Van egy verse Szabó Lőrincnek, ami a témánkba vág.1 Vers versek helyett a címe, alcíme Levél a Válasz szerkesztőjéhez. Így kezdődik:
Hol a tíz vers, amit ígértem? A
pillanat el-elmerengő szeme
látta csak, a belső csodálkozás,
minden költészet anyja. Fénymohó
lelkünk észleli a fogantatást,
becézi első mozdulatait
magzatának, és reménykedik és
jósol, ígér, bár talán elvetél.
S nem csoda, hogy úgy ujjong: a megélt
költemény a legszebb; de száz s ezer
kell belőle, míg világra jön egy...
Ezt persze minden költő nem mondhatja el, és elsősorban nem is azért, mert nem akkora költő, mint Szabó Lőrinc, hanem mert más alkat, nem annyira minden ízében és pillanatában költő, mint ő vagy mondjuk Petőfi. Őket tekinthetjük, azt hiszem, a lírai költő ideáltípusának. De valami azért általánosítható abból, amit Szabó Lőrinc mond itt, vagy legalábbis tudom alkalmazni a magam tapasztalatára is: afféle röpke lelki orgazmusok le-lejátszódnak az emberben, ha költő: átvillan az agyán egy szókapcsolat, netán egy egész sor is, amelyben egy vers sugallata érződik. Hasonlít ez nálam ahhoz, ahogy a legkorábbi gyerekkorommal vagyok: nincsenek róla pontos és részletes emlékeim, valami ködfüggöny mögött lapul az egész, néha azonban hirtelen és megmagyarázhatatlanul fölbukkan egy részlet, de ezt is inkább csak érzem, mint látom, az elérhetetlenül és visszahozhatatlanul erős intenzitását a dolgok átélésének. Maga a dolog aztán rögtön ki is siklik a kezemből, mégis olyan, mint egy istenbizonyíték: valahol ott él bennem, amit valaha valóban meg is éltem, és úgy, ahogy az ember csak kisgyerekként tudja a dolgokat megélni, amikor még nem tud közhellyé válni semmi, mert szinte minden hely betöltetlen, és nincs viszonyítási alap: ami éppen van, az van a legerősebben és a legfontosabban. Ha versről beszélünk, akkor persze mindig a nyelvről is beszélünk, arról a közegről, amelyben a vers létezik. Ahogy a világ közhelyesedik körülöttünk, és valamelyest óhatatlanul bennünk is, miközben felnövünk, a nyelvből is egyre nehezebb kinyerni azt, ami nem közhely, köznyelvileg éppúgy, mint poétikailag, mindamellett nem is a puszta visszája. Az előbb említett gyönyörérzet abból fakad, ha azt érzem, hogy ez sikerült, ha csak egy villanás erejéig is. De ettől az ember legfeljebb érezheti magát költőnek, végül is hátravan a dolog nehezebbik része: meg kell írni a verset. Ha a verscsírát vagy – Arany remek szavával – alaksejtelmet sikerül valahogy rögzíteni, az még mindig csak olyan, mintha zseblámpával koromsötétben megvilágítanánk egy részletet, a többi csak nagyon halványan dereng, és aztán ennek a többinek a kibontása, kifejtése a sötétből, ez maga a versírás. Szeretjük azt hinni, hogy a vers tulajdonképpen megírja magát, csak arra kell vigyázni, hogy valamilyen elhamarkodott, erőszakos beavatkozással ki ne térítsük az útjából. Hogy a teljes vers plátói ideája ott lappang a sötétben, csak meg kell találni. Ha ez így van, abból az következik, hogy minden jó vers csak egyetlen változatban érvényes. De így van-e? Nagyjából talán igen, de legfeljebb nagyjából. József Attilának van például olyan versmagja, amelynek háromféle kibontását három külön versként közli a kritikai kiadás,2 s hasonló példákat találunk többek között Hölderlinnél, Traklnál is, arról nem is beszélve, amikor a költő átírja a régebbi verseit, olykor gyökeresen, mint Szabó Lőrinc, és például Szép Ernő esetében nem kisebb értő, mint Babits vitatja ennek a jogosságát vagy legalábbis eredményességét. De ne menjek messzebbre, mert nem ez a dolgom. A magam gyakorlatából is akad példa. Kettőt említenék. Az első megjelent kötetben, mindkét változatában.
Egy nem valóhoz
Első változat
Neked régen nem volna szabad élned.
Ámbár hisz nem mondhatni: vagy.
De úgy teszel, szolgálatkész kisértet,
készséges szolga, nem szabad.
Éheznek rád, s amit táplálsz: az éhség.
Aki megízlelt, kiokád.
Vagy rád nyomtatja meggyötörtetését,
hirdesd, szégyentelen plakát.
Fényesre glancolt, „márványsíma” forma.
Na és? Már az is valami?
Numen non adest. Istened ha volna!
Bár ő se tudna megbocsátani.
