Schiffer a Videotonban kezdett el forgatni 1991 nyarán, amikor a fölszámolás sorsára jutott vállalatcsoport megrendelések hiányában állásidőre küldte munkásait. Mintha a fölszámolók és menedzserek maguk se hitték volna el, hogy közeleg a dráma – de aztán, ’91 novemberében, ’92 első felében megtörténtek a tömeges elbocsátások. A konszernt időközben megvásárló Széles Gábor és társai 6000 fő alkalmazását vállalták, szemben a pár hónappal korábbi 15 000-es létszámmal (Beszélő, 1991/50, 1994/30.). A történetet három részben, Videoton sztori címmel mutatta be annak idején a televízió. A rendező azonban nem éri be ennyivel, újra és újra fölkeresi az egykori „vidis” szakmunkásokat, művezetőket. Videokamerával nyomon követ egy látványosan időszerű sztorit egy videotonosok alapította kisvállalkozásról – Elektra avagy Bevezetés a kapitalizmus politikai gazdaságtanába címmel május 31-én látható a televízióban –, és gomolyognak más történetek volt és jelenlegi videotonosokról, továbbá új vállalatokról, amelyek a megtépázott ipari fellegvár mellé s részben helyébe települnek. (Utóbbi történeteket Schiffer még nem vágta össze „kerek” dokumentumfilmmé.)
„Esélyegyenlőség”
Schiffer képein dráma zajlik, a kapitalizmusba való átmenet drámája, avagy a verítékes vánszorgásé Európa felé. Európa persze még odébb van; de annyi bizonyos, hogy 1994 nyarán a kisember szemszögéből már a kapitalista viszonyok a meghatározók. Az elbocsátottak közül néhányan vállalkozásba fognak; a döntő többség azonban valóban „puszta” munkaerejét árulja a munkaerőpiacon, váltakozó szerencsével.
„Puszta” munkaerejét, írjuk, vagyis hordozóinak, tőkéjük nem lévén, keresniük kell a tőkét, „ha én nem megyek utána, akkor nekem senki nem ad munkát, kenyeret” – mondja egyikük. Ez persze nem jelenti azt, hogy a munkaerők egyenértékűek; de az egykor megszerzett szakma a legtöbb esetben leértékelődik (erre még visszatérünk), emiatt a többség munkaerő-piaci pozíciója romlik, s e lecsúszás közepette a munkaerő-piaci esélyek – és bérek – kiegyenlítődnek, nivellálódnak. Így hát a kisemberek köreiben furcsamód „esélyegyenlőség” honol. Fölértékelődnek az emberi adottságok: az akaraterő (tudjon talpra állni az, aki padlóra kerül), az intelligencia és az ügyesség (hogy ki-ki „eladhassa magát”).
„El kell tudni adni magunkat – magyarázzák egy munkanélküli-egyesületnél a két éve munka nélküli műszerészkliensnek, akit lakatosmunkára próbálnak rábeszélni. – Ma nagyon lényeges az első benyomás, majdhogynem azt kell mondani, hogy nekem álmomban is az volt az érzésem, hogy ezt szeretném csinálni, mióta megszülettem.” A kliensnek azonban nincs ereje és bátorsága fölhívni a lakatos munkáltatót. Elveszett ember.
„Esélyegyenlőség” van, az átalakulás újraosztja a lapokat. A munkásságnak összességében kevesebb jó lap jut, mint amennyit korábban beszedtek. A rendszerváltás vesztesei, mondhatnánk, ha tömegdrámát látnánk a videofilmeken. De nem: tömeges drámát látunk, a nyereségek és a veszteségek nem összegezhetők, egyéni sorsokat látunk, az átalakulás tömegesen megélt élményét. A kezdő lökést a tömeges elbocsátás adja. A kisebbség ezt megkönnyebbülve fogadja, vége a toporgásnak, a nyúzódásnak, szabadabbak lettünk. A többség azonban megaláztatásnak érzi, hogy olyasmi miatt csattan rajta az ostor, amiről nem ő tehet. De ezt is feledteti csakhamar a kiszolgáltatottság, a bizonytalanság érzése: most már ez bármikor megtörténhet velünk. „Ötvenen várakoznak erre a munkahelyre odakint, a kapunál” – hallhatjuk (a legtöbb nyilatkozó – legyen épp a kapun belül vagy kívül – épp az „ötven” számmal jellemzi a munka nélküli tartaléksereg fajlagos mértékét). Kitapintható közelségbe kerül a létbizonytalanság veszélye. Ez eleinte szinte sokkolja őket, de idővel hozzászoknak a léttel járó bizonytalansághoz. Létük szerves részévé válik.
