Hegyi Gábor

Nyomtatóbarát változat

„Genji herceg unokája sokáig lapozgatta a könyvet, aztán egy papírdarabbal megjelölvén, hol volt kettéhajtva, óvatosan összecsukta, és helyet keresett neki a szobában.”
Krasznahorkai László

Három kortárs költő, fiatalok, övék a világ. Friss szellőkként új időknek új dalait fújdogálják, amennyiben minden új irodalmi alkotás kijelöli a maga (nyilván: új) idejét a nagy (recepció)történetben. Elő­re kell bocsátanom: szerencsés, örömelvű és képzett alkotók mindnyájan, erős bölcsészháttérrel; feltehetőleg mind mennyiségileg, mind sokféleségében jelentős irodalmi hagyományanyag az ő birtokuk (ha az egész világ talán mégsem). Kelő nappal ők is kelnek, literatúráznak e hagyomány mezején, szemlélődnek és gyűjtögetnek; majd nemesítenek, kereszteznek, és végül kertünk nárciszokkal végigültetik, profi módon.

Szándékolt szubjektivitásom (igen tág, már ha egyáltalán) határainak kijelölésére: nem vagyok Genji herceg unokája, nem a tökéletes kertet keresem; mondhatni „nincsenek előítéleteim”. Franciás sövénylabirintusokban, angolosan burjánzó művadonokban és távol-keleties tóparti ösvényeken egyaránt szívesen barangolok – különben is: állítólag a cél megtalálásának feltétele (Genji herceg unokája számára is), hogy valaki kétségek nélkül járja be a lehetséges utakat. Út pedig – valójában szövegekről lévén szó – akad bőven, és itt jegyezném meg, hogy bár szövegek egyetlen út végigkövetése által sem nyernek értelmet, reményeim szerint a bennük való – céltalan – bóklászás mindig jelentésekkel gazdagítja őket, végső soron pedig a befogadót.

Szerzőink tehát szakszerű olvasók, akik szakszerű írók. Szövegeket hoznak létre (szándékolt objektivitásom határait kijelölendő: többnyire jókat és csak ritkán gyengéket), olvasni- és (így) írnivalót adnak nekem. Szívesebben játszanám azt, hogy nincs nyelven kívüli valóságunk. Legalább két okom van elvetni a játéknak ezt a válfaját: egyrészt mint elsőkötetes szerzők, nem okvetlenül annyira ismertek, hogy érdemes legyen nélkülöznöm őket a szövegeikről való beszédben; másrészt ezek a szövegek szép és érdekes – nem kertelek: értelmezésre váró – könyvtárgyak formájában kerültek elém.

Poesis – femininum

Bár Kiss Judit Ágnes látszólag pontosan problematizálja lírájának néhány alapvető kérdését kötetzáró, Epistóla című versében: „Mit ér, ha a hexameternek / karcsú táncos a lába, de nincsen semmi se közte, / semmi, hová behatolhatnál!”, és hogy az önértelmező szándék felől szemernyi kétségünk se maradjon, így folytatja: „Ez vagyok én is. A forma / kellemetes, de a belső! Az csak az űr meg a zűrök” – én mégsem hiszek neki. Illetve nem gondolom, hogy az említett kérdéseket ennyivel el lehetne intézni. Nem csak azért, mert az itt felemlegetett, „formát” és „tartalmat” élesen szembeállító dichotómiát védhetetlennek tartom (hiszen – ha mástól nem, Hegeltől tudom – ez a kettő úgy csapkod át egymásba, mint a villám); hanem mert maga a szöveg is bizonyos dekonstrukciós fogásokkal él. „Nem kell már a babér, csak a szárazbablevesembe, / mellyel a számat jól betömöm, s csak hallgatok inkább, / mintsem zengjem egy új művét a középszerüségnek” – ígéri, miután elpanaszolta: „bármit is írok, már ehetetlen: fás, csupa csont, sós, / sótalan, elfőtt…” Nem csak az a problémám, hogy itt valami sós és sótalan egyszerre, hogy közel hatvan vers után olvasom mindezt (táncos lábú hexameterekben, hogyan máshogy); hanem mindenekelőtt az, hogy ezek szerint annak a bizonyos megírt szárazbablevesnek is ehetetlennek kell lennie, és mint ilyen, szájbetömésre is – felteszem – csak azért lehet alkalmas, mert lenyelni semmiképp nem volna javallott.

