1
Termann – mint hírlik – összeroppant az Adriánál. Ez volt a sorsa, valóban? Barátaival és barátnőivel karöltve bolyongott kótyagosan egy pokoli sziget ösvényem, nyikorgó napágyakon vergődött élőhalottként, utolsó felelőtlen nyarán. Kevés hiányzott, hogy otthagyja a fogát Délszakon. Tényföltáró küldöttséget menesztünk a szörnyű szigetre, hogy kiderüljön: mi történt velük. Bizonyára vakációzni indulhattak, s mire hazaérkeztek, azon vették észre magukat: mindannyiuk homlokán ott éktelenkedik Dél bélyege, mint valami közös pokoljárás után. Erről ismerik föl egymást a mai napig.
2
Mintha egész áldott nap egükön tündökölt volna a Kocsma-csillag.
A déli harangszó idejére derekasan eláznak a fiúk meg a lányok a plázson. Rekkenő meleg, moccanatlan lég, bárányfelhős horizont; a büfé árnyéktalan teraszán, otromba faasztaloknál gubbasztva poharaznak, rajban támadó darazsakkal hadakozva. Csatakos ingeiket a padtámlára dobják. Legalább óránként, muszáj megmártózniuk az öböl példátlanul sós, rákokban dús vizében.
(Az átvizsgált dokumentumok között akad néhány fotó: Termann olyan rajtuk, mintha úszna.)
A tájat a Hotel Palace tömbje uralja. Kocka formájú, bordázott falú, csontfehér betonépítmény, Termann sóhivatalnak hívja. Puha és barátságos fövényről nem beszélhetünk, csupa szikla és merő beton az itteni partszakasz.
Az első attak: Török Atya kivárja, míg a csontvázsovány Csollán visszatér a zuhany alól, akkor dobja hason a markában szorongatott tengeri uborkával.
Juráti rendel: vajon hányadik kör ez? A hetedik, alighanem. „Karlovacko e capuccino”, kezén mutatja, hány tételről volna szó. A bádogarcú büfés, ez az árdrágító nihilista bólint, csal és visszaad. A hitvány sör, a horvát Kőbányai negyedórán belül megdöglik a palackokban. (Kávéjuk ellenben – egybehangzó emlékezések szerint – kitűnő főzet.) Körös-körül a délszláv háború veteránjai napoztatják tetovált tagjaikat – egész mellkast betöltő latin kereszteket
látni –, csoda, hogy nem konfrontálódik velük a dáridózó társaság, csoda, hogy nem találják meg a lármás fiúkat egyszer sem. Csupasz lánykák, pőre asszonyságok tartják állandó ágyéktáji izgalomban Atyáékat, akik részint húgaiknak, részint feleségeiknek fogadják a plázs nőit. Még szerencse, hogy csak maguk között. A szomszéd asztalnál rágyújt a Malin Szálló magányos portása, nikotinkukac vietkong. Mai harmincadik blázát a felénél nyomja el. A közelben mismásozik „a talmi Petőfi” – koszorúsunk dinári kiadásban –, itt lopja a napot Mátyás király is, aki nő, bár esetében ki tudna biztosat mondani.
„Szia-szevasz Úgy aránylagba’ csúcson vagy ma is”, rikkant Török Atya, s langy sörével eláztatja Termann ágyékát. Atya perverz mókamester; mokány, tömzsi testének minden porcikája folyamatos rángásban van. Nyakát nyújtogatja sajátságos módon, feje ritmikusan billen előre-hátra, bólintása nem a beleegyezés jele, sokkal inkább emlékeztet az ún. lefejelő mozdulatra. Sűrű pislogásai ugyancsak rosszat sejtetnek. E rángatózás: pánikbeteg-szimptóma. Atya, a vecsési csapszéktulajdonos, izzó idegdúc embert próbáló kamaszkora óta, félbőröndnyi medicinát csomagolt össze odahaza az indulás napján. „Népek vezetői, legyetek izzó idegdúcok”, int a költő, és valóban: itt Atya a vezér. Egészséges emberpéldány máskülönben alig van a társaságban.
A másik húzóember: Dám. Szőrmók farkasférfi, testépítő filosz és gőgös hedonista. Copfos Nárcisz, aki félórás tükörbe bámulással nyitja és zárja napjait, legfőképpen pedig: konzumens-Sátán, aki nem gyújt rá, míg a rendelt italmennyiség meg nem érkezik, továbbá nem gyújt rá, csak az első korty „indítókávé” megízlelése után. Onnantól kezdve azonban láncdohányos, kivilágos kivirradtig. (A megzavarodott Termann később őt okolta a társaság összeomlásáért. Legjellemzőbb képe Dámról, a hazaútról való: karinthiai resthaus kávézójában kornyadoznak, kisül, hogy egy feketével többet hoztak ki nekik. „Elfogy”, legyint Dám a fölöslegre, arcán a vajákosok lázas vigyora.)
Este megmosolyogni valóak a fiúk, mikor az apartman teraszán elköltött lakomák után (nótájuk: Adjatok szalonnát), boros fejjel bedőlnek az Óváros valamelyik kocsmájába. Pogány ricsajozásuk ingerli és megfélemlíti a helybelieket, akik beléptükkor keresztet vetnek. Atya és Sörényi gallyrészegen határozzák el, hogy kurvázni mennek, csatlakozik hozzájuk a korongrészeg Termann, és – mondhatni – hót macskák mindannyian, mire fölérnek a Malin recepciójára. „Lookin’ for the girls.” A nikotinista dzsunkás a Palace-ba küldi őket – öt kilométer gyalog –, lányokra azonban ott se bukkannak. Hazamenet a parti sétányon felejtett napágyakat és plédeket gyűjtik össze hármasban. Termann egyik pillanatról a másikra tűnik el Atyáék szeme elől. (Mint kiderült: két emelet magasságából zuhant rá egy betonteraszra. Haja szála se görbült.)
3
Budaörs térségében már kapatosak voltak, Fehérvár előtt Juráti tarkón hányta Sörényit, aki akkor ritka önfegyelemről tett tanúbizonyságot – acélmarkú bajnok-sofőr; szikár, vadnyugati arcél a visszapillantó tükörben –, Fehérvár után benzint és szeszeket vételeztek, majd – egyeztetés híján – a kis konvojt alkotó három gépjármű különböző időpontokban hagyta el a benzinkutat. (Ó, azok a ragyogó szigetecskék a tapadós sötétben, akár a szentjánosbogarak… merengett idehaza Termann.) – Szétszórattak tehát, jóval az országhatár előtt. Sörényi a leállósávba hajtott, s a tájékozatlan Juráti botladozó nyelvvel magyarázni kezdett: ha előbb nem, akkor Délsziget kapujában fognak egyesülni ismét, Délsziget oly parányi, egyetlen lakott település található rajta, nincs az az Isten, hogy elkerüljék egymást. Termann, aki sületlenségnek, de legalábbis bicegő gondolatmenetnek vélte mindezt, ekkor borult ki először.
Ott, az árokparton vesztegeltek fél órát, míg végre beérte őket a két lemaradt kormányos: Atya és Gyenes. A hajnal Klagenfurtban érte őket, Laibach kopár külvárosát szemlélve Termann arra gondolt, aludni kéne, Fiuméban föleszmélt és rágyújtott, kivégezve ezzel a mozdulattal az úti muníciót képező, harmadik doboz Gauloises-t.
S egy – később elátkozott – szombati napon, déli verőfényben gördültek át a szigetre vezető viadukton, kiégett fiúk, lankadt kedveseikkel. „Isola di Veglia, la piu grande isola Adriatica e Croata”, amint az a tálján közönségnek szánt, mézesmázos hangú prospektusban áll. Holdbéli táj, szemfájdítóan fehér sziklák közé vágott hasadékon át visz az út, aztán szikkadt lankák rekettyékkel, ameddig a szem ellát. Embernek, életnek semmi nyoma.
Gyenes barátnője, a pragmatikus Kata mutatott utat, és – döbbenet – hamarosan gyönyörűséges fürdőváros utcáin haladt a konvoj. (Úgy hívták e városkát horvátul: Malinska, naiv magyarítással Málnácskának becézték a társaság nőtagjai, s csupán egyike volt a szigeten fellelhető huszonöt kisebb-nagyobb településnek. A brosúra szerint „százéves fürdővárosi múlttal büszkélkedhet”, úgy bizony.)
Átokszigeten ez volt Átokváros, mesélte később Termann.
4
A hetedik napon volt a legnehezebb, a hetediken, emlékezett Termann. Azon a pénteken az első kör után hagyta ott a strandot, arra hivatkozván, gyöngélkedik, s visszavonult a szállásra. Alaposan benyugtatózva olvasni próbált, s azon vette észre magát, hogy ötödjére futja át ugyanazt a passzust a népszerű esszéista könyvéből, de még mindig nincs sejtelme a sorok értelméről. Aztán hosszasan gondolkodott, mi is az ő keresztneve, meg egyáltalán, mit tesz az, hogy keresztnév, ám csak egy óra elmúltával támadtak épkézláb ötletei. Szembeült az előszobatükörrel, Dám beható önvizsgálatainak kedves eszközével. „Szerbusz, Dezső. Hazakászálódsz-e innét valaha?”
„Átoksziget kocsonyás csápokkal szorított minket magához”, mesélte Termann. „Csodák csodája, kétszer is kimozdultunk Malinskáról délszaki időzésünk folyamán, de mindig úgy éreztem: csak átmeneti időre nyertünk egérutat. Befizettük magunkat fish-piknikre, ez a Dám-tanítvány Juráti balga ötlete volt. Morcosan üldögéltünk az átkelőhajó fedélzetén, morcosan a korai kelés miatt, és morcosan, mert aznap is másnap volt. Csollán arcáról eltűnt a cinkos fiúcska-mosoly, kiújuló aranyérfájdalmaira panaszkodott. Egy másik délszigeten, Átoksziget kisöccsén tettek partra minket, s kókadtan szegődtünk útitársaink nyomába, irtózatos kaptatón vánszorogtunk ismeretlen cél felé. Kabócák berregtek az olajfákon, ingem alól párosával halásztam ki a rózsabogarakat. Középkori kisváros kapujánál fogyott ki belőlünk a szusz, volt ott egy vendéglő, volt ott aztán pazar lakoma. Délszak túladagolva, nehéz, fűszeres falatok, habzsolni a tömény Délszakot. És aztán: néger Madonnára bukkantunk a városka plébániatemplomában, és aztán kiderült: olasz felségterület volt ez a sziget nem is olyan rég. Nézd meg ezeket a képeket, a hazaút dokumentumai: mint egy mértékkel fogyasztó, adomázó társaság sziesztaidőben, sütkérező fiúk-lányok, a tűzforró fedélzet fiatal, egészséges lakói. Hát nem. Én akkor vegetáló, gályaraboknak hittem magunkat. És aztán: tálalták uzsonnánkat – halat, mi mást, silány gályarabkosztot –, azóta nem nézek halra. Aki ezt nem bírja, menjen Paksra szart fűrészelni, mondotta Atya. Nem sokkal később bejelentette, hogy gőgicsélni fog, iszonyú hörgések közepette a tengerbe hányt, hatszor vagy hétszer azon az egyetlen délutánon. Pompás idomú, német családanyába voltam szerelmes a pikniken, aki csupán éjsötét pillantásokra méltatta duhaj csapatunkat. Alkonyatra kimerítettük a fedélköz borkészleteit. Közeledvén Átokszigethez, szemügyre vettem az utolsó palack címkéjét, és – emlékszem – fájt, hogy nem lelek rajta magánhangzót.
5
„Búcsúztunk Átokszigettől. A névadó város korzóján fészkeltük be magunkat egy szellős teraszra. Akkor este tökéltem el: amennyiben ép bőrrel s elmével hazajutok innét, bajnoknak fogom tekinteni magam, bajnokként fogok viselkedni otthon. Micsoda lecke a férfinak, micsoda edzés a férfi gyomrának Dél. Az iskolázásnak azonban most vége szakad, hallom, kicsöngetnek éppen, mindjárt lelakatolja tanodánk kapuját a pedellus. – Dámra néztem, Dám vigyorgott.”
Végzetük oka – Termann álláspontja szerint – egy sörösdoboz, melyen a hírhedt horvát bán képmása díszeleg. Szombati nap reggelén ürítették ki apartmanjaikat, búcsúszó nélkül hagyták faképnél csimpánzra emlékeztető szállásadójukat, Dusánt, aki annyiszor zaklatta őket. Épp a plázs mellett haladt el csöpp konvojuk. Juráti javaslatára öt percre megálltak, s Termann utolsó márkáiból beszereztek egy doboz Banskót, relikviaképpen. A pontosan kidolgozott menetrendhez képest – szabadulási terv – öt perc késéssel húztak el a Malinska föliratú tábla mellett. Éljenzés. Nyúzott, de gyönyörittas utasok mindhárom kocsiban.
Az ellensávban hófehér Zastava haladt, zágrábi háziasszony ült a volánnál, aki hajszás munkahetet zárt nemrég, s nagyon álmatag volt ezen a kora délutánon.
Malinska szerelmesei tudják, hogy az ominózus tábla után éles kanyar következik. Hát ebben a kanyarban lapította szét a zágrábi Zastava Gyenes kobaltkék Opeljének motorháztetőjét, majd kevés híján a sereghajtó Sörényi gépével is megütközött. Abban a kocsiban mélázott szegény Termann, aki negyedórával később sírógörcsöt kapott, s az árokpartról bámulta vizenyős szemekkel a lankák rekettyéit, meg Katácska szalmakalapját a totálkáros Opel hátsó ablakában.
6
„Furcsa elmenni Délre és hazajönni télre, furcsa és iszonyatos. Vasárnap délután már a tulajdon ágyadban fekszel, harminc óra ádáz ébrenlét után, bexanaxozva. Még félórányi álmatlan forgolódás a legyűrendő penzum. Füledben kabócaraj berreg, inged alól tucatszám halászod elő a rózsabogarakat. Ha történetesen anyaszült meztelen vagy, akkor se csodálkozz ezen.
Egy hetet kapsz, hogy tisztába jöjj a saját városodban uralkodó állapotokkal, hogy újból belakd valaha kedves kávéméréseidet, hogy megismertesd újdonsült önmagad –, halavány kópia, hápogó epigon – egykori szeretteiddel, hogy elhitesd velük: te változatlanul te vagy, és megjöttél Délről, ahol bacchanáliák díszvendége voltál.
Az egy hét leteltével elsétálsz a kávéház elé, a neve Savoy, itt támasztják a földalatti korlátját mindazok, akikkel együtt vakációztál. Parolázás közben megszámolod őket titokban: tényleg mindenki itt van. A karambolnál készített fényképeket adják körbe éppen.
Egyszer csak azon veszed észre magad, hogy az Oktogonon állsz. Pesten vagy, rossz bőrben ugyan, de legalább egészben. Isten hozott, barátom.”
- Kultúra [6]