Igen, valami rémlik. Századvég, preszimbolizmus. Ha Vajda híd Petőfi és Ady között, akkor Komjáthy kik között is? Meg, hogy szomorú sors, egyetlen kötet, A homályból, verscím is. Felvételizők említsék meg Nietzschét és általában bölcseleti érdeklődését. Antológiákban van tőle hat-hét vers; már-már kórosan túlpumpált én-tudat, némi fellengzés, expresszív, felfokozott kifejezésformák, mérhetetlen elvontság és mérhetetlen szenvedély.
Ennyit lehet tudni. És az ember úgy gondolná, Komjáthy Jenő le van tudva, afféle minor költő, akin a filológia hamar túlesik, kiadják, jegyzetelik, volt rá kerek száz év. Komjáthy-revíziónak sosem volt ideje, sosem is lesz, hiszen Komjáthy-vízió sem igen van. Ekkor viszont előáll a szép és pontos klasszikus szövegkiadásairól ismert kiadó, s a kitűnő irodalomtörténész gondozásában először adja közre ennek az eldugott költőnek a verseit, kritikai igényű kiadásban. Mármost több van-e ebben az irodalmárok mindenkori konzerváló, muzeológus buzgalmánál, akarnak-e tőlünk valamit a kötet útrabocsátói? Át kellene értékelnünk valamit? Komjáthyt? Az egész korszakot? A magyar líráról alkotott képünket?
Persze, az igazi kérdés az, hogy mi, olvasói, mit akarunk tőle, általa. Először is nyugtázhatjuk: most már tényleg megvan Komjáthy, legalábbis versei; bizonyára évtizedekig nem lát napvilágot ennél teljesebb, ennél alaposabb Komjáthy-gyűjtemény. S. Varga Pál rövid, érzékeny utószava (mely most oly nyomasztólag hat a recenzensre) útmutatásul szolgálhat az „egyszerű” verskedvelőknek és a hivatásosaknak egyaránt – kalauzolásával lehet forgatni a kötetet, meg lehet tudós dolgozatok kiindulópontjául választani.
De másodszor: az „új” Komjáthy, ha kicsit is elmélyedünk benne, újragondoltat olvasóival egy sor kérdést. A kötet összefüggésében azok az antológia-darabok, amelyek megrázó őszinteségükkel hatnak, ugyanakkor pátoszuk a mulatságosság határán egyensúlyozza őket, egy mozaikkép kiemelt, különlegesen csiszolt vagy érdekes színű darabjaiként tűnnek fel. Komjáthy számára nem véletlenül volt mindennél fontosabb a Kötet (A homályból, egyetlen gyűjteménye, amely halála napján jelent meg); a többé-kevésbé ismert versek a kötettel, sőt, az életművel a háttérben értékelhetők igazán.
Sok költővel, sok verssel van ez így: de mégsem mindenütt egyforma súllyal. Komjáthy – első, durva közelítésben – monomániás költő, számtalanszor járja végig egyazon gondolati utat, hol több, hol kevesebb sikerrel. Ezért van szükség a többi próbálkozás legalább felületes ismeretére. Ennek az útnak a jelzőtáblái többek között: az Én, a Te, az Isten és a szeretet; és bízvást nevezhető gondolati útnak, hiszen Komjáthy versei arról tanúskodnak, hogy volt valaki, a múlt század végén, aki filozófia és költészet egységében gondolkodott, aki a „bölcsészet” talán egyedül méltó megszólalási formájának a költeményt tartotta.
