Mindenekelőtt sietek kijelenteni: ez Eörsi eddigi pályájának legmélyebb, legátgondoltabb, legsokoldalúbb, legegységesebb, legaranyosabb könyve. Ein Hauptwerk, hogy a szerző kedves nyelvén szóljak. Eörsi legfontosabb témáinak összefoglalása, életének summája egyben. Kissé patetikus szavaim persze igencsak távol állnak az írótól. Hisz Eörsi éppen az a gondolkodó, aki a bohócsipkát és a keménykalapot egyként tökfödőnek tekinti. Minél virtuózabb váltogatásuk az esendő kobakon – talán ez Eörsi István írói küldetése. A befejezettségtől irtózik. Minél zártabbnak látszik valami, annál bizonyosabban nyitott a fonákja. Ami végleges – halott. A halálos komolyságnak csak a nevetés birodalmában adatik meg a feltámadás. A pamfleten átszivárgó könnyek vigasztalóbbak, mint a gyászbeszédek zokogórohamai. Mi sem természetesebb hát, hogy Witold Gombrowiczot választotta útitársának.
Egy komolyan átgondolt életnek és pályának – ha sokszor öntudatlanul is – megvan a belső logikája. 1990 szeptemberében Eörsi István magyar író eljutott addigi tapasztalatai összegezésének küszöbéhez. Énjét kívánta megvizsgálni, de – irtózván a köldöknéző retorika fülledtségétől – egy másik Én már megformált önvizsgálata tükrében. Katarzisra vágyott, de nem helyből, hanem mintegy nekifutásból – egy másik Én katarzisát használva ugródeszkának. „Ha már a tárgyakban szívesen szemléljük magunkat, mennyivel sokrétűbb örömünk telhet az összehasonlításban, a hasonlóságok és ellentétek szövevényében, melyet egy másik ember világa kínál. Az irodalom, és főként a dráma, elsősorban ennek folytán hat ránk, és amit katarzisnak nevezünk, az talán nem több (de nem is kevesebb), mint hogy lényünk mások szenvedéseinek, vagy általánosabban: jellemének és sorsának szemlélete közben olyan tapasztalatokra és felismerésekre tesz szert, amelyeket kevésbé befolyásolnak és korlátoznak köznapi érdekei, mint normális életében. Valószínűleg a katarzisnak – megtisztulásnak – hasonló vágya vezérelt, amikor ábrándozni kezdtem arról, hogy kirándulást szervezek egy másik ember kozmoszába. Efféle kirándulásra a leghatékonyabban egy napló vagy memoár ösztönözhet. Eszembe ötlött, hogy évekkel korábban, amikor Berlinben éltem, a véletlen kezembe adta Witold Gombrowicz berlini feljegyzéseit. Megvettem a szerző 1953 és 1969 között vezetett több mint ezeroldalas naplójának német kiadását, és már az első oldalak után tudtam, hogy ezt a könyvet keresem.” Így keletkezett a „naplónapló”, Gombrowicz diáriumának több száz oldalas kommentárja. Ideális forma ez Eörsi számára. A nagyepikus teremtés soha nem volt kenyere. A rövid futamokban, az örökös villódzásban érzi igazán otthon önmagát. Hozzáfűz, jegyzetel, vitába száll. Ez a tüneményesen működő koponya Gombrowiczban most emberére lelt. Kéz a kézben vetik be magukat az eszmék óceánjába. Valódi dráma keletkezik így, olyan hőfokú szellemi-emberi rivalizálás, melyet a színpadi szerző Eörsinek talán soha nem sikerült ábrázolnia. Darabjait mindig „beszélő fejek” színházának éreztem, melyben a szív, a vese, a máj, szóval a „jonhok” mindig kissé értetlenül és szótlanul figyelték az agyak beszédes működését. Az eszmék összecsaptak, miközben bénultan csüngtek alá a tagok. Ebben a könyvben megvalósult a drámai teljesség. És még egy fontos mozzanat: Eörsi ezúttal nem érzi magát okosabbnak főhősénél. Drámában a szerző intellektusa mindig lekörözi a játszó személyekét. Ezért aztán nem is érez irántuk valódi szeretetet, sokszor még együttérzést sem. „Witold uramat” azonban valóban szereti Eörsi. Hallatlan beleérző képességgel ír az író testi-lelki gyötrelmeiről, öregedéséről, félhomályos erotikus vonzalmairól, művészi mellőztetéséről – egész esendő lényéről. Ám ez az egyszer volt ember mégsem irodalmi alak, csak ábrázolt eszméin át érzékelhető. Eörsi példamutató művészi becsületességét dicséri, hogy ellenáll a kísértésnek, mely állandóan arra szorítja, hogy novellisztikusan írja meg Gombrowicz egyik argentínai napját. Küzd vele, nekifut többször is, de mindig bevallja a kudarcot. A műveiből elénk lépő Gombrowicz hús-vérebb alak, mint egy fikciós leírás hőse. A halottat szólongató Eörsi fájdalma megrázóan katartikus ebben az egészében oly szikrázóan szarkasztikus könyvben: „Megpróbálom magam elé idézni. Argentínában nyoma veszett. A hajóról eltűnt. Berlinben, Párizsban, Vence-ban nem találom. Csak nem halt meg? Hogyan kényszerítsem válaszra, ha meghalt?”
