a költségvetés érdekei. A részletfizetés ugyanis – mint készpénzes fizetési mód elvileg bevonható a költségvetés folyó kiadásainak finanszírozásába, míg az E-hitel olyan konstrukció, amelynek törlesztése az államadósságot csökkenti.
Elhúzódó újraszabályozás
A privatizáció szabályozásában a kormány hivatalba lépése óta húzódik a napirendre tűzött változások bevezetése, miközben még az eredeti elképzelések átértékelődése is megfigyelhető. A fejlemények tükrében illúziónak minősül az a – választás után hangoztatott – álláspont, hogy a privatizációs törvény gyors megalkotásával távolabb lehet tartani a privatizációtól a napi politikai befolyásolási törekvéseket. A törvényi, intézményi, szabályozási módosítások éppen azért váratnak magukra, mert ismét napirendre kerültek a privatizáció alapkérdései: melyek legyenek a prioritások, hogyan, kik között osszák meg a folyamat feletti ellenőrzés jogköreit.
Nem a mostani kormánnyal fordul elő először, hogy prioritásai egymással szembenálló követelményeket támasztanak. A privatizáció irányítása és lebonyolítása felszínre hozza a gazdaság égető – és sokszor csak egymás rovására megoldható – gondjait. Az előző kormány két irány között kereste az utat: a készpénzbevételt hozó értékesítésekkel és – egyre fokozottabb mértékben, saját társadalmi preferenciái szerint – a kedvezményes eljárások kiterjesztésével bonyolította a privatizációt. A mostani kormány nem térhet ki a kárpótlás folytatása, bizonyos hazai befektetők kedvezményben részesítése elől társadalmi, politikai konfliktusok kockázata nélkül. De a kormányprogram ennek az örökségnek a dacára is lényeges súlyponteltolódásokat ígért: a privatizációs ütem gyorsítását, a készpénzbevétellel járó értékesítési konstrukciók előtérbe helyezését.
Ez azonban egyelőre várat magára. Ismét bebizonyosodott, hogy sokféle befolyásos érdeket sértene, ha a privatizáció irányítása során egyértelmű prioritások érvényesülnének. Éppen ezért kérnek oly sokan részt a privatizáció menetének alakításából. Az eredmény a prioritások egyértelmű rangsorának hiánya, és ennek következtében az, hogy a privatizációs törvény előkészítése elkerülhetetlenül a politikai befolyási törekvések küzdőterévé válik.
A privatizáció szoros politikai determinációja tehát nyilvánvaló módon fennmaradt. Továbbra is kérdés, mikor helyezik előtérbe inkább az üzleti szempontokat.