Vannak olyan költők (s olyan nem-költők is), akik könnyedén, szabadon, magabiztosan szólalnak meg, sikerül kivonniuk magukat Karinthy nyomasztó kérdése alól: „ki kérdezett?” Úgy érzik, joguk és szabadságuk van beszélni, amikor és amiről akarnak, hallgatóságuk van (lesz), vagy ha nem, az sem baj; kimondják, ami a szívükön fekszik. Aztán vannak olyanok is, költők és nem-költők, akik aggodalmaskodnak, sosem tudják, a tárgy, az alkalom, a hallgatóság megfelelő-e vajon, ezért körülményeskednek és mentegetőznek, kétségbe vonják saját szavaik érvényességét. Máris kerekedik a tipológia, pedig eszem ágában sem volna ilyet fabrikálni, rohanok is ki belőle – csak hát valamilyen bevezetéssel kellene kezdeni Tatár Sándor új (azóta már nem a legújabb; nemrég megjelent Bejáró művész című kötete az Orpheusz Kiadónál) kötetének bemutatását. Éspedig azért volna erre szükség, mert a tárgy, amely körül Tatár kötete túlnyomórészt forog, igazán nem könnyíti meg a megszólalást, költőnek és nem-költőnek sem; és mert Tatár verseit eddig úgy tarthatta számon, aki számon tartotta, hogy ezek sokszor érintették éppen a nyilvánosság elé kilépés, a közlés, a megfogalmazás és formába öntés kínos, kellemetlen vagy alkalmatlan voltát.
A megszólalás és a megszólalásra történő reflektálás különösen kényes, amikor – mint ebben a kötetben – a gyászról volna szó. A gyászról, ami, ha úgy tetszik, a legkevésbé kívánkozik nyilvánosság elé, de ami mégis a leginkább kikívánkozik. Aminek az alkalma igazán (egy)személyes, és mégis a leginkább közös. A legszubjektívabb, ámde olyan objektív – mint egy koporsószeg.
Tatár Sándor kötetéről szólva aligha lehet csakis a versekről önmagukban beszélni; az olvasó nagyon hamarosan bele kell hogy bonyolódjon a kötetbe. Már mint könyv-tárgy is, a boltok polcán álló kötet erősen magára vonja a figyelmet. Borítója fekete, ha úgy tetszik: gyászos. Az első borítón érdekesen sokszínű lepke a fekete alapon, kitárt szárnnyal – hozzáértők nyilván tudják, nekem az impresszum árulta el, hogy ez gyászlepke. A hátsó borítón egy bármilyen lepke, feketén még sötétebb feketével, talán azonos az első borítón láthatóval. (Borítóterv: Tatár Sándor.) Ráadásul a kötet címe: Requiem.
Sötét, komor kötetnek kellene tehát lennie. És, mi tagadás, az is. De nem csak az. A gyász, ha sikerül, ha őszintén meggyászolunk valakit, ha a veszteség érzését kellő mélységig (mi a kellő?) átéljük, már ha mindez egyáltalán összejön, felszabadító hatású, végül is a feldolgozás, a megfogalmazás, a kibeszélés, az átélés elvezethet valamilyen derűhöz, belenyugváshoz. És az ebben az értelemben sikeres gyászhoz meg kell találni az önkifejezés formáit: olyan viselkedéseket, mint a ruha megszaggatása, a sírás vagy – versekről lévén szó – a költészet, a szavak s ezek elrendezése. Tatár Sándor (egy élete, egy halála) nekirugaszkodik.
A szavak keresése, a hamis vagy gyanús pózok kiiktatása, a szüntelen reflexió a kimondás nehézségeire, amely minden költészetnek (s nem csak a modernnek) gyakori tárgya – ekként kerül össze a gyász a költői megszólalás lényegével. Jó nagy logikai ugrással még azt is mondhatnám, hogy a költészet gyászol – de hát ez nem volna igaz. Ebben a kötetben mindenesetre úgy fest, hogy a költői nyelv keresése történetesen éppen a gyászolás nyelvének keresésével esik egybe, de ez a készülődés, felkészülés – a halálra, a halállal való szembenézésre – egyúttal játék is; a rátalálás, elveszítés, illesztgetés játéka. A sakkozók, a focisták vagy a kártyázók játszanak, de sem ők, sem nézőik nem nevetnek; s a humor sem mulattatásra vagy a rekeszizom rángatására való elsősorban; Tatár Sándor ebben az igencsak komor verseskötetben játszik is, humoros is.
