Illik legelőször is tudatnom olvasóimmal, hogy egyházamat, a katolikus (a. m. egyetemes) egyházat kettős természetűnek: eviláginak és transzcendensnek, emberinek és isteninek tekintem, s így végső soron titoknak tartom. Rendszerváltásról természetesen csupán evilági oldalát tekintve beszélhetek. Nem egyházam rendszerváltás utáni alakulásának szociológiai elemzésére vállalkozom – ebben Tomka Miklós írásai mérvadóak –, továbbá nem akarom ismételni azt, amit e tárgyban már egyszer leírtam: Adj nekünk, Uram, ellenzéket! (Magyar Hírlap, 1990. okt. 6.) és Falra festett kurzus? (Magyar Nemzet, 1990. okt. 27.) című írásaimban. Inkább arról szeretnék szólni, hogy látom-e, s ha igen, mennyiben és miben látom itthoni egyházamat megújulni a második vatikáni zsinat szellemében az 1989 óta megnövekedett szabadságtérben. Vállaltan szubjektív leszek, ám annyira mégsem, hogy ne hivatkozhatnék még legalább három tucat, nálam egy nemzedékkel fiatalabb és idősebb katolikus értelmiségire, akik ugyanígy látják a kérdést.
Elvégzetlen lecke
1992-ben Nyíri Tamás Egyházak – falakon innen és túl című írásában a következő leckét adja fel minden katolikusnak, de elsősorban egyháza vezetőinek:
1. Az egyházi vezetőknek bocsánatot kellene kérni azoktól a papoktól és világiaktól, akikkel igazságtalanul bántak.
2. Tisztázni kellene az egyház jogi helyzetét: egyesület, érdekvédelmi szövetség vagy közjogi státusú testület.
3. Mint a szabadság és emberi jogok szószólójának, saját életében is nagyra kellene értékelni az emberi jogokat.
4. A laikusok a klérus többsége számára még mindig gyanúsak, ezért a híveket aktivizálni kellene pluralista szellemben.
5. Elkerülhetetlen a restaurációs tendenciák határozott visszautasítása.
6. A társadalmi rend legitimálása és a konszenzus erősítése mellett, hűen prófétai funkciójához, az egyháznak is le kell lepleznie az államot és a társadalmat, ha működése összeegyeztethetetlenné válik a keresztény üzenettel.
7. Lehetetlen helyzet, hogy a társadalmi kiengesztelődést az egyházban is sokan elutasítsák.
8. Az is, hogy maga az egyház örökíti tovább a régi nacionalizmust.
9. Még mindig feldolgozatlan az egyházi antijudaizmus.
10. Kikerülhetetlen a teológia megújítása.
11. Figyelni kell az emberek belső tapasztalataira.
Ez a „házi feladat” nagyon lassan készülget, és még tele van hibával. A megnövekedett szabadságtér ugyanis egyúttal újabb korlátokat állított. Ezek egyike a hívők és kívülállók túlzott elvárása az egyházzal szemben. Korlátot jelent az akut koncepció- és káderhiány. (Meggyőzően írt erről Tomka Miklós és Farkas Beáta.) Korlátot jelent továbbá a konfliktusmentesség irreális vágya, ami a mesterségesen lefojtott társadalmi konfliktusok korszaka után végképp tarthatatlanná vált. Ugyanakkor, mint Máté-Tóth András civil teológus írja: némely katolikus klerikusok és civilek „immár nem politikailag, hanem dogmatikailag és egyházfegyelmileg motivált gettóba vonultak”. Ők azok, akik szívesen bélyegzik egyházellenesnek – folytatja Máté-Tóth – akár a legelkötelezettebb katolikusoktól származó kritikát is. Egyre gyakrabban bírálják a – szerintem kopernikuszi fordulatot jelentő – második vatikáni zsinat liberalizmusát, újdonsült ellenségnek látják (a kommunisták után és helyett) a liberálisokat és a szocialistákat. Beleszorulva a negyven éven át kitaszítottságra és elszigeteltségre ítélt egyházi gettóba, ma kultúrharcba szólítják a hívősereget.
Közösségtől közösségig
Jómagam (a zsinattal együtt) nem elszigetelt imaközösségnek, hanem a világ szolgálójának látom egyházamat. Valódi rendszerváltásnak a személytől személyig, közösségtől közösségig fölépülő, Magyarországon egyedülálló káposztásmegyeri egyházközség létrejöttét tekintem, amely szerintem az egész civilizált (és atomizált) világban is ritkaság. Ez a közösség nem templomépítésből, nem körmenetből, nem kultúrharcba hívó tömegdemonstrációból született. Ott élő bázisközösségi tagok meghívtak egy közösségi lelkületű papot, Tomka Ferencet (aki mellesleg szociológus is), ő paptársával beköltözött egy panelház földszintjére, s híveivel elkezdte építeni „alulról fölfelé” nemcsak a plébániát, hanem a helyi civil társadalmat is.
