„Embereim égő járművek között vittek le a Fő utcán. A Batthyány utcára érve hallottuk, ahogy a pincében hagyott német sebesültek halálfélelemben üvöltöttek: »Hilft uns, lasst uns nicht hier.«”[1]
A Várban több okból is visszamaradtak emberek. Voltak alakulatok, amelyekhez nem ért el a kitörési parancs, ezért nem is tudtak a készülő hadműveletről. Sokan szándékosan maradtak vissza, mert értelmetlennek tartották a vállalkozást. Az első csoportba nagyrészt, az utóbbiba szinte kivétel nélkül magyarok tartoztak. Létszámuk azonban nem haladhatta meg az 5000 főt.
Végül visszamaradt a több ezer súlyos sebesült is, akik az Alagútban, a német katonai sziklakórházban (az ún. „Lazarettben”, melyet a polgári rendeltetésű Sziklakórházból választottak le), a Nemzeti Bank pincéjében és másutt feküdtek, egyre rosszabbodó körülmények között.
„A Szentháromság utcai bejárat legfelső lépcsőfokánál elkábulunk a feláramló hőségtől és bűztől. Nem is csoda, hiszen két emelet mélységbe vezető pincelépcsőn, hordágyon fekszenek a hullák. Mióta a Lovas utcai bejáratot befalazták, 30 fokos a hőmérséklet. A kétoldalt földön fekvő betegek között csak vékony sikátoron át lehet közlekedni. Lélegzetem eláll. Gyurkát nem látom sehol. Majdnem az ágya mellett állunk. Nem ismertük meg! Mint minden beteg, ő is teljesen meztelenül fekszik ebben a pokoli hőségben. Gyurkát 9 nap alatt egyetlenegyszer nem mosták meg. Többórás késéssel, ha végre megkapja azt a bögre levest, lehetőleg bab- vagy borsólevest, amit letesznek az ágya mellé, és elmennek. Ha megissza, jó, ha nem, akkor is. Van úgy azonban, hogy a beteg meg is inná, még ha semmiképpen sem való számára súlyos állapotában ez az eledel, de fizikailag képtelen lebonyolítani az evést. Ez senkit sem izgat. Így fordulhat elő, hogy vannak, akik formálisan éhen halnak.
Van egy másik kórház is itt. A nyilvános óvóhely belső részét, éppen a mi pincénk mögötti és a kórházig terjedő területet már az ostrom második hetében a német hatóságok sajátítják ki »lazarettnek«. A Sziklakórház, a szenvedések borzalmas tanyája a civilizáció és a higiénia paradicsoma a »lazarett« mellett. Az egyetlen, hogy villanyvilágítása van. De ezenkívül aztán semmi. Sötét, mindenfelé szerteágazó sikátorszerű folyosók. Ember ember hátán mindenütt, hihetetlen piszokban és nyomorúságban. A puszta sziklafalak alatt, fekete salakos földön, hevenyén összetákolt deszkákból, ajtószárnyakból, hordágyakból összehordott fekvőhelyeken a szó legszorosabb értelmében egymás hegyén-hátán összezsúfolva félkarú, féllábú, sebektől eléktelenített emberi roncsok. Ha a Sziklakórházat elviselhetetlenül piszkosnak, levegőjét kibírhatatlanul rossznak találtuk, úgy az még mindig jobb ahhoz képest, ami itt van. Emellett az egész valósággal mászik a tetűk millióitól. Úgy végigmenni, hogy az ember senkihez se érjen hozzá, teljesen lehetetlen, hiszen egy ember is alig fér el a fekvőhelyek között, és lépten-nyomon át kell lépni egyet-egyet, hogy tovább lehessen jutni.
