Van-e utánpótlása Cassavetesnek, Wendersnek, Godard-nak, Jarmuschnak… lehet-e még bízni a nem hollywoodi filmben? – töprengtünk Bíró Yvette vitavezetésével egy borúlátásra ingerlő februári délután a Művész mozi kistermében. A nagyteremből kétségbeejtő módon hallatszott be egy nagyon nagy tehetség, W. W. elképesztően, tűrhetetlenül rossz filmjének zenéje.
Bíró Yvette nem engedte csüggedni hallgatóit. John Jost! – mondta. Hal Hartley! – mondta. Kisütött a nap.
Aztán a Budapest Film forgalmazói jóvoltából 1993 októberétől másfél év alatt Hal Hartley mind a négy nagyjátékfilmjét láthattuk. Sorolom, magamat biztatva: A semmi ágán (Trust), Hihetetlen igazság, Amatőr, Egyszerű emberek.
„Középosztálybeli fiatal fehér férfi, felsőfokú végzettséggel és kevés gyakorlattal, pénztelenül, aki New York külvárosaiban bolyong a Williamsburg vagy Brooklyn felé tartó metróvonalak állomásainak környékén” – rajzolja meg a rendező világát egy francia kritikusa.
E figurák, ahogy innen a pesti Művész moziból látszanak, inkább a középosztály alsó rétegéből valók, s mindannyian „marginális” figurák, család és társadalom csendes kivetettjei. Vagy épp maguk készülnek elmenekülni.
Elvágyódás. Minden filmjében elmennek. Szöknek, oldalognak, lelépnek, elsompolyognak e nyakkendős, fehérgalléros habókosak. De nem érnek olyan messzire, mint a Jarmusch-hősök. Saját elővárosukból egy közeli mezőre vagy egy szomszéd elővárosba.
Bűnügy. Minden filmjében bűnügybe keveredünk. A kellős közepébe, s éppen annyit értünk belőle, mint a hősök, vagyis semmit. Aztán, mire megértjük, már nem is fontos a bűnügy. Még az Amatőrben sem nagyon, pedig ott aztán van minden: feltámadt hulla, bérgyilkos maffiózók, menekülő pornósztár és egy szökött apáca (másodállásban pornóíró) sodorja a meseszálat. Nem kell őket komolyan venni.
Már korábbi filmjeiben is egy régebbi bűneset, vagy egy épp most lesújtó tragédia zökkenti ki ásító és ásíttató hőseit a vegetálás unalmából. Egy lány pofon üti apját, mire az szívéhez kap, s holtan rogy le. Egy bűnöző épp kiszabadul börtönéből, ahol hasonló tettek miatt ült: ártatlanul. Így indulnak a filmek. Itt valami más a fontos. A látszat-lét értelmetlenségét komikus fénnyel megvilágító rejtély vagy sorscsapás. Hartley nemcsak Godard-tól, de Brechttől is tanult.
A szellemi atya (a szentlélek) Godard, nevelőapja Jim Jarmusch. Testvérbátyja Kaurismäki és talán az örmény–kanadai Atom Egoyan. Nyugtalanító család.
A világmegváltó művészfilm nagycsapatának összeállítása harminc éve valahogy így hangzott. Bergman, Fellini, Antonioni, Pasolini, Godard, Resnais, Wajda, Jancsó, Forman… A filmművészet zeniten állt…
Akkor még a néző is óriásnak képzelhette magát. Ma a művészmozik nézőterén rokonszenves törpékként ülünk. Godard inkább számonkérő szellem. Cassavetes, a „csapatkapitány” halott. Wenders újabban elkeserítően halovány, maga tépi le homlokáról a babért. Greenaway, Jarmusch, Kaurismäki, Egoyan, Hartley – valahogy így áll fel a tépázott csapat.
A régieknek csak fegyverhordozói lehettek volna. Még csak nem is ezüstkor. Annál inkább szeretem őket.
Hartley fantáziája elég szűkösnek látszik. Alig talál ki valamit. Azt a tisztára söpört külvárosi kertes házsort, ahol a filmjei elkezdődnek, bentlakóként ismeri.
Állóvíz. Mindennapi emberek: bámészan tűrik, hogy ne történjen velük semmi. Aztán elcsattan egy pofon, valaki berúg, valaki felbolygatja az unt hangyabolyt. Csendes, makacs figurák, akik azért bolyonganak talán kicsit merev, szélütött arccal, hogy saját életük alakítói lehessenek.