Tudok még tucatnyi izgalmas próbálkozásról az „egyház-községből teremtsünk egyház-közösséget” jegyében, de egyik sem közelíti meg a káposztásmegyerit, amely jócskán felülmúlja még az Egyházashely címmel öt évvel ezelőtt leírt merész utópiámat is.
Nemzettől nemzetig
Talán nem minden olvasó számára ismerős a katolikus „Bokor”. Ezt a megújulási mozgalmat a háború után Bulányi György alapította, akit később bebörtönöztek. Szabadulása után, a hatvanas években folytatta. A „Bokor” a laikus hívők bázisközösségeire épül, középpontjában – a megélt hit elvén – az erőszakmentesség, az önkéntes szegénység, a család és a természeti környezet értékei állnak. A mozgalom számos konfliktust vállalva mindvégig kritikusan viszonyult az egyház vezetéséhez, a Kádár-korszak „békepapság”-ához.
A Bokor-mozgalomhoz tartozó Bisztray György és barátai 1990 karácsonyán meghívtak háromszáz romániai román – lehetőleg vatrás – családot, hogy néhány napot magyar családok szeretetvendégségében töltsenek. Romániából ötvenszer annyian jelentkeztek, mint ahány vendéget Bisztrayék fogadni tudtak. Azokban a napokban nem bántottak romániai magyarokat. E merész és nagy horderejű kezdeményezés kamatai talán a következő nemzedék idejére megsokszorozódnak.
A nyilvános katolikus fórumok
E téren is született történelmi jelentőségű fellépés. A „negyven évben” (’56-os és bázisközösségi ügyei miatt) kétszeresen börtönviselt Aszalós János – egy már negyven éve működő bázisközösség lelki vezetője – Akkor is! címmel (a sokatmondó alcím: Igazságtétel vagy megbocsátás?) vezércikket írt az Új Emberbe. Utólag azt kell mondanom: csodák csodája, meg is jelent. Kapott érte a főszerkesztő eleget fentről is, lentről is, s ettől kezdve jóval óvatosabb is lett. Aszalós a történelmi igazság kiderítésére szorítkozik, és itt meg is áll. „A megidézettek személyi méltóságán semmi csorba sem eshet. Maradjon az övék az utolsó szó, s felemelt fejjel mehessenek haza.”
Aszalós maga is tagja volt a Zsinati Kör nevű baráti társaságnak, amelyhez jelentős katolikus értelmiségiek (köztük egy jezsuita szerzetes és egy püspök) tartoztak; és amely tanulmányokkal, fórumokkal, nyilatkozatokkal próbálta felgyorsíttatni a zsinati folyamatot annak ellenére, hogy fentről is, oldalról is nemegyszer megkapták a „liberális” és „szabadkőműves” jelzőt. A Zsinati Kör szellemében tevékenykedő Zsinati Klub nevű egyesület már több mint egy éve kínál otthont és műhelyt a legkülönfélébb pártállású, ízlésű, sorsú és lelkiségű katolikus értelmiségieknek. A még a háború előtt alakult nemzetközi katolikus értelmiségi szervezet, a Fax Romana, melynek 1990-ben hazatelepült magyar tagozatához több tucat katolikus egyesület és számos magánszemély csatlakozott, maga is a változást jelző példáim közé tartozik. A fent említett Aszalós János például a Pax Romana legutóbbi közgyűlésén nagy hatású előadást tartott a keresztény értelmiség hídszerepéről. Évenként megrendezett tanulmányi heteinek témái (megújuló egyház és megújuló társadalom: keresztények és szabadság; egyház és nyilvánosság), párbeszédkészsége és egész légköre ma még ritkaság katolikus szellemi életünkben. Gondoskodik róla, hogy valahány témáról a nívós konzervatív és a reformista keresztény szakemberen kívül egy nem vallásos is kifejtse véleményét.
Akad még fél tucat fórum, ami az ismeret- és önbizalomhiányban szenvedő katolikus diplomások valódi értelmiséggé válását szolgálja. Köztük első helyen a Blanckenstein Miklós vezette Országos Lelkipásztori Intézet Katolikus Társadalomtudományi Akadémiáját kell megemlítenem, amely Tomka Miklós köpenyéből varázsolódott elő.
Az idők jeleire érzékeny egyesületei vannak a katolikus főiskolásoknak és egyetemistáknak (KEFE), valamint a fiatal diplomásoknak is (KET).
A katolikus médiával kapcsolatban (erről kritikusan szóltam már az ugyancsak a katolikus rendszerváltás jegyében született, egyházi vezetéstől független, Luzernből hazatelepült Egyházfórum című pasztorizációs folyóiratban) most csak a változást jelző médiumokat említem meg: a jobban szituált katolikus családok kamaszgyermekeinek nyelvén beszélő Zászlónk és a kisgyerekeknek szerkesztett Bocs című lapokat, továbbá a folyóiratok közül a kitűnő Mérleget; a Pannonhalmi Szemlét, valamint a megszokott színvonalát tartani igyekvő Vigiliát; az egyre nyitottabbá váló Távlatokat. Felhívnám még a figyelmet a „Bokorhoz közel álló” Érted vagyok ökológiai rovatára. Idesorolom a kelenföldi plébánián szerkesztett Áldást is, bár ez csak ökumenikus lap lévén részben katolikus kezdeményezés. Rendszeresen jelennek meg benne zsidó tárgyú írások az iszlám vallásról, sőt még a Krisna-hívők egyházáról szóló közlemények is.