Éjszaka hallottuk, amint a szomszédos sziklakórház német részében három nyelven kihirdették, hogy a kórház védelmét a Nemzetközi Vöröskereszt veszi át, mindenki szolgáltassa be a fegyverét. Tudtuk, hogy ez feladást jelent.”[2]
„Sokan közülük sírtak, és rettegve gondoltak a másnapra” – emlékszik vissza egy túlélő a kórházban uralkodó hangulatra a kitörés kezdetekor. A vezető főorvos személyzetével együtt elmenekült, sorsára hagyva a rábízottakat. Hübner beosztott törzsorvos, látva a kitörési kísérlet kudarcát, visszafordult, hogy sebesültjeivel maradjon, akiket a többi orvos magára hagyott a Királyi Palota pincéiben levő kötözőhelyen. Itt kb. 2000 sebesült maradt minden gondoskodás és felügyelet nélkül:
„A várban teljes káosz uralkodott. A bezártság hosszú hetei az őrülethez hozták közel az embereket. Nélkülözések, nyomor és a jövőért való aggódás olyan tettekre sarkallt, melyekért az egyes ember már nem vállalhatta a felelősséget. (…)
A sebesültek közben észrevették, hogy gondozóik eltűntek a terepről, és leírhatatlan pánik kerítette őket hatalmába. Az óriási, föld alatti kórház minden sarkában csattogtak a pisztolylövések. Senki sem akart sebesült állapotban orosz fogságba kerülni.
Sikerült gyorsan néhány értelmes, könnyebben sebesült tisztet, egy törzsőrmestert és 8 tiszthelyettesből álló csoportot összeszednem, és a legveszélyeztetettebb helyeken bevetnem. (…) A magyarok megelégedtek a fegyverek begyűjtésével és a legborzongatóbb jelszavak terjesztésével. Csak két orvos jelentkezett azonnal, akik végig jó kollégák és bajtársak maradtak. (…).
…a katonákat nem kellett volna az ostrom hosszú hetei alatt éhezni hagyni. A bakák semmivel sem törődve rávetették magukat az őrizetlenül maradt raktárakra. A becsapás miatti dühüket értelmetlen tombolással fejezték ki. Egy fiatal altiszt rátalált az elszökött Pfeffer-Wildenbruch tábornok bunkerére, és felvette annak otthagyott egyenruháját. Egy másik őrjöngőt, még mielőtt visszatarthattunk volna, lepuffantotta az állítólagos generálist.
…reggel nyolckor épp nekikészülődtem, hogy egy fiatal főhadnagynak, aki visszavánszorgott a kitörésből, amputáljam a kezét, amikor figyelőim jelentették, hogy az első oroszok itt vannak. De nem történt semmilyen incidens. Egyszerre csak géppisztolyos orosz állt a műtőben. Óriási nyugalom öntött el, melynek az előző izgalmak már előkészítették a helyét, nem vettem tudomást a látogatásról, és tovább dolgoztam.(…)
Az operáció befejezése után nagyot húztunk az ampullából, az Iván szintén így tett, majd felmentünk a vélt átadás végett. Átadva semmi sem lett, de helyette annál több leadva. Mikor már este lett, és még mindig senki sem törődött velünk, elhatároztuk, hogy felvesszük a munkát. A vodka patakokban folyt…
Hirtelen teljesen elsötétült a kórház. Mikor aggregátunk után néztünk, már csak azt láthattuk, ahogyan egy dzsip elvonszolja. Állítólag zavarta az oroszokat a rádiózásban. De biztos kapni fogunk egy új, zavarmentes készüléket. Nem éltem meg, hogy másikat szállítottak volna.
Az aggregát elvételével a vízellátásnak is vége lett. A latrinák túlcsordultak, az ürülék a betegek szalmazsákjai közé folyt. A sötétségben nem találtunk Hindenburg-gyertyákat. Ekkor mutatták meg az oroszok, hogyan kell rongymaradványokból és zsírból mécsest készíteni. Mindenütt pislákoltak ezek a fények. A bűz infernális volt. (…)
A sebesültek az összes sarokban és beugróban végezték dolgaikat, minden fegyelem odavolt. A sötétségben állandóan mocsokba és szarba lépett az ember. A bűz elviselhetetlenné vált. A sebesültek ellátására gondolni sem lehetett.