A filozofikus költészetnek ez az eszménye (melyre valóban hatott Nietzsche, de, mint S. Varga rámutat, Schopenhauer és a gnózis is) nem rendszerben gondolkodik: vagy ha igen, Komjáthy állandóan felépíti és újraépíti, megalkotja és lerombolja rendszerét. A Nem egy az Isten! című verset a Mégis egy című követi; szüntelen kényszert érez arra, hogy választ adjon a „ki vagyok én?”, „mi a világ?”, „melyek a legfőbb értékek?” kérdéseire, s a válaszok minduntalan rácáfolnak egymásra. Csakhogy Komjáthy valamennyit a legfelfokozottabb hevülettel, a biztos igazság birtokának tudatában, mintegy végső álláspontként fogalmazza meg. A mai olvasóban ez egyszerre ébreszthet tiszteletet és idegenkedést. Ki az, aki Diadalének dalolására merészkedik („Úr vagyok az időn, / Úr vagyok a téren”)? Aki Az ősige címmel merészel verset írni, melynek utolsó sora így hangzik: „Én vagyok az Isten”? Aki címbe emeli: Szokatlan hangot üték meg…, és azt állítja: „engem szárnyak emelnek”? Szerepek ezek? S ha igen – Komjáthy Jenő szerepei, minden költő szerepei, avagy mindenki helyett, Az Ember helyett beszél a költő?
Szokás mondani a kisebb költőkről, hogy ők koruk költői köznyelvének megvalósítói; elsajátítják, használják ezt a köznyelvet, s akkor figyelünk fel rájuk, amikor ennél valami többet tesznek, akármi okból (lapszus, hirtelen megérzése egy lehetséges más hangnak, archaizálás, e nyelv túlhasználása, mint akaratlan önparódia). Ez biztosan sokszor így is van; de nem Komjáthy esetében. Neki esze ágában sincs, mondjuk, a Petőfi-vagy Arany-epigonok nyelvét beszélni, eleve más megszólalásmódot választ, ezért kudarca (hiszen mégsem elsőrangú költő) nem az, hogy nem tud kitörni a köznyelvből, hanem hogy a vágyott új nyelven nem tud elég újító és hatásos módon megszólalni. Természetesen ez megint csak igen durva közelítés; de gondoljunk csak Komjáthy határozott elfordulására az életképtől, a népies zsánerrajztól, a költemény narratív magjától, s arra az új költőszerepre, amelyben keveredik a filozófus, a néptribun és az Akárki alakja.
Komjáthyból végül, a magyar líra történetére nézve, az is kiderülhet, hogy Adynak vannak közvetlenebb előzményei, mint a visszafogott, elfojtott Vajda; s hogy igen nagy a különbség a finom és érzelmes Reviczky és a zabolátlan Komjáthy között. Kézenfekvő és ígéretes feladat volna visszakeresni Adyt Komjáthyban; rögtön feltűnnének az effajta fordulatok: „Tapossatok szívemre bízvást” (Jóslat); „Itt minden rombolásra lázit / És lázadásra ingerel” (Törj össze mindent); vagy: „Ki látott engem tűzszekéren / mint a prófétát egykoron?” (Csak tartsatok…). De a nagyszabású fény-árnyék ellentétek mellett, a kiáradás és a gyűlölet fékevesztett szenvedélye mellett, és az önmeghatározás szüntelen kísérlete mellett legalább ilyen fontos Komjáthy erotikája – Ady és a magyar líra egésze szemszögéből is. Komjáthy számára bölcselet és erotika, „élvvágy és tudvágy”, „kéj és mindentudóság” egy; himnikus költeményben ünnepli a bujaságot (Kéj), Éloa-verseit és néhány (persze, kéziratos) más versét belengi a finom érzékiség. Mégis: A homályból és az Új versek közötti tíz év világokat választ el. Komjáthy magyarság-verseiből árad az elkeseredés, az odaadás és a hazafiúi düh – de csak az, Ady tisztánlátására és társadalmi érzékenységére még várni kell.
Komjáthy egyedülálló, érdekes és megismerésre méltó költő. Viszont könnyen lehet, hogy a mai olvasó nem a Komjáthy-líra „centrumára”, az elismert, ismert vagy jellegzetes művekre figyel majd, hanem ínyencként lapozgat, éspedig az utolsó oldalakra. Élvezettel pécézi majd ki Komjáthy töredékeit, groteszk verskezdeményeit – Télapóról, akinek „Sírfenékig lóg a lába” –, etimologikus játékait. Tegye. Ezekben is Komjáthyt leli majd meg, a mélyebb értelmet, az Istent és magát kereső, extatikus és komor kismestert.
- Kultúra [6]