Összkiadásokra gyanakodni: jogos. Összkiadás nincs, mert mindig találhatni egy újabb kéziratot, töredéket, cetlit, mindig van hiányzó adat vagy adalék. Vagy ha mégis van összkiadás, az maréknyi embernek szól, tudósoknak, beavatottaknak, mániákusoknak. Belelapozni lehet, elolvasni nem. Esetleg lehet könyvespolcunk dísze: egységes színfelület, mint hajdan a pártirodákban a Lenin-összes, vagy manapság a Hatályos Jogszabályok.
De elsősorban és végtére is: minek? Mozartot nem a K. 233 („Leck mich im Arsch”) miatt hallgatjuk (bocsánat), hanem, mondjuk, a K. 550 vagy a K 620 miatt. Ady első kötete nem nyerő társalgási téma. Mi az ördögnek vennénk akkor gyermekeinknek vagy magunknak vaskos mesekönyvet, a jól forgatható és gondosan megrostált válogatás helyett?
Ebben az esetben és éppen ma kézenfekvő a válasz. Meséskönyv a piacon éppen akadna, de vagy a forrás vagy a kivitelezés gyanús (gyakran mindkettő). Klasszikus mesék, az eredetihez hű fordításban, átdolgozás nélkül, visszafogott illusztációkkal alig-alig hozzáférhetők. Minden mese le van disneysítve, rózsaszín, és világoskék műanyagban fürdik, akkor már a video vagy a nintendo őszintébb megoldás. De Jakob és Wilhelm Grimm: Gyermek- és családi mesék című műve (a továbbiakban egyszerűen: A Grimm) nem egyszerűen kényszermegoldás, nemcsak az űrt tölti be; teljessége (hogy a szerzők korát is ideidézzük egy terminus erejéig) organikus egység, kompozíció, átgondolt kötetszerkezet.
A Grimm egyébként is alapmű. Nem mintha naponta forgatnánk, dehogy. De ebben van a Piroska és a farkas, a Jancsi és Juliska, a Hófehérke, a Csipkerózsika, a Hamupipőke, A brémai muzsikusok – ennyit mindannyian ismerünk, néhány Andersen- és Benedek Elek-mese mellett. Belénk épültek, irodalmi kultúránk alapjai – vagy inkább olvasóvá nevelődésünk kezdetei, hiszen aligha gondolunk vissza rájuk irodalomként. Ha ezeken túlvagyunk, akkor szoktak elkezdődni az úgynevezett „komolyabb” dolgok – kinél képregény, kinél Egri csillagok, vagy vegyesen; akkor mondható, ahogyan a számítógépek szokták tudatni, hogy „a rendszer installálva van”.
A Grimmről ezért nehéz beszélni. Részünk, hozzánk tartozik, nem szoktunk ilyesmire reflektálni. Legföljebb akkor, ha, mint most is, új színben tűnik föl, más megvilágítást kap, egyáltalán: észrevehetővé válik. Most ez történt – hála a teljes kiadásnak (egyrészt), és a nagyszerű új fordításnak (másrészt).
Hogy a kötetbe foglalt mesék sem nem olyan nagyon ősiek, sem feltétlenül a német nép lelkéből sarjadzottak, sem pedig a maguk romlatlan tisztaságában és eredetiségében állnak előttünk – ez érdekelheti a néprajzosokat, irodalomtörténészeket, de nem igazán fontos. A Grimm testvérek, csakúgy, mint mondjuk a Lírai balladákat jegyző Coleridge és Wordsworth, egyidejűleg állítják a nép egyszerű gyermekeinek ártatlanságából fakadó művészet felsőbbrendűségét, és vonják vissza, teszik semmissé magát a szembeállítást. Szó szerint is. Az Előszó csak bizonyos átköltések ellen érvel (jóllehet ezek adták, a gyűjtők szerint, a feldolgozások többségét), jelesen azok ellen, amelyek „megszépíteni, és költőileg ékesíteni kívánják a meséket”. Az alázatos, gondos és az „alanyi szeszélyektől” mentes, átélt újraformálás bizonyára nincs Grimmék ellenére. Hiszen a gyűjtemény, úgy, ahogy van, valódi költészet. Romantikus, a szó irodalomtörténeti és köznapi értelmében egyaránt; érzelmes és sejtelmes, humoros és fantáziadús, archaizáló (vagy – állítólagosan – archaikus) és emelkedett. Ezt igazolni vagy alátámasztani szinte lehetetlen. A poézis az egészben és a legapróbb részletekben lakik, abban, ahogyan a híres, nagy mesék a különös, kis mesék mellé kerülnek, meg a stílusban, a könnyed és mégis átszellemült elbeszélői hangban, amely hol a nép (táj)nyelvén, hol „magasirodalmiul” szólal meg.
Feltűnőek, és módfelett árulkodóak azok a rövidke mesék, amelyeket a magyar olvasó aligha ismer: a Komám uram például, vagy a közvetlenül rákövetkező Boszorkák – amelyek a Gonosz (ördög, boszorkány stb.) igazi valójában történő megpillantásának súlyos következményeiről festenek fenyegető képet – a hitelesség pecsétjéül szolgálnak. Ilyen, cseppet sem kerek, feloldás és kimondott tanulság nélküli meséket is terem a népi szellem; formátlan, furcsa, ijesztő teremtmények, amelyeknek szépsége éppen bizarrságukban rejlik. Ha azt hittük, hogy bármely népmese bárhol, bármikor könnyedén érthető, ezek a történetek ránk cáfolnak: érzékeltetik azt a más közeget, amelyből beszélnek. Egy másik nép szokásait és hiedelmeit. Éppen ezek teszik kerekké a gyűjteményt: a mesék lényege, sugallják a Grimm testvérek, nem pusztán a megformált történetben rejlik, hanem a tanító, erkölcsnemesítő hatásban is, még ha nem konvencionális, „művelt ember szemében útszéli” alakban jelenik is meg.