Ijesztő volt a halottak már-már áttekinthetetlen száma. A hullákat a legalsó katakombában és annak nem működő konyhájában polcolták fel, ahol kőkeményre fagytak. Köztük értelmetlenül hevert elszórt gyógyszer, konzervek, felvágott festmények, értékes porcelán, alsónemű stb.”[3]
Az oroszok a kórház felszámolását tervezték, a hadifoglyok közül kiemelték az orvosokat, hogy segítsenek a sebesülteken. Konkoly Thege Aladár orvos zászlós így emlékszik vissza az általa nem ismert Werner Hübner doktorral és a kórházával való találkozásra:
„A déli oldalon sötéten tátongó bejárat a vár alatti pincékbe vezetett, ahol német hadikórház volt. Sovány, fáradt kinézésű német orvos jön elő, két egészségügyi katonával. Embereivel csak a halottak elszállítását tudja végezni, más kezelés itt nincs. Három csoportra osztanak minket, hogy emeletenként vizsgáljuk át a kórházat, hány főre és milyen orvosi ellátásra van szükség.
A második mélyszintre kell mennem. Lassan jutunk előre, csak néhány mécses vagy gyertya pislog. A levegő sűrű, fojtó. Genny, vér, rothadás, ürülék, veríték, vizelet, dohányfüst, puskaporszag keveredik tömör bűzzé. Ellepi a folyosót, émelyítő, kibírhatatlan. Zseblámpánk fénye képeket szakít ki a homályból. A folyosó két oldalán hosszú sorokban fekszenek a sebesültek fapriccseken, köztük emeletesek is vannak, de sokaknak a puszta beton jutott. Legtöbben egyenruhában, szíjakkal, lehet hogy nem üres az oldalfegyver tokja, kézigránát is akadhat a zsebekben. Véres, gennyes, szétázott kötések, lövéses nyílt törések meglazult drótsínen. Nem volt idő vetkőztetésre, lényeg a fektetés, nyugalom volt. Lőszer maradhatott náluk, mert robbanások is hallatszanak. Alig mozognak, saját levükben totyognak sebtől, legyengüléstől magatehetetlenül. Kezelés, sebkötözés, tisztogatás napok óta nincs, enni sem kaptak. Amint az orvosuk mondja, csak a halottakat szállítják el. Nyögések, sóhajok, alig érthető német panaszszavak, imádság, káromkodástöredékek. Dante szépen faragott sorai sterilek ehhez a pokolhoz képest.”[4]
A hadikórházban többször tűz ütött ki, melyet eleinte sikerült eloltani. A tüzeket valószínűleg a dohányzó sebesültek okozhatták.
„Február 18-án ismét égett a felső emelet. A tűz egy oldalépületből jött, melyben lőszerraktár volt, pont a mi kórházunk egyik folyosója alatt.
Éppen egy igen kényelmetlen szituációból tértem magamhoz. Egy fiatal magyar hasából távolítottuk el a repeszt, amikor felszakították a műtő ajtaját, és két közben egymásra hevesen tüzelő, vadul kinéző alak rontott be. Az egyik a műtőasztal lábához térdelt, és onnan lőtte vetélytársát, míg a másik a beteg nyílt hasa felett visszatüzelt. Remegő tagokkal kerestünk fedezéket, míg a műtőasztalnál térdelő lövész fejlövés következtében el nem terült az asztal lábánál. A lövészkirály büszkén kihúzta magát előttünk, és egy szót sem vesztegetve tovább, ránk hagyta az ismeretlen hullát. Ránk fért volna egy korty pálinka, de nem volt időnk, mert az egész létesítmény vakítóan égett már.