Meg van ez írva annyira, azt hiszem, hogy kár volna eldobni, de valamiért mégsem voltam vele elégedett.3 Talán a versformában akartam nagyobb feszültséget a sorok hossza közt, e mögött pedig az az érzés bujkálhatott, hogy drámaibb és egyben hétköznapibb jelenetre van szükség, nem ilyen eltávolító zárlatra, mintegy kilépve a versből a formájára utaló, kérkedve kritikai és talán kicsit bombasztikusan metafizikaivá tágított dörgedelemmel. A szakaszzáró sorok négy szótagosra szűkültek, és ez már hozta magával a többit:
Neked régen nem volna szabad élned,
ámbár hisz nem mondhatni: vagy.
De úgy teszel, szolgálatkész kisértet.
Hordd el magad!
Csak részedet kapták az éhezőid.
Nem adhatsz – nincs – egészt.
Ki megízlelt, kihány. Megmérgeződik,
ha megemészt.
Itt felcsillansz, osonsz megint amarra.
Mágnesre könnyű reszelék.
Egér netán, mohó a csapdasajtra?
Mindegy, elég.
Na menj, mit állsz? Kitalálsz, ott az ajtó.
Ilyenkor tátog, mint a hal.
Elvetélt szándék, nem lelt, elakadt szó,
elfolyt ital.
A másik versnek Éjszakai járat a címe, és a véglegesnek gondolt formájában megjelent a Holmiban. El is felejtettem, hogy előszörre másképp írtam meg. Van egy Változatok című könyvtár a számítógépemben, ott most megtaláltam. A 20 sorból mindössze kettő azonos szó szerint, és további öt sor van meg módosított formában a másik változatban is.
A szerelemről írdogálni,
erről majd lassan leszokunk.
Tudjuk, ami jön, nem akármi;
olyan lesz már minden napunk,
mint éjjel villamosra várni.
Nem, nem a vágy villamosa,
nem a Streetcar, a Named Desire,
az útirány a sehova,
nász, amit nincsen, hogy ne hálj el,
megváltó impotencia.
Mindennek egyszer nyoma vész majd,
minden valahol megmarad,
összemosódik finis és rajt,
magadon kívül vagy magad,
megkapnak, mint Ady a vérbajt.
Ugyan kik, édes kisfiam?
Ne már, hogy ilyen nagyra nézzél!
De mázsák közt egy milligramm,
az ember ugye legyen észnél,
talán, aligha, biztosan?
Meglehet, hogy ott motoszkált a tudatom mélyén Arany Őszikéiből ez a részlet:
Földi pályám’ ami nézi:
Annak immár vége lesz,
Vissza senki nem idézi; –
S rövid foglalatja ez:
Mély homályban, éjféltájban,
Kis fény is ha nagynak tetszik,
Hogy a föld körén bolyongtam:
Egy barázdát én is vontam.
Az emberek ráveték
Pillantásukat egy percig, –
S egy tudós tán megfigyelt
És lapjára, sok száz jelhez
– Ahogy csillagfutást felvesz –
Könnyed, vékony karcolással
Rólam is tőn némi jelt,
Mire reggel ő sem ismer;
S összevéti annyi mással
A jövendő nemzedék,
Mely se’ kérdi tán, se’ tudja,
Nem is igen lesz rá gondja:
Hogy itt éltem, s a tömegben
Én is lantot pengeték.
Hát igen, csakhogy ettől összeszorul az ember torka, ez sírnivaló (ahogy Füst Milán mondaná), ez a magát törpének látó óriás. Nehéz elhinni, hogy csakugyan így látta a maga utóéletét, de mégsem érezni benne semmi mórikálást, amit már az én versemről nem mernék elmondani. Így aztán nekiálltam még egyszer, komolyabbra, sőt komorabbra fordítva a szót. Ettől viszont kicsit irodalmiasabb lett az egész, óhatatlan reminiszcenciákkal. Legjobb, ha vállalom, gondoltam, és Jékely Zoltán emlékének ajánlottam a verset. Volt még egy szempontom: az első változat a szerelem megpendítésével indul, de aztán ez a hang nyomtalanul elhal. Most igyekeztem végigvinni, több szinten is, a vers – Jékelyt idéző – képvilágában, és az utolsó szakaszban egy idézettel Browning Egy Galuppi-toccatájából: „És ti, drága halott hölgyek, hová lett a fürtötök?” Sőt, ha jobban meggondolom, ez dupla idézet, mert már Eliot is idézte.4 Hanem az első változat lazább hangja, ha magából a versből kiszorult is, ellenpontként, egy külön, de mégis hozzátartozó pótversben érvényesítette a maga jussát:
A szerelemről írdogálni,
még majd erről is leszokunk.
A szájunk íze bál utáni,
jeges szél hordja kalapunk,
így kell a villamosra várni.
Bárcsak ne jönne meg soha!
Ez nem a Streetcar Named Desire:
fordított vágy villamosa;
de nincs, hogy ilyen nászt ne hálj el,
megváltó impotencia.
Duhaj kedélyünk elavulva
szánkban gyülemlő fémes íz,
s évek, napok, egy óra múlva?
benyel a kitátott remíz,
az örök éj bozontú vulva.
Így mondod, Mester? Állok itt
veszendőn, már csak a hideg lel.