Kockázatba és kalandba
„Én nem úgy megyek be a munkahelyemre, hogy állandó stresszben vagyok, hogy úristen, hátha megint az utcán találom magam – mondja egy asszony ’94 nyarán. – Arra már rájöttem, hogy nem szabad idegeskedni ma azon, hogy egy hét múlva mi lesz. Szépen kell élni az egyik napot a másik után, aztán jön majd a következő hét.” A kockázat, amelynek a szocializmus még az írmagját is kiirtotta, mára a kisember életének mindennapos részévé vált. Még azok is, akiknek jól megy a soruk, azt hajtogatják, hogy „pillanatnyilag” megy jól nekik. Ők persze magasabb szinten – „hivatalból”, vállalkozóként – néznek szembe a bukás veszélyével, s jóval kisebb az esélyük a lecsúszásra – ennyiben az „esélyegyenlőség” nem forog fenn.
Egy másik mélyreható változás: az elmagányosodás, az atomizálódás. A tömeges elbocsátás kitaszította őket a nagy közös testmelegből a rideg világba. Igaz, a társadalomkutatók a szocializmust is atomizált társadalomnak írják le, ahol mindenki a följebbvalójától függ, és minimális az esély a hierarchia azonos fokán lévők önszerveződésére. Nos, a szakszervezetek érdekvédelmi minőségükben ma is botrányosan gyengék (nem úgy, mint politikai minőségükben). A szocializmusban azonban nemcsak atomizáltság, hanem (amint Juhász Pál a hetvenes–nyolcvanas évek mezőgazdaságáról kimutatta) egyfajta rendiség is uralkodott, amely védelmet nyújtott az egyívásúaknak a nem egyívásúakkal szemben. Ennek áldásaiból persze jóval több jutott a hierarchia fölsőbb grádicsain tanyázóknak; de azért a szakmunkásoklevél, az érettségi, a lehúzott évek is megannyi biztos bérletet adtak a közép- és alsóközép grádicsokra. Ennek vége. Nincsenek többé közös előjogok. A munkalehetőségért versenyezni kell, a világ ellenséges a kisemberrel szemben. „Kicsit felnőttebbek lettünk – mondja a fent említett asszony –, jobban meggondoljuk, hogy mit mondunk.” „Mert alázatosnak kell lenni, sajnos – mondja egy 55 éves lakatos. – Az ember elveszti az egyéniségét is ezáltal, mert ki van szolgáltatva.” Viszont azoknak, akik nyertek, már békésebbnek tűnik a külvilág. „Ha másoknak jobban megy, az biztosan jó nekünk is” – mondja egy lakatosból lett építővállalkozó, aki velencei-tavi üdülők körül tevékenykedik.
Leértékelődés
A dráma úgy kezdődött, hogy hirtelen leértékelődött a magyar munka; alapjában véve ugyanamiatt, mint a magyar forint. S akár a forint, a munka leértékelődése is viszonylagos, hiszen a barakkon belül csak „kvázi fejlettségre” tehettünk szert, s e kvázi ormokon csak kvázi kifinomult ipari kultúra virulhatott.
Új, kváziságtól mentes ipari kultúrák támadnak. Az Ábrahám testvérek, akik egykor a Videotonban vezető posztokat töltöttek be, Scharf úrral (Németország) szövetkezve közös vállalkozást alapítanak – telefonnyomógombok gyártására. Dőlnek hozzájuk a megrendelések, „annyi új projektünk van, hogy majd beleszakadunk”. Az induló stábot ’92-ben toborozták össze, vidis kollegákból: 23 embert hívtak meg, mindenki kapott egy diszkrét borítékot, benne a diszkrét bérajánlattal, ugyanis pénzről nem illik konkrétan beszélni. Egy kivételével mindenki azonnal elfogadta az állást. ’94-ben már 100-an vannak, a volt vidis művezető betanított munkája csak hajszállal igényesebb, mint a volt targoncavezetőé. „Az utcánkban valaki kérdezte, hogyhogy nem zavar 35 éves technikusi, 20 éves művezetői múlt után; bennem föl se merült, aki kérdezte, annak volt munkája, és fiatalabb is volt. Tényleg nem zavar. Nem köt le kimondottan, a szürkeállományt nem terheli, de jó. Jó légkör van, jó kollégák, jó munkahely.”
A magyar ipar igen erős külkereskedelmi függés közepette szembesül valóságos fejlettségével. A nagyobb vállalkozások exportfüggők, a kicsik importfüggők. A nagyobbak rákényszerülnek, hogy olcsóbb áraikkal versenyezzenek a külpiacokon, a kicsiknek az itthon kiéleződött versenyben helyt kell állniuk. Tehát létérdekük a bérek leszorítása, amit persze könnyen meg is tehetnek. A kisvállalkozások ebben még keményebbek: túlórapótlékot nem fizetnek, fiatal munkást keresnek, hogy így is spóroljanak a béren, vagy próbaidőre fölveszik, s annak lejártával elbocsátják alkalmazottaikat.
Keresetek. 1994 május–júniusában: fent említett egykori targoncavezető, jelenleg telefonnyomógomb-meós (41 éves, két gyerek) alapfizetése 17 200 Ft, de éjszakai pótlékokkal, mozgóbérrel együtt nettó 20-22 ezret is hazavisz: felesége, aki egykori műszerészből avanzsált adatrögzítővé, a tb-nél bruttó 18 300-ért dolgozik, így négyen élnek családi pótlékkal együtt szűk 50 000 forintból. Valamivel jobban jártak, mint a fent említett, „nyugdíj-visszaszámlálás” előtt álló lakatos, aki a Videotonhoz visszakerülve bruttó húszezret keres. Egy harminc-valahány éves számítógép-szerelő, aki kisvállalkozóhoz szegődve véletlenül a régi Videoton-belihez hasonló munkát talált, nettó 15-20 ezret visz haza, ehhez jön 18 ezer járandóság a három gyerek után.