A falfüggönyök, a faberakások és a sebesültek szalmazsákjai bő táplálékot szolgáltattak a tűznek. A száguldó tűz félelmetes recsegésébe vegyült a töltények és a lőszerraktár gránátjainak robbanása és a sebesültek kétségbeesett sikolya. Egy kb. 2 méter széles folyosó volt az egyetlen kijárat a felső katakombából. A sok sebesült mentésére gondolni sem lehetett, alig 100 embert tudtunk kihúzni a tűzből. De kint legtöbbjükre a fagyhalál várt, mivel a hóba kellett fektetni őket, más lehetőség nem volt.”[5]
„A kijáraton füst tör elő, s robbanások hallatszanak. Néhány sebesült az udvaron vánszorog. Újak bújnak elő. Kínosan támolyognak, van, aki amputált lábcsonkját maga után húzva térdén, könyökén méterenként araszol. Egymást támogatják, akik képesek még erre. Igyekeznek kijutni az égő pokolból, mert ég a pincekórház! A német orvos kétségbeesetten sír. – Kameraden… A bajtársak bent égnek, és én nem tudok segíteni!”[6]
A tűzvésznek 800, mások szerint 300 áldozata volt. Néhányan azonban ezután is maradtak még a kazamatákban:
„Egy mellékhelyiségben, melyet a katakombától nehéz vasajtó zárt le, súlyosan sebesült német és magyar tiszteket helyeztünk el. Az ajtó teljesen megvetemedett a tűztől, de mögüle kopogást hallottunk. Egyesült erővel feltörtük az ajtót. Az volt az érzésünk, mintha egy undorítóan bűzlő kemencébe kerültünk volna, melyben a tisztek tartózkodtak. A bent tartózkodók a tűzvész alatt meztelenre vetkőztek, és a forró falakat a vizelettartály tartalmával öntözték.”[7]
A hadikórház sebesültjeit a 11. számú honvédkórházba szállították (a jelenlegi Testnevelési Főiskola területén), a kevés túlélő 1945 nyarán térhetett haza.
Nézzünk néhány részletet a fogságba esés körülményeiről. A németek ekkor már alig bántalmazták a szovjet hadifoglyokat (hadifoglyok kivégzéséről Budapesten sehol sem lehet olvasni, egy kivételtől eltekintve). Szovjet részről napirenden volt a sebesültek, a fogságba esett SS-ek és a szovjet hadseregből átállt ún. „vlaszovisták” kivégzése. Utóbbiak a német hadosztályok létszámának kb. 5-10 százalékát tették ki, nagyrészt a trénben teljesítettek szolgálatot:
„Már mindenki kinn volt az épületből, amikor az oroszok az egyik házból puskatussal kezdték kiverni az előző nap oda összegyűjtött, német hadseregben szolgált orosz és ukrán foglyokat. Ahogy az oroszok sorfala között összeverve kirohantak a térre, ott előttünk egy halomba agyonlőtték őket”[8] – emlékszik vissza a Morlin-csoport egyik tagja. „Mikor felsorakoztunk, egy orosz tiszt kérdezte, ki orosz közülünk. Ismertem az orosz mentalitást, és túl jól tudtam oroszul ahhoz, hogy ne sejthessem, mit jelent ez. Talán 15-20 ember lépett ki a sorból. Valószínűleg Hiwik[9] is voltak közöttük, de a többiek a fegyveres SS-hez tartoztak, akik Oroszországból származtak, de németek voltak. Először kardokkal dolgozták meg szemünk láttára ezeket az embereket, és amikor már össze voltak verve, és összeszurkálva feküdtek a földön, végre megkaphatták a halált egy géppisztolyból.”[10]
A kivégzések néha kiszámíthatatlanok voltak: „A Rózsadomb felé terelnek minket. Egy nagyobb villa előtt megállunk. Előttem két sorral rövid szóváltás után fejbe lőnek egy foglyot. Magyar egyenruha volt rajta, de oroszul is tudott. Vlaszovista lehetett? Vérző fejjel haldoklik, átlépünk rajta.”[11]
A szovjet katonák gyakran nem ejtettek hadifoglyot, a kitöréskor magukat megadó németeket is lemészárolták. Ilyen esetekről több helyről van tudomásunk.[12] Visszaemlékezők szerint „a fogaskerekű vasút töltésén sűrűn feküdtek a német katonák, feltartott kézzel”.[13]
A kivégzés leginkább a fegyveres SS tagjait és a sebesülteket[14] fenyegette. Előbbieket politikai okokból, utóbbiakat feltehetőleg azért, mert ellátásuk csak munkát igényelt, dolgoztatni nem lehetett őket. Budakeszin, a sportpályán az SS-katonákkal ásatták meg sírjukat, mielőtt kivégezték volna őket.[15] A fogságba esett magyar katonák sorsa többnyire nagyságrendekkel jobb volt.