Mindenesetre tény, hogy Kiss Judit Ágnes (továbbiakban: KJÁ) lírájának egyik alapvonása a – gazdag, biztos kezű, sőt virtuóz – formahasználat, amely lehetőséget ad akár „üres és zűrös”, azaz közhelyes témák újraírására is. Ami egyébként KJÁ-t leginkább foglalkoztatja, az egy – a hazai irodalomban (sajnos, még) egyáltalán – nem közhelyes téma, nevezetesen a nő-ség, a (női) szexualitás, a női szerep(ek). A monokróm borítón egy fél arc (gyaníthatóan KJÁ arca) mosolyog elő a homályból egy szoborszerű – ezáltal kissé androgünre stilizált – nőalak mögül, mellette virágmintás harisnyába bújtatott lábszárak. Egy feminista idol és egy határozottan szexista szimbólum. Stílusos – még ha az utalás, hogy a szexista attitűd láthatatlanná teszi az arcot, kissé didaktikus is. A kötetcím – Irgalmasvérnő – egy egyszerű, de célratörő szótagcserével állít elő egy (eddig) sosemvolt szóösszetételt. Vamp és apáca, szűz és szajha, two-in-one – kidolgozatlan, mégis tökéletes költői maszk, amely hol egyik, hol másik, néhol pedig mindkét aspektusával végigvonul a nyolc cikluson. Szent és profán, test és lélek, nő és férfi, intimitás és társadalomkritika állandó feszültségben, ugyanakkor teljes stiláris összhangban jelennek meg, egy (vagy több) vállaltan nőnemű beszélő előadásában.

Ha azonban azt mondom, hogy KJÁ műveiben kitapintható egyfajta „emancipációs törekvés”, akkor éppoly keveset árulok el róla (róluk), mint ha ismertetem: a költőnő (nőköltő) 1973-ban született, rendszeresen 2004 óta publikál, szabadidejében magyar- és drámatanár, vagy hogy mellesleg elvégezte a PTE Művészeti Karának oboa szakát (először komolyan azt hittem, hogy ez csak vicc: hogy ennek a szakrális prostitúciót űző szerepnek a „gazdája” valami önironikus tréfát űz velem – pedig tényleg: nyelv és valóság, da capo al fine). Nem feminista líra ez, nincs offenzív retorika (ha mégis, az nem iróniamentes), nem akar zavarba hozni, nem obszcén, voltaképpen nem is erotikus – egyszerűen beszél a szexualitásról, szóvá teszi a női és férfi nemiség (és így a szociális nemek, a „női” és „férfi” nyelvhasználatok, alkotások stb.) eltérő társadalmi megítélését, a témát övező képmutatást.

Emellett állandó és látványos párbeszédet folytat a klasszikusokkal; a Panoptikum ciklusban végigszalad pár irodalmi hősön, azonosul és szembehelyezkedik velük, megidézi Stendhal és Tolsztoj alakjait, minden tolakodás nélkül hasznosít egy igen kiterjedt műveltséganyagot. A Szép R(h+) Nő: A vamp ír című szövege például egy félmondattal utal arra, hogy a vámpíroknak a hiedelem szerint nincs tükörképük („Ha nem volna az arcom vértelen, / Ha tükröződne rajta értelem”); míg az Ofélia siratja Hamletet azt az irodalomtörténeti tényt hozza játékba, hogy Hamlet felszólítása – „Get thee to a nunnery”, Arany Jánosnál: „Eredj kolostorba” – valójában bordélyra vonatkozott a korabeli szlengben, így Shakespeare-nél is: „Bordélyba küldtél. Ott vagyok. / A klastrom nem szentség nekem.”

