A Városháza nem kegyelmez a Pestet kedvelő betűfalóknak. Minél kevesebb idejük és pénzük van szegényeknek a betűfalásra, annál több falnivalóval frusztrálja őket. Soha még ilyen konjunktúrája nem volt a Budapest-irodalomnak. A Fővárosi Levéltár által kiadott duci negyedéveske, a Budapesti Negyed mellett ott van Az én Budapestem sorozat. Amellett A mi Budapestünk sorozat. Amellett A város arcai sorozat. Ennek medrében hömpölyög az a nagy, nyolcszáz oldalas betűfolyam, amelybe ezennel van szerencsénk belemártani a kedves olvasót.
A főváros zsidóságának története – sok város zsidóságának története. A sok középkori és újkori városénak, amelyből a mai Budapest összeállt. Óbudától Csepelig és Pestszentlőrincig minden városnak megvolt a maga zsidósága és zsidónegyede.
A zsidó időszámítás éppen a tatárjárás előtt zárta le az ötödik évezredet. A kis zsidó időszámításnak, amely csak az ötezren felüli éveket jelöli, éppen ez a kezdőpontja. A kis időszámítás első évében megjöttek a tatárok, a második évében elmentek, visszajött a bujdosó király, megalapította Budán az ország új fővárosát és fellegvárát, s hamarosan letelepítette benne az első állandó budai zsidó közösséget. Elhozatta Bécsből kedves hitelezői egyikét, egy bizonyos Henukot, akiben valószínűleg a budai pénzverés meghonosítóját tisztelhetjük.
Amikor a derék budapesti betűfaló már jóllakott a Széchenyi Könyvtárban, akkor az első fővárosi Zsidó utcán, az első zsidónegyed tengelyében ballag haza a buszmegálló felé.
Az Árpád-házi királyok a tatárjárás után mindig zsidókat állítottak „a kamara és ezzel a magyarországi pénzverés élére” (12. o.). Így kerültek héber betűk a korabeli magyar pénzérmékre. A zsidók a középkori Budán a király kamaraszolgái voltak. A XIV. századig a királyon kívül más nem is telepíthetett le zsidókat, azután is csak azok, akiknek a király ezt a jogot átengedte. Nagy Lajos a korabeli európai szokásoknak megfelelően a zsidókban fedezte fel a pestis kórokozóját, és kiűzte őket az országból. Mire a zsidók visszatérhettek Budára, a király és hivatalai már átköltöztek a Vár déli részére, ahol korábban a zsidók laktak, az új zsidó negyed pedig a vár északi részére került, ahol korábban a király lakott. Itt volt a második Zsidó utca, a mai Táncsics utca. Itt éldegélt a budai zsidó közösség negyedfélszáz esztendeig, Budavár visszafoglalásáig.
A zsidók elsősorban azzal foglalkoztak, amire az 1251-től a Mohácsi vészig minden király által megerősített pátenslevél privilégiumot biztosított számukra: a pénzügyletekkel. Kereskedelmi tevékenységüket mindazonáltal sokféleképpen akadályozták, és gyakorta az adósaik tartozásait is eltörölte a király, de azért nem mehetett nekik rosszul, mert Mátyás korában „Budán a zsidók adója a város egész adójának a felét tette ki” (24. o.).
A budai zsidók keményen védték a várost a török ellen, a török pedig szétszórta, elkergette, áttelepítette őket. A török hatalom megszilárdulása után a zsidók visszaszivárogtak, s immár a törökök oldalán védték a várost, amikor kellett s amennyire a törökök engedték. 1686-ban felkoncolták vagy foglyul ejtették azt, aki nem menekült el, és nem halt meg az ostrom során. Budán ezután sokáig nem éltek zsidók, 1838-ban a budai polgárok kezdeményezték, hogy adják meg a letelepedési engedélyt a zsidóknak.
Korábban Budán élt a legnagyobb zsidó közösség az országban, a XVIII. században Pozsonyban és Óbudán. A szabad királyi városokban a hódoltság után nem telepedhettek le, de a földbirtokosok letelepíthették őket. A Zichyek uradalmához tartozó mezővárosban, Óbudán le is telepedtek, és a XIX. század elején már a zsidó közösség adta a város lakosságának csaknem a felét. Itt volt a mai főváros területén a harmadik Zsidó utca, a Lajos utca, a klasszicista stílusú zsinagógával, amely ma a Magyar Televízió felségterülete, és Süsü, a sárkány lakóhelye. Ennek a zsinagógának az udvarán kényszerítették tanai visszavonására Chorin Áront, a későbbi iparmágnások, id. és ifj. Chorin Ferenc nagyapját, illetve dédapját, aki vitába keveredett Óbuda nagy hírű és nagy hatalmú konzervatív rabbijával, Mose Minccel. „A legmérgesebben vitatott kérdések egyike az volt, hogy a tok fogyasztható-e.” (94. o.)
A két szomszédos nagyváros vonzotta és kivetette a zsidókat. Ahogy Szerb Antal írja: „itt előszobáztak, mert a németek nem engedték be őket Pestre és Budára”. (63. o.) Aztán jött egy reformer német, II. József, és az ő 1783-as rendelete után a városok már nem tilthatták meg a zsidók betelepedését. A zsidók be is települtek, elsősorban Óbudáról, és első nagy „kikötőjük” a város történetének egyik legfantasztikusabb épülete, az Orczy-ház lett. Az invalidus palota után ez volt a város leghatalmasabb és mindenképpen legjövedelmezőbb épülete. Az akkori Országút, a mai Károly körút és a Király utca sarkán terpeszkedett. Volt benne egy időben három kávéház, fogadó (az angol királyhoz, róla kapta a nevét a Király utca), több imaház és zsinagóga, rabbinátus, iskola, fürdő, temérdek bérlakás, üzlet, műhely, alatta hatalmas pincerendszer, rengeteg raktár, iroda. Az Orczy-házba belefért a pesti zsidóság egész vallási, gazdasági és társadalmi intézményrendszere.
A XIX. század második felében, 1850 és 1900 között Budapest, illetve a Budapestté egyesült három város zsidó lakossága megtízszereződött, számaránya 11%-ról 23%-ra emelkedett (362. o.), a jiddis nyelvű közösség elmagyarosodott. 1859-ben felavatják a világ jelenleg is legnagyobb befogadóképességű zsinagógáját, a Dohány utcai zsinagógát. A század utolsó harmadában Pesten működött a világ legnagyobb hitközsége…
És aztán még nagyon sok minden történt a Vészkorszakon keresztül odáig, hogy az első pesti rabbi unokájának, az első zsidó vallású országgyűlési képviselőnek, a pesti hitközség elnökének, Wahrmann Mórnak egykori lakóházában és üzletházában helyet fogott a Magyar Fórum Borháza.
Épp csak belekaptunk a nyolcszáz oldalas és háromnegyed évezredes történet egy-két csomópontjába, hogy az olvasót becsalogassuk a könyvbe. A becsalogatott olvasónak azt ajánljuk, hogy a könyv elején kezdje az olvasást, és a végén fejezze be. Más eljárást is követhetne az olvasó, ha a könyv formája és tartalma összhangban volna egymással. De nincs. A zsidó Budapest a benne fölhalmozott sokrétegű tényanyag jellege és mennyisége szerint kézikönyv lenne, amelyet az ember nem egy szuszra olvas végig, hanem folyamatosan használ. Ennek azonban az anyag áttekinthető és egységes elrendezése lenne a feltétele. Ilyesmiről A zsidó Budapest esetében nem beszélhetünk. Ez nem tervezett, hanem „nőtt” könyv. Tény-televény, amely folyamatos meglepetéssel szolgál az olvasónak, hogy mi miért került oda, ahová került. A zsidóság hitét, szokásrendszerét, szimbólumait, életfelfogását ismertető részek például kiszámíthatatlan ürügyekkel vannak szétszórva a két kötetben. A budapesti zsidó rétegnyelv szószedetét az Erzsébetváros fejezetben találjuk, a pesti jiddisről szóló értekezést pedig vagy négyszáz oldallal odébb, a Zsidó élet ma Budapesten című fejezetben, éppen az askenázi és a szefárd zsidóságról szóló alfejezet után, talán azért mert a mai pesti zsidóság életében már sem a jiddisnek, sem a szefárd (véltszefárd)–askenázi elkülönülésnek nincs szerepe. A zsidó ünnepek leírása javarészt szintén az Erzsébetváros fejezetben található – azon belül is az egyes ünnepek gondosan széttelepítve – az ünnepek rendjéről viszont három fejezettel odébb esik szó. A zsidóság ókori jelenléte nem a könyv elején tárgyaltatik, hanem a Józsefváros fejezetben, mivel a Józsefvárosban van a Nemzeti Múzeum, amelyben a tárgyalás kiindulópontjaként szolgáló sírkövet őrzik. Ezzel szemben a Külső-Józsefváros nincs a Józsefvárosban, mert a Teleki tér környékének zsidó negyedeivel külön fejezet foglalkozik. A Külső-Erzsébetvárosról szintén nem az Erzsébetváros fejezetben esik szó. Az Erzsébetváros zsidó története öt fejezetben szóródik szét, az Erzsébetváros fejezetre az jut, ami a másik négyből kimaradt. Külön fejezet foglalkozik a zsidó temetőkkel, de a legrégebbi