[1]
A debattőr
A legszembetűnőbb vonása e kötetnek a hangnem: az éles, olykor kíméletlen fogalmazások. A szerző (és ebben hasonlít TGM-hez) fontos dolgot művel, aminek oly sokáig híján voltunk: nyilvános politikai vitát folytat. Az elmúlt évszázad európai politikai kultúrájának legtermékenyebb hagyománya, hogy komoly úriemberek kíméletlen határozottsággal teremtik le egymást kedvenc lapjaik hasábjain. Szabó Miklós látható élvezettel és hihetetlen tájékozottsággal turkál e hagyomány tanulságos fejezetei közt. Kedvenc vesszőparipái a múlt század nagy európai szellemi és politikai turbulenciái, a Dreyfuss-ügy, a német kultúrharc.
A politikai vita eme konfliktusos formája, a debattőrség kockázatos vállalkozás. „Ne fogjon senki könnyelműen a húrok pengetésihez” – figyelmeztet a klasszikus előd, Petőfi. A kockázat azért nagy, mert könnyű lebukni (a vitázó ostoba), illetve könnyű megbukni (a vitázó erkölcsi nulla). Ezért két dolog elengedhetetlen: a hitel és a formátum.
A történeti pamflet
A magyar szellemi közeg ebből a szempontból bántóan féloldalas. A túloldalon bizony híjával vannak a lehetséges vitapartnerek, ha a jóindulat akar belőlem szólni, legalábbis a második feltételnek. A magyar liberális (baloldali?) debattőr kínzó árnyékbokszolásra kényszerül, és ha egyáltalán van visszautas, az rendszerint öv alól érkezik. Ebben a helyzetben nemigen marad más, mint a történelem, annál is inkább, hiszen szűkebb szakmája szerint a szerző amúgy is történész (méghozzá a legjobbak közül való). Szabó Miklós írásaiban történeti vitát folytat, jobban mondva a politikai vitát hús-vér kortársak helyett történeti alakokkal vívja. Az eredmény a politikai pamflet sajátos válfaja, a történeti analógiákkal operáló politikai vitairat.
Mindez persze nemcsak szakmai ártalom, és nemcsak a kortárs vitapartnerek tehetnek róla. „Restauráció vagy a történelem kritikus feldolgozása” című esszéjében Szabó Miklós megfogalmazza a probléma gyökerét is: Magyarországon a kádárizmus évtizedei alatt megsemmisültek a politikai kultúra maradványai is. Az új politikai kultúra építőanyagául nem szolgálhat sem a társadalom forradalmi élménye (1989-ben nem volt forradalom), sem a kelet-európaitól merőben különböző nyugati társadalmak mintái. Ott vagyunk hát, ahol az eszmetárs és rivális TGM is lázasan kutatott: marad a történelmi hagyomány, ha van egyáltalán használható.
Nem csoda, hogy a rendszerváltással megkezdődik a versenyfutás a történelemért. Arról viszont Szabó Miklós nem tehet, hogy a hatalomra kerülő pártok ideológusainak a hirtelen támadt hiányhelyzetben nem jutott jobb eszükbe, mint a magyar történelem legellentmondásosabb, igencsak rossz, kriptai levegőt árasztó korszakának, a két világháború közti Magyarország relikviáinak, szimbólumainak, retorikájának a feltámasztása. A múmiákat, akik ellen kénytelenségből hadba kellett szállni, nem Szabó Miklós keltette életre.