Az első rész: hangolás, ráhangolódás; a második maga a gyász, a szertartás; a harmadik pedig az elmélkedés, a kontemplációban történő lecsengés vagy kicsengetés hangja. Az első ciklus ősz- és halálversei azt próbálgatják, milyen szavak illenek a természet és/vagy az ember halálához, elmúlásához. Ahogyan a mottó rögtön figyelmeztet (egy később következő vers szavait idézve) „de bocsánatos póz” – tudniillik hogy „ha távoztunkban meglapogatunk egy kőkeresztet”. A halálon való gondolkodás, a halál felé fordulás, a halottaknak tett gesztusok – megannyi póz, de bocsánatos; nemigen megy a halállal való számvetés enélkül. Egyúttal jelzése ez a sor annak, hogy gyanú illetheti csaknem valamennyi tettünket, megszólalásunkat: mi vagyunk igazán mi, és mi a póz? Vagy pózokból állunk? Szerepekből, tettetésből, játékból? Amelynek mentsége csak annyi lehet, hogy „bocsánatosak”? És a halállal kapcsolatos cselekedetek, szavak, viseletek és magaviseletek – ritualizáltak, eltanultak, elvártak. Bármennyire őszinte fájdalomból fakadnak is. „Ah, mely szenvelgő hang ez!” – kiált föl az Aranyozás című vers beszélője – szenvelegve, persze. „Bár nem szenvelegsz, mégis hív a halál már” – szólítja meg az Őszi kontempláció beszélője önmagát. Vagy lehet mindezt – póz és szenvelgés helyett – lerántani a mindennapokba. „Ha szemedből lassanként elfogy a fény, / az a halál. // Függetlenül attól, hogy korodhoz képest / ragyogóan nézel-e ki, és mennyire / irigylésre-méltóak a laborleleteid” (Der Tod ist groß).
A gyász pózaival amúgy is érdemes óvatosnak lenni. Nemcsak az kaphatja magát pózoláson, őszintétlen szerepjátszáson, aki gyászol, hanem az együttérzés, az empátia vagy más gyászának átélése ugyancsak lehet póz-gyanús. A vers beszélőjének önmagához szóló (rejtett) figyelmeztetése egyúttal az olvasóhoz is szól: vajon az elérzékenyülés, a megrendülés valódi-e – és tud-e egyáltalán valódi lenni? Annyiban talán igen, hogy nemcsak hogy nem ugyanazt a személyt, de még csak nem is feltétlenül személyt gyászolunk meg, amikor a gyászversek megfognak. A versekbe öntött (vagy bennük gomolygó, vagy csak itt-ott beléjük hasító) gyász lehet úgy a miénk, hogy tárgya egészen más – még csak nem is másvalaki, hanem másvalami. Vigyáznunk kell, hogy a vers és saját gyászunk azonosítására mindig rálássunk – de az azonosítást mégis megtehetjük, meg is tesszük.
Az első „fejezet” (a Dal nem lesz című) tehát, ismétlem, a keresgélés jegyében telik-múlik. „Megoldást kutat”, ahogyan a nyitóvers (működ… / …ész) utolsó sora mondja. És valamit talál is: „Virul a szó a nyelvben”, még ha itt is az ősz; hiába nagy a halál, s hiába, hogy az emberi halandóság a természet azonosságához, állandóságához képest nem is érzékelhető; azért a legegyszerűbb, legelemibb emberi tettek is súlyosak: „hamleti tett minden kő-fölemelés” (Todulás). Persze, mégsem minden súlyos; a vers beszélője egyúttal „fogoly hím” is (A fogoly hím … éneke), aki játssza „a felnőttet, amikor éppen sikerül”, félálomban pizsamában téblábol a lakásban (Örökre[nd]), és nem tudja visszafojtani levelét egy költőhöz, akit persze KönnyeDén felismerünk, és megidézi azt a verset – az Őszi reggelit – amely mintha az egész rész ihletője, mottója, alaphangja lehetne (Vissza nem fojtható levél egy KöltőelőDhöz). A hétköznapiság, az apró örömök világa és az a világ, amiről nem tudunk semmit, és ami talán hideg és üres, olykor groteszk módon áll egymással szemben. Be-beszivárognak más költők híres sorai, a rímnek-ritmusnak alávetett furcsa torzulatok (mintha Parti Nagyot olvasnánk: „Egyszer minden nyár elvirág” – „S megint elölről”; „Nem fikázom a műsorot; / tiporjon bakkancs, tűsarok” – Csöpögtető öntözés). És maga a költő fellázad a dalszerű forma ellen, amely olyannyira adná magát a mulandóság megéneklésére – „A legjobb, ha üresség muzsikál a dalban / vagy nincs is dal” – , és persze ezt a lázadást is dalba foglalja („Nemdal, nemneked”). És ahogyan keresi a hangját, komoly, elmélyült szózattól kaján iróniáig, hűvös szenvtelenségtől szeszélyes gondolatfoszlányokig – úgy az olvasó is keresi azt, akinek ennyiféle, ilyen hangja van. Aki oly sokféleképpen idézi meg a mulandóságot: de valami mégis rokonítja mindet.
Maga a Requiem, a kötet középső ciklusa (amelynek címe is ez), a tartalomjegyzék szerint számos versből áll – mégis érdemes egybeolvasni a darabokat, már csak azért is, mert az oldalak alján végigfut egy vers: Rába György szép verse sorokra tördelve (csak egy helyen van megtörve ez is, ahol épp egy lábjegyzet türemkedik be). Mintha a ciklus darabjai egyetlen nagy, bár meg-megszakított, zilált költeménnyé állnának össze. S bár azt gondolnánk, a gyász idején már valóban nincs helye a játéknak, azért az önreflexió, a szóba vetett hit és a kétely a szóban itt is mindvégig jelen van. A vers mint a gyász kifejezése egyfelől – a „gazdag vers-vetés”, amelyet a növekvő fájdalomból lehet learatni és csűrbe rakni – groteszk és szívszorító kép. „Minden vers kevés”; „üres vers zörög”; „Boldog, aki szavát még eltévesztheti”; „csak ne szüljön anyát szóból majd, menedékül” – mindezek a sorok egy-egy rész utolsó sorai, s mind a szavakról szólnak; s a ciklus utolsó versének (vagy szakaszának) utolsó sorai is:
És mégis, van itt, velünk, egy
különös fajzat: a szó,
mely maga a végérvény
és,
tagadva is (éppen tagadva)
a visszahozás.
Időzzünk el kicsit ennél a versnél. Ez tehát a középponti (a rekviem-) ciklus utolsó darabja: kiemelt, hangsúlyos helyen áll, a „helyiérték” alapján súlyos, komor gondolatokat görgető vagy épp felemelően filozofikus költeménynek kellene lennie. Ehelyett – sétálunk. Elindulunk az urnától (az urnában lévő hamutól kifelé, a „címkéig”, a sírig), aztán látjuk a temetőben szorgoskodó élőket, a zsúfolt és meleg buszra szállunk, a szigeten fagylaltoznak, az irodákban eszegetnek és flörtölgetnek, „a közértek relatív hűsében unott-unatkozó pénztárosnő, / a pékárus-polc / körül morzsák a földön, / kenyér- és tejszag”. Ez tehát az élők (a túlélők) panorámája. Az élet, ahogyan éppen megy tovább, részvétlenül, magába fordultan, megszokottan, de színesen. Ez annak számára, aki az urnától jön, elviselhetetlen, tűrhetetlen; fel is kiált: „De hát emberek! Itt valami (és/»sőt« valaki) végérvényesen és visszahozhatatlanul!” És – ennyi. Utána rögtön a tudomásulvétel, a belátás (ha nem épp beletörődés) két szava következik: „Így van.” Végigjártuk e ciklus szereplőit-helyszíneit: a halál külső és objektivált megnyilvánulásaitól (urna, hamu, temető) a túlélők rituáléin át (sírgondozás) a többi élő közönyéig és a gyászoló hasztalan és kétségbeesett kifakadásáig – míg eljutunk a szóhoz, ami mindezt közölhetővé teszi, s amely „a visszahozás”. Az utolsó vers a ciklus egészének szerepeire-szereplőire világít rá visszamenőlegesen, csak éppen egy hiányzik immár közülük („végérvényesen és visszahozhatatlanul”): a halott.
A záróciklus Angelus Silesius emlékére és modorában írott kétsoros bölcselmek hosszú sora: „a hangyai vándor” címbe (mindegyik ciklus címe kisbetűs) nem nehéz az angyali szót belehallani. Minden egyes kétsoros külön-külön vers – ismét a tartalomjegyzékhez mint autoritáshoz fordulunk –, de nyilvánvalóan összefüggenek, sőt belső ciklusok is vannak. A nagyon súlyos, tömör és megrázó rekviem után a másképpen súlyos, de az elme játékát, a bölcsességben való vigasztalódást és a hithez fűződő villózó, furcsa, olykor naiv, máskor ironikus viszonyt mutató füzér, mondhatni, enyhületet ad. A reflexió, a gondolkodás, a kontempláció szabadságát a halál okozta megrázkódtatás, bénultság vagy görcs után – vagy azon túl. Van abban valami hetyke magamutogatás, a mesterségbeli tudással való mulattató dicsekvés, hogy hogyan tud a költő metrikailag is többé-kevésbé kötött szabályos kétsoros műbe foglalni valamit, ami önmagában kerek egész, ami nem folytatható, és nem következik semmiből. S ha az első ciklus egyik verse azt ígérte: „Dal nem lesz” – akkor ezek az Angelus Silesius-i kétsorosok csaknem dalok mégis, hiszen a hatodik szótag után – kis térközzel is jelölve – minden sorban cezúra is van, tehát akár négysoros dalokra is tördelhetnénk őket. És, bizony, bármilyen sokszor forognak is a versek a halál, a hit, az élet és az Isten körül, minden remekbe szabott darab az elismerés mosolyát csalja az olvasó arcára. Annak is, akitől amúgy távol áll a transzcendencia, a tételes (vagy akár nem tételes) vallás vagy a naivnak, együgyűnek tetsző bölcselkedés; Tatár versei hozzá is hitelesen tudnak szólni. Nyilván részben az (Angelus Silesius-i) álarc miatt (az alteregónak jobban hiszünk); részben pedig mert igen szépek – nehéz ezt másképp mondani –, olyan szoros rendben sorakoznak egymás mellé a szavak, olyan összeszerkesztettségben, s mégis annyira élőnyelvi módon, olvashatóan, természetesen, hogy aligha vonhatjuk ki magunkat hatásuk alól. Ritka pillanatok.
És ha mindezt elmondtam, még mindig csak röviden és halványan ismertettem ezt az igen gazdag kötetet. Mert akárhányszor beleolvashatunk, meg fog lepni, hogy hányféle dolgot rendez el a halál mint központi téma köré, hányféle hangot próbál hozzáilleszteni, hányféle vonatkozást hoz játékba. Hogy makulátlan klasszikus formáktól a zilált sorszaggatásig mi mindent tud; hogy milyen meghökkentő (és értelmező) hatást ér el az írásjelek új sorba átvitelével; és így tovább. Mindezekről érdemes volna elgondolkodni, de legalábbis felfigyelni rájuk, megörülni nekik. Minél többünknek.
Tatár Sándor: Requiem. Versek. Pozsony, Kalligram, 2006, 92 o., 1400 Ft.
- Kultúra [6]