Az Amatőr szökött apácája (Isabelle Huppert) mennyei sugallatot érez, hogy valamit csinálni fog, talán üdvösen vagy végzetesen beleavatkozik valakinek a sorsába. Emlékezetét vesztett férfiúval akad össze. Revolver mindig akad, de nem a revolver oldja meg a dolgokat. Talán semmi, talán, hogy sikerül elutazni, vagy sikerül szembenállásunkat kimondani.
Mindez valamiképp nevetésre ingerel. Hartley humora olyan, mintha angol volna. Mosolytalanul nevet, valahol belül. Nehéz eldönteni, egyszerűségét tudatosan kell színeznie, módszeresen és eltökélten, mint ahogy más a „szókincsét bővíti”, hogy sikerülhessen kicsit megbolondítania naivan jámbor és átlátszó történeteit? Vagy épp fordítva van: helyes igyekezettel vigyázza, hogy kevés szereplővel is állandóan elágazó, epizódokra bomló, széttartó és ironikussá váló történetét, kimódolt helyzeteit egyszerűvé tegye.
Általában sikerül a mestercsíny: az egyszerűség és a történetmegbolondítás bizarr ötvözete. A talán gazdagabb palettájú kanadai Egoyantól ebben tér el leginkább: amaz túlbonyolítja, triplán megcsavarja históriáját, csakhogy példázatjellege ettől nem csökken. Hartley viszont kicsit ugrik, aprót lép, és csak néhány centivel marad a földfelszín felett. Épp ez benne a megnyerő. Igen, a szókincs csekély ugyan, de amit tud, azt mindig tudja, s ezért van, hogy szereplői szinte átsétálnak egyik filmből a másikba, nemcsak képsorok, félórák, helyzetek ismétlődnek. Mintha egyetlen filmet folytatna.
Ezért aztán az elvágyódás rá is vonatkozik, nemcsak hőseire.
Jarmuschtól eltérően, de Egoyanhoz (és részben Kaurismäkihez is) igen hasonlóan azt a szörnyűséget lehet elmondani róla, hogy történetei morálhistóriák, megoldásai kulcsra járnak, hősei kliséfigurák. Ez valahogy mind igaz is, a történet s a film mégis elkanyarodik a közhelyektől és az erkölcsi igazságszolgáltatás példázatától, más színt ölt, érdekessé, kiszámíthatatlanná válik.
Színészei tempósan hallgatnak, mintha álarcot húztak volna. Naiv jámborok, vagy titkuk van? Ugyanez a kérdés tolul fel a rendezőt illetően is. Kicsit szűkös a világa. Úgy látszik, hogy posztmodern látásmódja mögött sültrealista természet rejlik, nem mer kitalálni más figurákat, csak akiket nagyon és régóta ismer.
Az Amatőrből kiérezzük a rendező szándékát: új arcokra, új helyzetekre és alakokra szeretne bukkanni. Bérgyilkosok tűnnek fel, ez alkalmat ad godard-i bűnözőparódiára, és talán ez az egyetlen filmje, ahol harsányan röhöghetünk. Időnként valami rejtélyes amszterdami hang, kábítószeres fő maffiózó telefonál. Parancsokat ad, fenyegetőzik. Még idegen figura és szín, de kíváncsian várjuk majdani életre keltét.
„Ismerik az ön filmjeit Los Angelesben?” – tették fel Hal Hartley-nek a mindent eldöntő kérdést. Hartley tudja, hogy Európában igen, de Kaliforniában nem nagyon kérnek belőle. Ha ő kibírja, mi se essünk ettől kétségbe. Az inkább elgondolkodtat, hogy néhány jószemű hazai méltatója is úgy látja: kimerült eddigi energiája, s elfogyott, vékonnyá vált anyaga. Két első filmjével többet ígért. (Mindez Jarmuschra is elmondható.)
Én Hartley-t nagyobb tehetségnek látom, mint amilyennek eddig mutatkozott. Egyik terve szerint kedve lenne Franciaországban dolgozni. Úgy képzelem, majd megtelepszik egy Párizs környéki unalmas elővárosban, egy-két évig ott él, s csak amikor jó sültrealistaként a helybélieknél is jobban ismerős lesz, akkor kezd forgatni.
Addig nem marad más, mint Kaurismäkit nézni. Őt is fenyegette a témafogyatkozás finn földön, és ő már ott lakik, egy párizsi elővárosban. Állítólag soha nem utazik be a központba. Talán Hartley-t várja.
- Kultúra [6]