Az „útszéliség”, ezt a gyűjtők előszavából csakúgy, mint a példás és gondolatgazdag utószóból is tudjuk, kigyomláltatott – már amennyiben ezen a gyermekek előtt nem használandó szavakat vagy a nemiség változataira történő utalásokat értjük. De azért még így is van a mesékben több, mint elég vérfagyasztó fordulat; a sokatmondó kihagyások, elhallgatások pedig többet számíthatnak a „bontakozó gyermeki lélek” alakításában, mint a kimondott, ezért megbeszélhető dolgok.
A Grimm, másrészt, humor. Nem az a bizonyos romantikus irónia (amely különben gyakorta nem is humoros), hanem igazi, ha úgy tetszik: bornírt, felszabadult nevetés. Olykor gonosz, és kárörvendő, olykor csendes, és megbocsátó, olykor tenyeres-talpas, olykor szavakon lovagló. Nemcsak a mesemondók, a gyűjtők-összeállítók is tudták, hogy akikhez szólnak (legyenek azok gyerekek vagy felnőttek), nevetésre éppúgy vágynak, mint borzongásra; mókára csakúgy, mint komoly tanulságra és érdekfeszítő, izgalmas sztorira.
A Grimmet újrafordítani, vélhetnénk, sokkal kisebb rizikó, mint például Hegelt; nincs koherens terminológia, nem kell törődni az utóélet szövegeivel, nem kell kiegyengetni a csavaros mondatszerkezeteket. Az összevetés mindenképpen sántít, ha épp nem lehetetlen: de azért ha arra gondolunk, hogy a Grimm-meséket csak többen fogják olvasni, mint a jeles objektív idealistát, meg arra, hogy épp ezért Csipkerózsika mégiscsak jobban átitatja a mindennapi diskurzusokat, mint a Világszellem fogalma, a felelősség nem csekély. Különösen, ha a két fordító, Adamik Lajos és Márton László, arra a merész lépésre vállalkozik, hogy hozzányúljon a belénk kövesedett nevekhez. Eleddig Jancsi és Juliska idézte fel azt a hátborzongató történetet, amelyről ma már tudjuk, hogy valóságos bűntény szolgált alapjául; Piroska volt a lompos farkú fenevad sexual harassmentjének tárgya (mert ott azért, ezt érezzük, arról lett volna szó); az igazságos, de igencsak kegyetlen eszközökhöz folyamodó hölgy Holle anyó volt. Mostantól Jánoska és Margitka, Pirosbúbocska és Holle asszony. Hogy ezt meg lehet-e szokni, mikorra válik közismertté és mikorra használatossá, megjósolhatatlan. Adamik és Márton érvelése meggyőző: ha eltekintenek – mint céljuk – az eddigi Grimm-fordítások hagyományától, ha az eredeti hangulatát és lehetőség szerint jelentését kívánják hűségesen tolmácsolni, akkor bizony Hófehérke Hófejírke lesz.
A Grimmet felolvasni jó.
Jó ideje vége annak a korszaknak, amikor az emberek nemcsak olvastak, hanem felolvastak is. A hangos megszólaltatás (bizonyos ünnepi, rituális vagy külön művészeti ágként megjelenő területeken kívül) megmaradt a magánszféra egyik legintimebb zugában, a gyerekkel való kapcsolatban. Szépirodalmi szöveget, ha nagy ritkán felolvasunk, az a mese; nem mindegy, hogyan szól. A mondat legyen egyensúlyban, ne legyen túl kanyargós és túl hosszú: de nehogy gügyögősen rövid, egyszerű tőmondatok kopogjanak, mert az elviselhetetlen. Alany, állítmány legyen a helyén; az elkalandozó figyelem is könnyen visszatérhessen, ne vesszen el. A szókincs legyen gazdag és érdekes, de ne kelljen minden mondat után hosszan magyarázgatni. Adjon rá alkalmat a szöveg, hogy érzelmet lehessen kifejezni általa, de ne bruhaházzon vagy hüppögjön helyettünk. Hogy e nehézségekről a fordítók csak egy-két mondatban emlékeznek meg utószavukban, az talán azért van, mert annyira könnyedén, mintegy magától értetődően – és rendkívüli sikerrel – birkóztak meg e feladattal.
Az utószóban a fordítók azon is morfondíroznak, hogy mennyire kell magyarrá magyarítani – többek között – a szólásokat. A probléma általánosítható: a Grimm-mesék nem magyar mesék, ezért szerkezetük, egyes szerkezeti elemeik is jócskán eltérhetnek attól, amit Benedek Elek vagy Illyés Hetvenhétje megszoktatott velünk. Sem az idegenség érzékeltetése, sem a meghamisításig menő áthasonlítás nem járható út. Adamiknak és Mártonnak sikerült megtalálnia az áthidaló megoldást: a mesék úgy csengenek kifogástalan, gyönyörű magyarsággal, hogy éppen ezáltal teszik ismerőssé azt is, ami különös. Ha úgy tetszik, ez is mérhető a Hegel-fordításhoz: a szemünk előtt új magyar mesenyelv teremtődik, amely a német mesemondás konvencióit magyarul érvényesíti.
Van tehát – immár öt éve, de most új kiadásban – új, nagy magyar Grimmünk. El kell olvasni, fel kell olvasni, tovább kell adni. Ritkán születik (újjá) ekkora mű.
- Kultúra [6]