Óvatosan említem az Esztergom–Budapesti Főegyházmegye zsinatát. Egyelőre ugyan csak az első gőzgépek hatásfokával jellemezhető, de mégis, hosszú idő után „hivatalból” is egy asztalnál tanácskozott klerikus és civil. Remény van rá, hogy a közreadott Zsinati Könyv olvasóinak egy része diskurzust kezdeményez, s ez befolyásolhatja a készülő lelkipásztori terv kialakítását. A Zsinati Klub tagsága például alaposan megvitatta e dokumentumot, észrevételeit és javaslatait elküldte az illetékeseknek. Tehát valami „fent” is történt.
Templom és társadalom
„Lent” talán valamivel több. Például a Szigetközben. Turcsik György győrzámolyi plébános Ablakot nyit. Ezen a néven alapítványt hoz létre a szigetközi fiatalság kulturális lehetőségeinek fejlesztésére. Három falu katolikusainak lelki ellátása mellett egy „kultúra” elnevezésű, ember-, társadalom- és kultúraismereti tárgyat tanít elsőtől nyolcadik osztályig a győrzámolyi általános iskolában. Kultúrharc helyett kultúrát. Még legalább tucatnyi ilyen minőségű kezdeményezést ismerek. (Egyházközség-építők című könyvemben szó esik róluk.)
A nem várt szabadság levegőjétől kicsit még szédelgő, féllegalitásból a legalitásba átlépő bázisközösségek legitimációja nagyot lépett előre, de még nem elég nagyot. Jelenlétük az egyház életében nyomatékosabb, fokozottan érvényesülhet a civil nézőpont, a szakszerűség, a hiteles keresztény magatartás, a világi élet nyelve.
1989 óta jelentősen bővült az egyházközségi és egyházközség feletti karitász munka is. Eredményeiről a nagyközönség is tudhat már egyet és mást, bár korántsem eleget, mert rendre a túlságosan is a rivaldafénybe kerülő Máltai Szeretetszolgálat árnyékában maradnak. A Conditio Humana Egyesület például fogyatékos gyerekeket üdültet; a félig egyházi, félig önkormányzati Híd Családsegítő Szolgálat munkatársa, Gergely Dezső budapesti cigányok körében végez sajátos pasztorációt. E témakörben már nem tucatnyi, hanem több száz példát tudnék felsorolni.
Az iskolaügy sokkal ingoványosabb terep, de ismerek néhány olyan újdonsült katolikus iskolát, amely bőség nélkül ugyan, ám jó kedvvel, ötletesen, nagyvonalúan virul a korántsem tipikus Dabas árnyékában. (Itt hívom fel a figyelmet Tomka Miklósnak a Dabas-jelenséget elemző írására a Vigiliában!) Ilyen például a hajdúdorogi görög katolikus gimnázium, a gödi szakmunkásképző, a szegedi Karolina-iskola. Nem sorolhatom közéjük egyértelműen a számomra legkedvesebbeket, az ökumenikus iskolákat, hiszen ezek nem katolikusok, hanem egyházköziek, s meg is nevezem az általam jól ismert pesthidegkútit és fótit. Ezek nem egyházi, hanem keresztény civil kezdeményezések.
Félig teli pohár
Íme, a rendszerváltás egyházamban – ahogyan én látom. Ha listámat összevetjük a Nyíri-féle házi feladattal, megállapítható, hogy a témakörök alig fedik egymást. Amazokhoz képest inkább nőttek az adósságok, s csak szerény eredmények születtek, ám a deficit nem csökkentheti az általam felsoroltak jelentőségét. Mindenesetre elgondolkodtató, hogy milyen keveset lehet és lehetett hallani minderről a rádióban, televízióban, olvasni a sajtóban, hogy még a katolikus médiumokban sem adnak hírt róluk érdemüknek megfelelően.
Az olvasó joggal várja el, hogy végül színt valljak: elégedett vagyok-e a váltás tempójával és hozadékával. Mit mondhatok? Lentről félig teli, fentről félig üres a pohár, írásom akár kritikaként is olvasható, amennyiben ezekről – és csak ezekről – tartottam érdemesnek szólni. Közben eltűnődtem azon a csodán, amelyre Nyíri Tamás barátunk hívta fel a figyelmet egy rendhagyó lelkigyakorlaton, mikor miséjén mi, civilek prédikáltunk. A mosogatás csodájáról van szó: ahogy a tiszta vízbe mártott szennyes edénytől egyre piszkosabb vízben mossuk tisztára edényeinket.
Végül újra elmondhatom, hogy mindez csak egyházam evilági oldala – hiszen a Lélek ott fúj, ahol akar. Csak hát jó lenne, ha lenne elegendő vitorla, amibe belefújhat. Ma még inkább csak néhány körmeneti zászlóba kaphat bele.