zsidó temetők leírását nem ebben a fejezetben találjuk. A Farkasréti zsidó temető nevezetes halottait két helyen is felsorolják a szerzők, de egyszer sem a temetőkről szóló fejezetben. Körülbelül ötször értesül a kedves olvasó a könyv különböző pontjain arról az örvendetes tényről, hogy a Bethlen téri zsinagóga mellett Oneg sabbát klub működik. A zsidó kórházak is külön alfejezetet kaptak, de a jelenleg működő kórházak részletesebb leírása egészen máshol található. Aki a zsidó sportolókra kíváncsi, annak a Lipótváros, Új-Lipótváros fejezetet kell fellapoznia, hiszen az Új-Lipótvárossal átellenben van a Margitsziget, azon a szigeten a Hajós Alfréd uszoda, s a szerzőknek erről jut eszükbe az MTK… A Vészkorszakkal foglalkozik a könyv egyik legterjedelmesebb fejezete. De a Kamenyec-Podolszkban legyilkolt zsidók történetét ne itt keresse az olvasó, hanem a Rumbach Sebestyén utcai zsinagógáról szóló alfejezetben, mivel itt volt a sok kisegítő toloncház egyike, ahol a deportálandó zsidókat összegyűjtötték. A munkaszolgálatosokra vonatkozó adatokat természetesen nem a munkaszolgálatosokról szóló alfejezetben kell keresni. A kórházak elleni nyilas támadások közül a Bethlen téri kórházépület elleni támadás a Vészkorszakról szóló fejezetbe, a Városmajor utcai kórházban végrehajtott tömeggyilkosság a temetőkről szóló fejezetbe, a Maros utcai kórházban történt vérengzés a budai hitközségről szóló fejezetbe került.
Még sorolhatnánk a példákat, de ennyi talán elég. Ne kísérletezzen az olvasó a keresgéléssel, ha elolvassa az egész könyvet, biztosan mindenről értesül, kivéve talán a Király utca központi szerepét a fővárosi prostitúció történetében, ami elkerülte a szerzők figyelmét.
Szerepel a könyvben néhány objektívnek aligha nevezhető megállapítás, amelyet a recenzens tisztelettel nehezményez: „…nincs még egy ország, ahol az állam olyan jelentős önálló szerepet vállalt volna, láthatóan minden külső kényszer nélkül, a deportálásokban, százezreknek a legyilkolásában, mint itt, 1944 késő tavaszán és nyarán.” (509. o.) „Minden külső kényszer hiányáról” beszélni egy megszállt országban – ez abszurd állítás. Nem kevésbé abszurd a cionista szervezetek működésének háború utáni akadályozása, 1949-es feloszlatása és néhány vezetőjük őrizetbe vétele kapcsán megállapítani, hogy „az államhatalom, mint alig néhány évvel azelőtt, ismét a zsidók szabadságát korlátozta legelőször, és a zsidó szabadság korlátozása, mint néhány évvel azelőtt, ismét csupán a kezdete volt az egész magyar társadalmat maga alá hajtó diktatúrának”. (581. o.) Szinte valamennyi nemkommunista párt szétverése, a tisztogatási akciók sorozata, a legkülönbözőbb egyházi és világi szervezetek ezreinek feloszlatása, a „klerikális reakció” elleni gőzhenger beindítása, a pócspetri per, Mindszenthy letartóztatása, a NÉKOSZ feloszlatása után arról beszélni, hogy az államhatalom „ismét a zsidók szabadságát korlátozta legelőször” – megmagyarázhatatlan.
E kitűnő, bár rendezetlen könyvnek a gyenge pontjai: e fenti megállapítások és a címe. A könyv füle magyarázza a címét: „Budapestnek a zsidó arculatáról írunk, mondhatjuk úgy is: a zsidó Budapestről. Persze, a magyar fővárosnak ez csak az egyik arca, hiszen van római katolikus és görög katolikus Budapest, van evangélikus, református, van német…, rác…, cigány… Budapest is.” Ez a magyarázat önmagában jó lenne, csak az a cím nem lehet jó, amit magyarázni kell, ami önmagában kétértelmű. A cím pedig azért kétértelmű, mert a „zsidót” a főváros generális jelzőjeként épp azok használják, akik számára a nagyváros, a polgárosodás, a modernitás, a felvilágosodás, a szabadelvűség úgy, ahogy van, úgy, ahogy Pesten is van, nemzetidegen – zsidó. Budapest jelzőjeként a zsidót a szövegkörnyezet értékeli. Csakhogy a címlapon nincs szövegkörnyezet. Ott csak a cím van.
- Szemle [6]