A „neobarokk” hagyomány restaurátorainak mentségére szóljon, hogy a történeti helyzet egyben csapdahelyzet is volt. Ha valaki azt az utat választja, hogy valamely régmúlt történeti hagyomány elejtett fonalát veszi fel újra, és azt próbálja továbbszőni, akkor menthetetlenül zsákutcába kerül. A letűnt korok emlékeiből építkező régi-új politikai kultúra újrateremtéséről (vagy inkább restaurációjáról) Szabó Miklós ugyanazt gondolja, mint amire TGM jut, hosszas vívódás után. Vagyis azt, hogy ez nem lehetséges. Szabó Miklós, a történész számára ez a következtetés azonban nem annyira kínos és kiábrándító, és főképp nem telik annyi időbe, mint a jeles filozófus számára. Ennek rendkívül egyszerű oka az, hogy Szabó ott folytatja, ahol Bibó abbahagyta: a zsákutcás magyar történelem egyetlen korszaka sem alkalmas arra, hogy hagyományai folytathatóak legyenek. Ennek feltétele a megelőző korszakok, különösen a két világháború közti korszak kritikai feldolgozása lett volna, ami ugyan 1945 és ’48 között elkezdődött, de a kommunista hatalomátvétel után elveszítette relevanciáját. „Az 1948 után következő politikai rendszer nem volt a magyarországi politikai fejlődés szerves következménye. Külső erő kényszerítette rá az országra, hazai előzményei nem voltak.” Egy korszak kritikai elemzéséből akkor építhető új politikai kultúra – folytatja a szerző gondolatmenetét –, ha abból a feltevésből indul ki az elemző munka, hogy a lezárult korszakban voltak struktúraelemek, amelyekre az új korszak épülhet. A Kádár-korszak nem ilyen volt, tehát az sem folytatható. Amennyiben tehát az 1988-tól kezdődő átalakulás „arra az álláspontra helyezkedik, hogy a magyar történelem már 1945 előtt is »aberrált« történelem volt, akkor le kell mondania arról, hogy a mai magyar demokrácia politikai kultúráját a TÖRTÉNELEMBŐL ÉPÍTSE FEL” – hangzik a verdikt. Ebből következik persze a fordítottja is: ha mégis a történeti legitimáció mellett dönt, akkor retusálnia kell a Horthy-korszakot. A csapda bekattan.
Szabó Miklós tehát meg sem próbálja azt, amivel TGM kísérletezik. Teheti ezt azért is, mert TGM-mel ellentétben úgy véli, hogy erre valójában nincs is szükség. El kell ismernünk, ha valahonnan vettük a jelenkori magyar polgárosodás „longue durée” folyamatába vetett hitünket, amely különösebb előzmények nélkül is megteremtheti a maga demokratikus politikai kultúráját, akkor azt például éppen Szabó Miklóstól vehettük. (Vö. A civilizátor.)
A polgári baloldal teoretikusa
Szabó Miklós ebben az értelemben vitathatatlanul részese a TGM által oly sokszor kárhoztatott „baloldali konszenzusnak”. Jobban érdekli az emancipáció folyamata, a kisegzisztenciák küzdelme és sorsa, mint az eszmék sorsa. A demokrácia több, mint szabálygyűjtemény, fundamentális értelme van: esélyegyenlőség, valódi beleszólás, önkormányzat. Azon kevesek közé tartozik, akik nyíltan vállalják ezt nemcsak lelkükben, de nyelvhasználatukban, fogalomkészletükben is. „A polgári baloldaliság azoknak az önálló kisegzisztenciáknak a politikai képviselete, amelyek úgy ítélik meg a helyzetüket, hogy gazdaságaik bővített újratermelését profitelvű gazdálkodással biztosítani tudják, nem szorulnak sem a szocialista jóléti állam, sem a paternalista konzervatív állam szubvenciójára” – írja „A polgári baloldal” című programadó írásában. Szabó Miklós politikai közéletünk tán utolsó nyílt marxistája – egy liberális pártban.