Talán e szórványos adatok is mutatják, hogy a megélhetés – azok körében, akik nem törtek föl de azért sikerült „eladni magukat” – igen alacsony szinten nivellálódik. Elgondolkodtató, ki is csinál voltaképp politikai botrányt a Bokros-féle rászorultsági jövedelemhatár – a családon belül egy főre jutó 25 000 Ft – miatt.
Az Elektra Kft.
Bizonytalanság, kiszolgáltatottság, atomizálódás: e drámában külön kis történet az Elektra Kft.-é. Hat elbocsátott videotonos – Szolgai László művezető és beosztottjai, műszerészek, villanyszerelők – vállalkozni kezdenek, hogy továbbra is a szakmájukban tevékenykedhessenek. Úgy is mondhatnánk, Szolgai és társai – különösen az utóbbiak – prolongálni szerették volna a Vidi nyújtotta biztonságot. „Inkább kapjak kevesebbet – mondja egyikük –, de mondhassam azt, hogy több éven keresztül biztos a megélhetésem.” „Csakis így képzelem el a jövőmet, hogy Elektra Kft.” – így a másik.
Az alaptőkét a Viditől kapott végkielégítésből – fejenként 150 ezer forint – adják össze. Féléves várakozás után van munkájuk, mi több, kisvártatva újabb alkalmazottak is kellenek. Szolgai mindinkább úgy érzi, ő cipeli az üzlet terhét, ő az igazi tulajdonos, és zavarja, hogy társai vannak a kft.-ben, akik voltaképp nem vezetők, hanem beosztottak. „Valahogy – vélekedik – olyan hangulat uralkodott el a kft.-ben, hogy van egy apaszerep, amit rám osztottak: én elintézek helyettük mindent, a gondjaikat, bajaikat.” „Nem tudom jó értelemben véve azt mondani – vallja egy évvel később, ’94 márciusában –, hogy ők kft.-tagok, nem tudom azt mondani, hogy ők tulajdonosok. Természetes dolog, hogy nem mindenki alkalmas arra, hogy tulajdonos legyen. Nem mindenki alkalmas arra, hogy egy céget irányítson, hogy egy céget birtokoljon, hogy egy akármilyen vállalkozást egyáltalán vigyen. Most már nagyon őszintén kimondhatom azt, hogy én bizonyos fokig karrierista vagyok. Egy nagyobb céget akarok, több haszonnal, több alkalmazottal, jobb körülmények között működő céget – a kollégáimat nem nagyon érdeklik ezek a dolgok.”
A vállalkozás második évében, ’93 nyarán Szolgai burkolt bércsökkentést hajt végre: az egységes órabér (140 Ft, azaz normális munkaidővel számolva havi bruttó 24 ezer Ft) helyett bevezeti a teljesítménybért, emiatt megesik egyesekkel, hogy nettó 13-14 ezer Ft-ot keresnek. Főként a tulajdonostárs kollégákkal esik ez meg, ugyanis a műszerész, villanyszerelő munkák iránt egyre kisebb az igény, viszont nő a kereslet a lakatosmunkák iránt. ’94 tavaszán megkezdődik a „karcsúsítás”, harminc ember közül hat „közös megegyezéssel” távozik. Két évvel azután, hogy elbocsátották a Videotonból, most ő bocsát el. „1991-ben – mondja erről – élt bennünk egy nagyon nagyfokú kollektivitás, egy nagyfokú kollektív érzés, egy összetartozás, nagyon élt a városban az, hogy mindenki tudta minden második emberről, hogy ő is videotonos, ő is rossz helyzetben van, ő is kikerült az utcára. És ez valahogy egy kicsikét úgy befolyásolt bennünket, hogy elnéztük egymás hibáit, gyengeségeit. És rá kellett hogy jöjjek a két év alatt, hogy ez már nem megy.”
A tulajdonostársak bíznak abban, hogy kft.-tagságuk megvédi állásukat. De pár hónap, és rájuk is sor kerül. Előbb az egyik kollégának mond föl Szolgai, mivel a brigád, amelyben dolgozik, állítása szerint csak 80 százalékos teljesítményt nyújt. A többiek még mindig reménykednek, az ő brigádjuk munkáját 120 százalékra taksálja a főnök. Még egy hónap, és utcára kerülnek ők is. Szolgai megveszi az üzletrészüket 150 ezer forintért, azaz névértéken. Kamatot nem fizet.
A kiakolbólított kft.-tagok birkatürelemmel tűrik sorsukat. Számukra ’94 nyarán kezdődik az a történet, amelynek a Videotonból elbocsátott ezrek 1991 óta részesei.