A frontvonal lakosságát a szovjet hadsereg közvetlenül a kitörés előtt kitelepítette. A Szilágyi Erzsébet fasor, Fillér u., Fény u., Káplár u. lakói február 10-én délután Budakeszi felé haladtak, tömött oszlopokban:
„Miközben az olasz fasoron vonultunk végig, a környező utcák civiljeivel és német hadifoglyokkal, több száz főre duzzadt a menet. Így értük el a városszél és Budakeszi közötti erdős-bokros területet. A lemenő nap fénye rózsaszín megvilágításba vonta a behavazott dombos tájat, a karácsonyfaszerűen csillogó fenyőket. A táj szépségében még ebben a kiszolgáltatott helyzetben is gyönyörködtünk. Fekete-fehér vagy színes díjnyertes fényképeket készíthettünk volna róla.
Hosszan kígyózó menetünkben német hadifoglyokból álló csoport haladt előttünk. Köztük egy sebesült is vánszorgott, vastagon bekötött lábát nehézkesen vonszolva.
A festőien szép tájkép hangulatát, békés csendjét felharsanó szitkozódás és lódobogás lármája törte meg. A havat csikorgó léptekkel taposó menet mellett lovas katona tűnt föl, vállán szíjon átvetett dobtáras géppisztollyal. Kár, hogy akkor még egyetlen szót sem értettem oroszul, így nem tudhattam meg, miért és milyen szidalmakat zúdít a lovas arra a társaival együtt haladó, vastagon bekötött sebesült lábát nehézkesen vonszoló német katonára. A megdöbbenéstől önkéntelenül megálltunk, látván, hogy az orosz lovával ráugrat a sebesültre, a földre dönti, és lovával megtapostatja. Többen társaink közül figyelmeztettek bennünket, hogy menjünk tovább, és ne nézzünk hátra, mert ezzel csak fokozzuk és talán magunkra vonjuk az orosz dühét.
A német igyekezett felkelni és tovább vánszorogni. Az előbbi jelenet háromszor megismétlődött – ezt rémülten haladva már csak hallottuk –, azután csak sejtettük, hogy a német katona nem kelt fel többé, sebesülten vagy holtan ott maradt a hóban.
Az orosz dühe emberileg érthető volt. A háború során orosz földön, és az ostrom alatt is sok német kegyetlenkedést élhetett át, lehetett szemtanúja, elszenvedője. Ezért bizonyára minden németet, meggyűlölt. Valószínűtlennek tűnt azonban, hogy éppen azt a sebesültet gyűlölte a leginkább, őt tartotta volna közvetlenül ellenségének. A sok száz hadifogoly közül miért éppen ez váltotta ki fékeveszett dühét? Ha pedig bosszúból meg akarta ölni, miért nem lőtte le egyszerűen, miért kínzással ölte meg? Miért csak ő akart bosszút állni, a minket kísérő társai nem? Átterjedhetett volna bosszúvágya ránk is?
Ezekre a kérdésekre máig sem tudnék kielégítő választ adni.”[16]
Budapest ostromának egyik utolsó fejezete a fegyveres SS hadifoglyainak bajai halálmenete volt. A 200 kilométeres gyalogúton az elmaradókat minden további nélkül az út szélén lévő árkokba lövöldözték.[17]
A hadifoglyok ez idő alatt nem vagy csak alig kaptak élelmet. A sóskúti táborból elszállítottak első ebédje benzineshordókban elkészített főtt kukorica volt szalámival. Ekkor még nem bírták megenni, de hamarosan ezt is visszasírták.[18]
„Néha pihenőket tartottak az országúton. Ekkor mindenki a pocsolyákba és az út menti árokba ugrott, csak hogy ihasson valamit. De jaj, ha egy kukoricatábla volt az út mentén, és a hadifoglyok odatódultak. Az értelmetlen belénk lövöldözés senkit sem zavart már. A piszkos hólé százakra hozta a vérhast és a halált”[19] – emlékezett vissza egy túlélő.