A polgári baloldaliság koncepciója 1994-ben, mint politikai koncepció, két irányba is nyit: a szocialista baloldal és a polgári jobboldal felé is nyitva hagyja a kapukat. Előbbivel a nagymunkaadók monopóliumtörekvéseinek, a jobboldali diktatúra veszélyének elhárítása, a feudálkapitalista jobboldallal (értsd: „úri Magyarország”) való szembenállás kapcsolja össze, utóbbival az etatizmus elutasítása, a szabad vállalkozás, a szabad önmegvalósítás eszméje. A megjelenés dátuma (1994 áprilisa) árulkodó – hördülne fel a „feudálkapitalista”, avagy jobboldali kritikus. Az SZDSZ nászra készül a kommunista utódpárttal. Az aktuálpolitikai magyarázat azonban hézagos. Nemcsak azért, mert Szabó Miklós, a Kádár-rendszer kíméletlen bírálója azért mindent nem felejt. Az esszé végére odaszúrja: „A magyar demokrácia végleges megszilárdításához … a polgári baloldal erősödésére van szükség. Arra, hogy a baloldaliság szűnjék meg a kommunisták »monopóliuma« lenni.” Ennél is fontosabb, hogy a kötet nyitódarabja (nyilván tudatosan válogatták be) a „Liberális utópia és a létező liberalizmus” című rövid elméleti esszé (a megjelenés dátuma 1987!), a marxizmus régi liberalizmusbírálata alapján újítja fel Bibó 1956–57-ben megfogalmazott „demokratikus szocializmus”-koncepcióját. A liberális utópia által igazolt társadalom nem homogén, azaz azonos esélyekkel és megközelítőleg azonos javakkal bíró állampolgárok társadalma, hanem osztálytársadalom. A végkövetkeztetés: a szabad szocializmus utópiájára vár, hogy megvalósítsa a liberális utópiát. Ezt keresi hát egy baloldali szocialista a XX. század végén egy liberális pártban. Szabó Miklós valóban a szocialista-liberális koalíció egyik fő teoretikusa, elméleti és nemcsak aktuálpolitikai értelemben. Ebben Jászi és Bibó utóda. A modell működésének azonban nem elhanyagolható feltétele, hogy az aktuális szocialista szövetséges, amelyik nekünk e sorsfordító ezredvégen jutott, valóban megfelel-e a felvázolt utópia mégiscsak aktualizált ideálképének. Vagyis annak, hogy „A mai magyar szocialista baloldal nyugati típusú irányzat”. Ha mégsem, akkor a „togósítás” (Szabó Miklós visszatérő motívuma) sem marad a feudálkapitalista jobboldali klientúra privilégiuma.
A múmiák porladó keze
A politikai publicisztika kemény következetességet kíván, hiszen ettől izgalmas. Ez nemcsak a már említett veszélyekkel jár, hanem azzal is, hogy a fókuszba helyezett rendszer eleve korlátokat szab a gondolkodás lehetséges tartományainak. És ki ne tudná jobban, mint éppen egy történész, hogy a történeti analógiák alkalmazása, ha lehet, még duplájára növeli ennek az esélyét? A történelmi szimbólumok, metaforák választása és aktuálpolitikai alkalmazása, még akkor is, ha, mint esetünkben, kénytelen-kelletlen, indirekt választásról van szó, és még akkor is, ha az érvek nívósak, a történeti fejtegetés pedig briliáns, óhatatlanul és a szükségesnél nagyobb mértékben beszűkíti a lehetséges politikai választások körét.
A történeti-politikai metaforák természete az, hogy öngerjesztőek. A tudatosan felvállalt intellektuális bezárkózás ára, jobban mondva kompenzációja a felidézett ellenségkép minél nagyobbra növesztése. A bevallott elfogultságot az igazolja, hogy az elképzelt legrosszabb forgatókönyv bekövetkeztének veszélye nagyobb, mint az intellektuális bezárkózás és az ebből fakadó esetleges tévedés veszélye.
„Az, hogy a mai magyar politikai baloldal melyik táborral lép szövetségre, attól függ, honnan fenyeget a diktatúra veszélye.” A Horthy-rendszer múmiái és demumifikátorai sokat tettek azért, hogy a baloldali-liberális koalíció összejöjjön. Még akkor is, ha a választók békésen és most már remélhetőleg végleg, visszatessékelték őket a sírba. A baloldal felelőssége, ha lesz, az lesz, hogy túlságosan megijedt valamitől, ami valóban csak egy szerencsétlen zombi volt. De ha végül mégis minden jól sül el, akkor majd lesznek polgáriak, baloldaliak, jobboldaliak, republikánusok és demokraták, külön-külön, ahogy egy rendes országban ez illik. És az Új Mandátum Kiadó legújabb szerzője egy nívós konzervatív teoretikus lesz (Sz. M. véleményével ellentétben ilyennel egyáltalán nem vagyunk fölösen ellátva), mert akkor már ilyen is lesz.
Kapcsolódó cikkek
- Szemle [7]