Az is újra meg újra szembetűnő, hogy Kiss Judit Ágnes az irgalmasvérnőén kívül, vagy azon belül, nagyon sok szerepet el tud játszani; előtte talán csak Orbán Ottó űzött ilyen széles spektrumú, a formát pontosan alakító travesztiás szereplírát. Jól példázzák ezt a különböző hangütéseket és verselési tradíciókat felvonultató Irgalmasvérnő skálázik sorozat darabjai: Regös átok és Lassu blues, Két japán rajz és Három népdal – és ezzel vissza is kanyarodnék ahhoz az állításomhoz, mely szerint KJÁ költészetének formai vonásai nagyon is lényegiek: sok versében éppen a választott forma mozgósít konnotációkat, asszociá­ciókat, kulturális referenciákat – vagyis az értelmezést. Így például a Testi mese című ciklus első verse, a Ballada a kettős erkölcsről az általánosan Villonhoz társított forma és szókimondó refrén révén (az ajánlásban ilyen változatban: „a férfi vágyik testi szerelemre, / a nőnek meg csak baszhatnékja van”) gúnyolja ki a Villon életművében (is) hivatkozási pontot találó „macsó” hagyományt. (Hogy e hagyomány a vágánsköltészet felől közelítve számos ponton „félreolvassa” Villont, és hogy erre a magyar műfordítások – Szabó Lőrinc vagy Faludy György átiratai – csak ráerősítettek, most mellékes kérdés.) Hasonló lehetőségek maradnak kiaknázatlanul a mottója által („…meneszd a búsba Freud Zsigát!”) éppen Faludy György Búcsú Recsktől című versét idéző Elszó­lá­sokban: „Drága Zsiga bácsi, ha számon kérhetem, / miként lehet, hogy szüntelen kibukkan […] pipájából kiverve a hamut… / (vagy most megint valami »olyat« mondtam?)” A Búcsú Recsktől a szexualitás és az érzelmek szétválásáról-szétválaszthatóságáról számol be („Tanulságnak mi volt a legszebb? / Ahogy érzéki vágyaim / elhagyták a kifosztott testet, / s nem hagyott el a szerelem”), azonban sem ez, sem a forma nem ad olyan kódot, amely kivezethetne a humoros gúnyvers kategóriájából. És ezen (bár kivezet) a zárlat sem segít: „És most menj. Szeretkezni akarok” – hiszen inkább ismétli, mint variálja a Faludy-szöveg tézisét.

Nagyobb tér nyílik viszont a Kárpedíem című darabban, amely toposzokat dolgoz fel: az öregedéstől való félelem, a szépség mulandósága, és ebből következően a „szerelmi öröm” hajszolásának toposzait – és mint ilyen, a kötet egyik legsemmitmondóbb verse lenne. Csakhogy. A szöveg minden szempontból olvasható (lenne) kvázi udvarlóversként, a beszélő és a megszólított azonosságát grammatikailag semmi nem támasztja alá. Az, hogy mégis „automatikusan” önmegszólító versként értelmeződik, pusztán a megszólított és a szerző (női) nemének azonosságából fakad. (A szöveg elegánsan leplezi le olvasóját: miért is gondolom én, hogy egy udvarlóvers megszólítottja okvetlenül nő?) Ráadásul úgy a „barbár” átírású cím, mint a szöveg egésze Horatiust idézi: jobban megnézve ugyanis kiderül, hogy formája jónikus dekakólon, azaz a Kárpedíem műfaját tekintve is horatiusi óda. Egy horatiusi óda, amelynek legtöbbet idézett példája éppen a 12. énekként ismert Miserarum est neque amori… kezdetű szöveg, Bede Anna fordításában: „Szomorú sors a leányé: szerelemnek sem adózni, / boritaltól se vidulni, s az erénycsősz rokonoknak / szapulásán riadozni!” Témánál vagyunk. Az átírás pedig folytatódik: a dekakólon ténylegesen tíz ritmuskövető sorra törik, ami (túl azon, hogy a tipográfiai hagyománytól is teljesen idegen) az „eredeti” antik verselést technikai értelemben messze meghaladó bravúr. Ha már gender wars, KJÁ itt bizony egyértelműen – elnézést az erotikus kifejezésért – fölébe kerekedik Horácnak.

Julia Kristeva A nők kora című esszéjében „egy olyan szabadabb és rugalmasabb diskurzust” reklamál, „amely képes nevet adni annak, amiről eddig nem sok szó esett: a test misztériumának, a titkos örömöknek, a szégyennek és a második nemet sújtó gyűlöletnek” – és igen, már igazán ránk fért (vagy most megint valami „olyat” mondtam?) egy ennyire nőies nőköltő, aki ezt a bizonyos diskurzust rugal­masan és szabadon, mondhatni anyanyelvi szinten beszéli.

Kiss Judit Ágnes: Irgalmasvérnő. Alexandra Kiadó, Pécs, 2006, 88 oldal, 2499 Ft

A cikk második részét februári számunkban olvashatják.

• Kultúra

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges