„Végigsimítottam a homlokomat, és lángoló szemekkel meredtem a sakkmező fekete-sárga tarkaságára. Agyamban haditervet kovácsoltam. Három lépés után már előnyben voltam. Szörnyű acélgyűrűt vontam ellenfelem hadsora elé, mely a kombináció szédítő merészségével s a logika vaskövetkezetességével roppantotta szét egy vizenyős agy üres kapkodásait. A bástyák keményen állottak, a futók serényen vigyáztak, a lovak mintha fülüket hegyezték volna: minden báb a diadalmas gondolkozás s a szikrázó ész egy-egy epopeiája volt.”
Így kellene valahogy sakkozni, ilyen szédítő örömmel.
Ahogyan Kosztolányi tudott írni.
Sakk-matt című ismert ifjúkori novellájában talán kicsit még sok a színes jelző, de azért már igazi Kosztolányi-novella.
Désirét nem a novellabeli arisztokrata fiúcska, hanem apja tanította meg a sakkjátékra. Egyik szép verse (Tanár az én apám) emlékezik Kosztolányi Árpád szabadkai gimnáziumi tanárra (majd igazgatóra). S bújtatottan, rejtettebben, titkosan az Aranysárkány is, meg talán épp egyik legkorábbi novellája, ahol egy fiatal szobrász rémülten veszi tudomásul apjának, az egykor híres művésznek szellemi és testi összeroppanását (Károly apja).
Néhány éve, Flaubert magyarországi fogadtatásáról keresgéltem a könyvtárban. Babits azt írja Európai Irodalomtörténetében, hogy a Salambóról maga Arany János írt ismertetést. Kutattam, amatőr filológusként, de nyoma se volt. Az Arany Kritikai Kiadásban semmiképpen. Segítségül hívtam a legfőbb szakkönyvtárosokat, átvizsgáltam a korabeli folyóiratokat. Mindhiába. Talán van Arany-kutató, aki tudja, vagy felfedezi, én visszavonultam.
Flaubert korai fogadtatása ügyében kicsit több eredménnyel jártam, érdeklődve lapozgattam König György 1904-ben megjelent kis könyvecskéjét. Ezt a König Györgyöt teljesen elfeledték, sokan talán kortársát (a szintén franciás) Király Györgyöt gyanítják benne, amiben, azon kívül, hogy tévedés, az a legelszomorítóbb, hogy Király Györgyöt is elfeledték. Sem születése, sem halála legutóbbi kerek évfordulóján nem emlékeztek meg róla, pedig őt bámulni, s főleg olvasni, minden héten olvasni kellene…
Flaubert halálakor, 1880-ban csak Jókai hetilapja, a Vasárnapi Újság közölt pár jelentéktelen sort erről az eseményről. Én meg beleuntam a nem nekem való filológia tudományába, melyről Hevesi András regényének, a Párizsi esőnek szörnyeteg hőse mondja szellemesen (akár Szabó Dezső is mondhatta volna), hogy „az impotensek aszkézise".
A Vasárnapi Újság viszont nagyon tetszett. Főleg Verne Gyula folytatásokban közölt regénye, A Gőzház. Azóta sem tudom egyébként, mi az ördög lehet a gőzház, de tetszett. Ráadásul a Verne-regény szomszédságában sakkfeladványra bukkantam.
Sebesen lemásoltam. Napokig gyötrődtem, de megfejteni nem tudtam. Fellapoztam a háromkötetes Magyar Sakktörténetet, melyben a hazai sakkfeladvány történetéről külön fejezet szól tudós sakktörténészek tollából. Nem találtam semmit, sem Kosztolányi Árpádot, sem Szabadkát, sem a Gőzházat, Flaubert-ről nem is beszélve. E sakkfilológusok hasonlítanak az irodalom tudoraihoz: reménytelen bármit is kezdeni velük. De hátha a Sakkszövetség könyvtárában! Oda viszont csak akkor iratkozhatom be, közölték görbült ujjú és görbült indulatú nyugalmazott sakkozók, ha legalább másodosztályú játékos és leigazolt versenyző vagyok. Tizenöt éves koromban a Ságvári SC tartalékcsapatának tagjaként fél ponttal maradtam le egy osztályozó versenyen a biztató harmadosztályú titulusról. Szeretett mesterem, Schneider Miklós további versenyzésre biztatott, de én feladtam. Csak fél pont hiányzott a sorsfordító kalandhoz. Akkor még nem tudtam, hogy a Kosztolányi-filológia is bánni és átkozni fogja ifj. Tajti Józsefet, aki egy bizonyos, számomra ismeretlen cselmegnyitással, a „porosz huszárjátékkal" csúnyán elpáholt. (Ifj. Tajti ötven körüli, bajszos, mokány ember volt, pipázott.)
Valami csattanóval kellene befejeznem. Például így: a Sakkszövetségből kiűzetve búsan elsétáltam, ki a Városmajorba, ahol néhány félelmetes és ragyogó snellező mellett még nálam is gyengébb sakkozók tologatják a bábokat. Vagy így: búsan bandukoltam a Széchenyi Könyvtárba, ahol a sok remekmű mellett azért még az én írásaimnál is gyengébb írások garmadája tölti meg a polcokat.
Sajnos egyik poén sem igazán jó. Hagyjuk. Tessék gondolkodni Kosztolányi Árpád szabadkai tanár feladványán. Désiré még nem is élt akkor, amikor a Vasárnapi Újság lehozta. De érdekes módon a feladvány dátuma éppen március, Kosztolányi Dezső születésének hónapja.
Száztíz éve született.
- Sport [6]