Ezek az akciók azonban nem felülről megtervezett és szisztematikusan végrehajtott kivégzések voltak. Ellentétben a német hadsereggel, vezetési szinten nem adtak ki parancsot a hadifoglyok elpusztítására.[20] A kegyetlenkedések okát részben a szovjet katonák háborús élményeiben kell keresnünk, hiszen sokuk személyesen győződhetett meg arról, hogyan bántak a németek a polgári lakossággal és a zsidókkal. Ehhez még hozzájárult a hivatalos szovjet propaganda által gerjesztett légkör, mely a németeket mint „emberevőt”, „szemetet”, „szörnyeteget”, „dögöt” mutatta be.[21]
Azonban ellenkező példákkal is találkozhatunk. Kurt Portugall SS-Hauptsturmführer (százados) így emlékszik vissza:
„Miután megkérdezték nevem, rendfokozatom és egységem, darab kenyérrel és vodkával kínáltak a következő megjegyzés kíséretében: biztos éhes, napokig nem ehetett és ihatott. Ettem és ittam, és a szokatlan melegtől izzadni kezdtem. Az orosz őrnagy mondta, nyissam csak ki álcaruhámat. Ezt tettem, mire szemügyre vette rendfokozati jelvényemet, az SS-rúnákat és hadi kitüntetéseimet. Majd azt mondta: Nagyon tisztelem a fegyveres SS katonáit. Önt most hátországunkba viszik. A mi géhánknál ugyanannyi disznó van, mint az önökénél. Ajánlom önnek, vegye le az SS-rúnákat és a hadi érdemrendjeit, jobb az ön egészségének, nincs szükségem az ön kitüntetéseire, senkinek közülünk, mert mi a gárda vagyunk, ez az orosz fegyveres SS.”[22] (sic!)
Néhány perccel azelőtt viszont mások azt a két személyt, akiről kiderült, hogy tudnak oroszul, „iszonyatosan elverték. Az oroszok kényszerítették őket, hogy letérdeljenek, és a Szűzanyára esküdjenek meg, hogy soha sem fordítják többé fegyverüket hazájuk ellen. Ezek a bajtársak németek voltak, akik a Sztálin–Hitler-megegyezés következtében 1939-ben kivándorolhattak a Szovjetunióból. Ismét besorolhattak közénk, miután orosz nővérek bekötözték őket; és mindegyiknek a hóna alá egy egész kenyeret dugtak.”[23]
A Budapesten tapasztalt kilengések sajnos nem voltak egyedülállóak a háború folyamán. Mégis azt kell mondanunk, hogy elmaradtak azoktól a bűntettektől, melyet az Einsatzgruppék alakulatai követtek el a Szovjetunióban, vagy a szovjet katonák Kelet-Poroszországban.[24]
„A Hadapród utcánál feküdtek az első holttestek. Két-három lépésre egy-egy hulla. A hasán vagy a hátán fekszik – a kép mindig ugyanaz: sapkája vagy sisakja félregurult, körülötte szétszórva fényképek, papírdarabok, levélmaradványok, zsoldkönyvek. Kissé odább szappan, törülköző, borotvaecset és a szokásos narancssárga vajasdoboz”[25] – emlékszik vissza Boldizsár Iván a kifosztott hullákra.
Budapest utcáin, a Széll Kálmán téren, a János Kórház bejárata előtt, a Vérhalom téren és még sok helyen méter magas gúlákat raktak a halottakból.[26] Sokakat a lánctalpak tapostak felismerhetetlenné, az utcákat helyenként véres massza borította.
A kitörés áldozatainak nagy részét jeltelen tömegsírba temették, nem messze haláluk színhelyétől. E sírok nagy részét, különösen a főváros területén kívül fekvőket máig sem exhumálták.
Néhány nap alatt a kitörők közül közel húszezren pusztultak el, többen, mint az ardenneki csata összes német, angol, amerikai halottjai! Buda útjai, parkjai máig ismeretlen halottak temetői.
Az, amit ma, fél évszázaddal később Vukovár, Groznij, Szarajevó lakói átélnek, Budapesten két hónapig véres valósággá vált.
Jegyzetek
[1] „Segítsetek rajtunk! Ne hagyjatok itt!” – Hermándy Iván-interjú (a szerző birtokában).
[2] Ney Klára naplójából (kézirat a szerző birtokában).
[3] Werner Hübner visszaemlékezése, 15. o. Bundesarchiv–Militaerarchiv (BA–MA) MSg 2/238, 11. o.
