Utolsó amerikai történetem

Naszódi László [1]

Tíz éve történhetett, talán meg sem történt. Engem ne kérdezz, én már nem vagyok. Vagy ha véletlenül vagyok, akkor egyetlen gondolatom, hogy mikor hozza már a nővér az újabb morfiumadagot.

Paul barátommal ültünk a Grand Junction-i kávézóban, és arról beszélgettünk, hogy az előttünk lévő pohár félig üres vagy félig teli. Paul, a hívő voksolt az utóbbira; én, az örök kételkedő, a racionalizmus korlátaiban gondolkodó az előbbire. Ma már tudom, hogy akkor és ott tökmindegy volt. Ahogy az sem számított, hogy melyikünk fizeti a számlát. Pénzfeldobással döntöttünk, majd azon elmélkedtünk, hogy a feldobás pillanatában már eldőlt-e az ügy, vagy az érme levegőben való tartóz­kodása idején még egyenlők voltak-e az esélyeink. Ő Isten ujját magyarázta a véletlenbe, én amellett kardoskodtam, hogy a statisztika a tudatlanságunkat leíró tudomány. A helyi rádió harmadszor mondta be, hogy a zápor valószínűsége 55 százalék. Iga­zá­ból mondhatott volna 100 százalékot is, mert már öt perce zuhogott. A kora reggeli, elavult jelentést szalagról játszotta vissza a hangtechnikus. A be­mon­dó is ott ült a kávéházban, de nem volt kedve ahhoz, hogy megázzon, amíg visszaszalad a stúdióba. A statisztika nemcsak a tudatlanság tudománya, a nemtörődömségé is.

Tízévnyi gyors tekerés előre, 2007. szeptember. Hillary Clinton állítólag már tudja, hogy ő lesz az Egyesült Államok következő elnöke. Akkor viszont azt is tudnia kell, hogy mikor, milyen jellemroncsoló akna robban alatta a kampány során. Az érme még pörög a levegőben, de az esély valahol már bizonyossággá fajult. Hillary szerint Irakban harcoló csapatainkat már régen visszavontuk volna, ha fennmaradt volna a hadkötelezettség intézménye. A sorozott katonáért aggódna a nép; az önkéntesekkel vívott háború idején viszont megfogadja Bush elnök tanácsát, és vásárolni jár. Igaza van az elnöknek, hogy az újságolvasás helyett a bevásárlóközpontot ajánlja. Ha megbénul a piac, a nyakunkba szakad az a hazugságtömeg, ami mozgásban tartja az országot.

A statisztika szerint egy Irakban állomásozó ka­tonának durván egyszázalékos esélye van arra, hogy megölik, kettő, hogy megnyomorítják. Az önszántából hadba vonuló zsoldos és családja ugyanúgy nincs tudatában az egy százalék súlyosságának, mint egy besorozott katona és rokonai. A holnap meghaló katona túlélési esélye ma 99%, holnap nulla. Az érme már a levegőben pörög.

A múlt héten előrehaladott rákkal diagnosztizáltak. Holnap műtenek, ha felnyitásom után még műthetőnek talál a sebész. Az operációt egy százalék valószínűséggel nem élem túl. Nem választottam, besorozott a véletlen.

Ha nem érem meg a holnaputánt, akkor sziasztok. A véletlennek meg azt üzenem, hogy a kurva anyjával szórakozzon.

Második rész

Tudom, alapvető írói hiba. Ha második részt írsz, legyen első is. Készültem, tanár úr, de az első rész alkotásakor még nem tudtam, hogy lesz második. Ha viszont az első résznek utólag alcímet adok, akkor hamissá válik az egész. Akkor, a műtét előtt az Ez a harc lesz a végső alcímet választottam volna, és nem győzelemben bizakodó kedvemben. Eugéne Pottier, az Internacionálé írója kicsit eltévedt, amikor összekeverte a végső harcot a döntő győzelemmel. A harc csak a vesztesnek végső. A talpon maradottra mindig vár a következő ellenség. A katonára egy újabb vallási fanatikus, aki testére kötözött bombával, civilként közeledik. A betegre áttételek, utóterápia, mellékhatások, komplikációk, általános legyengülés, majd a végső harc. Nekem jobb, mint a katonának. Én nagyjából ismerem az ellenséget.

Október 6-a van, 4 nappal a műtét után. Máz­lista vagyok, megúsztam. Mondhatnám, hogy hála Istennek, mert úgy egyszerűbb, de nem teszem. Ha a kedvező végeredmény befolyásolója Isten, ki a kedvezőtlené? Paul erre már csak körülményesen tudott válaszolni. Isten útjai kiszámíthatatlanok, a szerencsétlen körülmények véletlen összejátszása, satöbbi. Agnosztikusként megtagadhatom a fogadást arra, hogy létezik-e Isten, bármennyire is belehajtana Monsieur Pascal.* Bekövetkezett eseményre úriember amúgy sem fogad…

A hasnyálmirigyem helye egyharmadig tele van, kétharmadig üres. Determinisztikusan, nem statisztikailag. Az apróbb veszteségeket, lépet, miegyebet, már ne is számoljuk. Naponta többször vért vettek az ujjamból. Mindig a középsőt szerettem volna felmutatni, de nem tettem. Az ember ne dühítse fel a nővért, mert azzal a poklot szabadíthatja magára. Talán mégis félek a pokoltól?

Az evilágitól biztosan.

A műtét utáni ötödik napon hazabocsátottak. Általában senkit sem tartanak benn egy hétnél tovább, hacsak a beteg nem fizeti zsebből a számla egy jelentős részét. A kórház vezetősége tudja, hogy a biztosítótársaság nem fedezi az átlagost meghaladó szolgáltatást. Megint szerencsém volt. Nem kell különalkut kötnöm biztosítóval, kórházzal, a kórházaktól anyagilag függetlenül működő orvosokkal. És mellesleg, a halálos ítélet további néhány évnyi életre lett enyhítve.

Az ágyam melletti, engem figyelő számítógép egyszer fatális hibára futott, újra kellett indítani. Távozásomkor arra gondoltam, hogy barátságosan megnyomom a reboot gombját, hadd éljen.

* Utalás Blaise Pascal Gondolatok című művében szereplő tételre, miszerint az Isten létére tett fogadás nemcsak nyereséges, de kötelező is.

• Kultúra [5]