Eörsi úgy véli, a sokat idézett „éretlenség” gombrowiczi fogalma a záloga kettejük eszmeközösségének. Gombrowicz a lengyel formákat és eszméket ítélte éretlennek, és úgy találta, akkor jár jobban, ha nem leplezi, hanem bevallja saját éretlenségét, ha nem engedi úrrá lenni magán a Forma mumifikáló hatalmát. Ez azonban egyedi, mi több: egyszeri út. Senki nem öltheti többé magára a gombrowiczi éretlenség kamaszruháját. Eörsi – úgy vélem – félreérti a saját és a magyar irodalom éretlenségét. Gombrowicz egy talán valóban éretlen, ám roppantul szerves kultúra tengelyében állt. Műve – megtagadásai ellenére – nyilvánvalóan szerves folytatása a nagy lengyel romantika Mickiewicz, Slowacki, Wyspianski által megalapozott világérzékelésének. „Azt hiszem, én egyszerre vagyok nagyon antilengyel és nagyon lengyel, s talán épp azáltal annyira lengyel, hogy oly nagyon antilengyel…” – imigyen szóla Gombrowicz egy Dominique de Roux-nak adott interjúban. Eörsi önigazolásra használja fel az éretlenség elméletét. Talán nem gondolta át teljesen, hogy amikor a magyar éretlenségről beszél, voltaképpen a szervetlenségre kellene utalnia. Ám ez a félreértés mégis termékeny, mikor a saját teljesítményére alkalmazza: „Megemlítem, hogy verseim és drámáim eltávolodtak a magyar irodalom folytonosságától, holott Magyarországon szerzett élményeimet dolgoztam fel bennük magyar nyelven, és munka közben mindig éreztem a magyar költők ösztönzését. Szépirodalmi munkáimnak, ironikus dialektikájuk és gondolati anyaguk folytán, és a belőlük kikövetkeztethető értékrend miatt, több közük van bizonyos német irodalmi tendenciákhoz, mint a kortársi magyar irodalomhoz.” Felülmúlhatatlanul tisztánlátó önjellemzés. Eörsi a magyar irodalom szervetlenségétől szenved, ezért egy másik földbe próbálja ereszteni irodalmi gyökereit, egy olyan talajba, melynek organikussága több mint nyilvánvaló. Ám ez másik út, nem a Gombrowiczé. Éppenséggel az érettség vágya és keresése.
Ám az önigazoló hajlamnak vannak kevésbé szerencsés megnyilatkozásai is. Metsző gúnnyal idézi fel a Rákosi születésnapjára írt, és állami díjjal koszorúzott eposzklapanciáját, és hozzáfűzi, legyen az bármily őszinte, tévedését nem menti semmi. Ám a következő megjegyzés már igencsak disszonáns ebben a szólamban: „És mégis: négy évtized elmúltával azt észlelem, hogy a lázadás az öncsaló illúziók ellen gyakran termékenyebb alapot kínált az írói fejlődés számára, mint a soha meg nem ingott tisztesség.” És később: „A finom humanizmus utódai Sztálinnak sem ugrottak be… az ilyen írók is »éretlenekké« váltak, vagyis olyan értelmiségiekké, akiknek nincs speciális, történelmi fogantatású válaszuk a kor új kérdéseire. Amikor a Kádár-korszak szóhoz engedte jutni őket, különbékéjükhöz a jó lelkiismeretet abból a néhány iszonyatos évből merítették, amikor a rémuralom nemcsak akasztott, börtönzött, halálra kínzott, internált, nemcsak az ipart és a mezőgazdaságot tette tönkre, nemcsak az értelmiségi munkát alázta meg, nemcsak a lakosság millióinak történelmi reményeit züllesztette kétségbeesésbe, hanem mindezt betetőzendő, még tőlük is megvonta a nyomdafestéket.” Nem nehéz kitalálni, hogy az ún. újholdas nemzedékről van szó mindenekelőtt. Eörsi szíve joga, ha idegesíti az esztéta kívülállása, az elefántcsonttorony. De némely korszakokban nemigen adódik más lehetőség, és már Kosztolányi megmondta, hogy a tour d’ivoire még mindig jobb levegőjű helyiség, mint egy pártiroda. Gúny nélkül kérdem: komolyan gondolja Eörsi, hogy pl. Pilinszky vagy Mándy számára nem kínált írói fejlődésük számára elég termékeny alapot a meg nem ingott tisztesség? Akkor hát Eörsi járt jobban művészileg?
„Ha valamikor megjelenik ez a könyv, kézdörzsölve lepleznek le majd okos kritikusok: azért írtam, hogy rokon gondolatokat és életérzéseket boncolgatva felkapaszkodjak [Gombrowicz] mellé.” Talán nem vagyok elég okos kritikus, de eszembe sem jutott ez a szemrehányás, és ha már csinálok valamit a kezemmel, akkor inkább paroláznék Eörsivel. A vitapontok ellenére.
Hivatkozott cikkek
- Kultúra [7]