[4] Konkoly Thege Aladár visszaemlékezése, Hadtörténeti Levéltár (HL) TGY 3273, 152–153. o.
[5] Hübner, 14. o.
[6] Konkoly, 155. o.
[7] Salamon Aurél, 28. o. (kézirat a szerző birtokában).
[8] Rhédey Tamás visszaemlékezése, HL–TGY 3271, 8. o.
[9] A német hadsereg szolgálatában álló keleti népekből toborzott segédcsapatok nevének rövidítése, teljes nevén „Hilfswillige”.
[10] Hanns Bayer: Kavalleriedivisionen der Waffen–SS. Selbstverlag 1980, 389. o.
[11] Konkoly, 156. o.
[12] Hingyi-, Tomcsányi-, Salamon-interjúk, budapesti és vidéki lakosok visszaemlékezései (a szerző birtokában). A budai hegyekben, Perbál, Tök határában sok, szemmel láthatóan kivégzett német hullát találtak. Payer András Armati Hungarorum c. könyve szerint (München 1985, 209. o.). Perbálnál 300 németet végeztek ki. A Gosztonyi-gyűjteményben található névtelen levél szerint hasonló kegyetlenkedések történtek Tök határában. Az eseteket még sorolhatnánk.
[13] Salamon Zsigmond visszaemlékezése (a szerző birtokában), 3. o.
[14] A Trombitás u. 2. sz. ház egyik lakásában az ágyban fekvő sebesült német tisztbe minden teketória nélkül beleeresztettek egy sorozatot, az ágy vértócsában úszott (Doromby-interjú). Február 13-án, amikor már viszonylag konszolidált állapotok uralkodtak, a Moszkva téren is agyonlőttek „véletlenszerűen” egy sebesültet (Salamon Aurél-interjú).
[15] Helmut Friedrich: Donau, rufst du uns heim? (kézirat a szerző birtokában) 140. o.
[16] Salfay István visszaemlékezése, 2. o. (kézirat a szerző birtokában).
[17] Bayer: 388–389. o., Kurt Portugall visszaemlékezése, 7. o. (kézirat a szerző birtokában).
[18] Bődy Oszkár-interjú (a szerző birtokában).
[19] Bayer, 388. o.
[20] A hadifoglyok helyzete a Szovjetunióban eleinte tisztázatlan volt, mivel egyrészt a Szovjetunió a hadifogságot, mint intézményt nem ismerte el, másrészt a „halál a német betolakodókra” jelszót több parancsnok is úgy értelmezte, hogy a hadifoglyokat likvidálni kell. Ezt a tarthatatlan állapotot a szovjet főparancsnokság 1942-re azonban megszüntette, Sztálin pedig külön hadparancsot adott ki e kérdésben, mellyel deklarálta, hogy „A szovjet hadsereg hadifogságba ejt német katonákat és tiszteket, ha azok megadják magukat”. Részletesen lásd Das Deutsche Reich und der zweite Weltkrieg. Band 4. Die Angriff auf die Sowjetunion. 778–790. o. Methoden des Vernichtungskrieges.
[21] Bugyonnij marsall 5. számú hadparancsa 1941. július 16-án. BA–MA RH 24–3/134.
[22] Portugall, 7. o. (kézirat a szerző birtokában).
[23] Portugall, 6. o. (kézirat a szerző birtokában).
[24] A kelet-poroszországi kegyetlenkedésekre l. Maurice de Zayas: Die Wehrmacht Untersuchungsstelle. Deutsche Ermittlungen über alliierte Völkerrechtverletzungen im Zweiten Weltkrieg. Ullstein Verlag 1987.
[25] Boldizsár Iván: Értem esett el. In: Magyar Nemzet, 1951. február 13.
[26] Pl. Wáczek Frigyes vezérkari százados a Torockó téren kb. 400–500 hullát látott.
A tanulmány forrásainak lelőhelye:
Német Szövetségi Katonai Levéltár/Bundesarchiv–Militaerarchiv Freiburg (rövidítése BA–MA)
Hadtörténeti Levéltár Budapest (rövidítése HL)
A szerző kézirat- és interjúgyűjteménye.