Hová lettek a fürtjeik?
Sandán csikorgó kerekekkel
a villamos közeledik.
Utóhang
Na, ezt látná Vas Pista,
jól a fejedre csapna!
Ez a díszklapancia
merő diszkrepancia:
ha ötvenéves elmúlik,
az ember nem sötétkedik,
te meg, külső hatvanas,
belül nyámnyila kamasz.
Igaz, nagyon is igaz!
És bizony hogy úgy van az,
ahogy írta Mimnermosz,5
vén ember is oly termosz,
tárol szerelemtüzet,
ha nem éget, régen rossz.
Ennyit a változatokról. Közben súroltuk azt a kérdést is, hogy létezik-e a mai költő számára hagyomány. Persze hogy létezik, és ahogy elnézem, még mindig a Nyugat és a hozzá kapcsolódó Újhold hagyománya elsősorban (legalábbis harminc fölött), csak többféle hangfekvésben, illetve hozzáállással. Ha túlságosan „egyenesben”, akkor az epigonizmus veszélyével, amit némi praktikákkal kell elhárítani adott esetben. Én mindenesetre ezen a hagyományon nőttem fel, és az utánzás boldog és kételyek nélküli időszaka után, úgy 24 éves korom táján kezdtem csak átmenetileg úgy érezni, hogy át kell térnem a szabad versre, mert a jambus már túl könnyen folyik a tollam alól, nagyobb közegellenállásra van szükség, hogy a magam ura lehessek a versben. Kb. 15 év múlva éreztem szükségét és lehetőségét újra a kötött formáknak – ennyiben tudok a magam úgynevezett költészetében korszakokat megkülönböztetni.
Amíg az ember a szakmát tanulja, addig – hacsak nem Rimbaud vagy Weöres Sándor – azokat utánozza, akiktől tanul. 15 évesen Kosztolányi- és Tóth Árpád-verseket igyekeztem írni, aztán jött Babits, Weöres, József Attila, majd Füst Milán, a magyar Baudelaire és Apollinaire, és költői (egyben élettani) kamaszkorom vége felé Pilinszky. Az ő hatása még bőven ott van az első megjelent verseimben is. Ezek szokványos dolgok. Érdekesebb talán egy-egy konkrét inspiráció. Mert bizony nagyon is előfordul, hogy az embert az olvasmányélmény indítja versírásra. Vagy pedig van valamilyen alaktalanul gomolygó mondanivalója, aminek a formába rendeződését meglódítja az olvasói élmény. Ez történt velem, amikor 19 éves koromban elolvastam Weöres Sándor fordításában Léon-Paul Fargue A száműzetés című versét. Akkoriban ismerkedtem meg Kálnokyval, és ő beszélt nekünk Fargue-ról, mivel éppen egy másik versén, A pályaudvar címűn dolgozott, a klasszikus francia költők nagy antológiája számára.6 A száműzetés már előbb is megjelent. A tartalmából, azt hiszem, nem sokat fogtam föl akkor, de a nagyváros zegzugaiban sodródó istenkereső szenvedélye és kétségbeesése valahogy egybehangzott az én szerelmi szomjammal. Egy részlet a Fargue-versből:
...Estefelé megálltam én
az elitélt kapu előtt,
ahonnan zenét hallani.
Vert a szívem. Belémerültem
a megfutásba, elhajlásba,
hol rosszul rejtett titok csillog.
De a tornác végén megláttam
az árnyat szabó módra ülni,
pók hóna alatt várakozni.
A tornác hosszán, mit bemocskolt
a hollók rekedt horkolása,
egy külvárosi állomáson,
hol az ajtó dobként csapódik,
újra becsapták, és faggattak
a fulladt füst záptojásából,
a mérleg rovátkolt szemében,
mely tükrözi a temetőt...
Ebből a dallaminspirációból lett az én Háló fölött című versem:
Befordulok egy utcasarkon,
eltévedek a városomban;
fogaim koccanó zajában
tenyésznek álomképeim,
miket szétugraszt majd a lárma,
a játszótér mentén irigylem
a gyerekszertartások gőgjét,
futólag, mert tovább igyekszem,
üres utcába fordulok,
hol rongyos házfalak között
kopott zenéket lélegeznek
pucér ablaksorok,
hát jöjj, és fogd meg a kezem.
Ha nem felejtesz el, hazatalálok. (...)
Amikor Kálnoky idáig ért az olvasásban, rögtön azt mondta: Utánzat, felejtsd el. De én addigra megszerettem ezt a verset, hatás ide vagy oda, nem tudtam lemondani róla. Egy másik, érettebb kori versemhez, a Ha majd bejössz az ajtón címűhöz Archibald MacLeish egyik korai műve, a Vázlat Mme G. M. portréjához adta az indíttatást. De itt az eredetiből is van legalább annyi részem, hogy én fordítottam.7 Itt a szobabelső és a hozzá kapcsolódó emberi viszonylatok részletező, hogy ne mondjam, körülményes rajza fogott meg, és indított útnak. A két vers elejét mutatnám meg. MacLeish:
„Az ő szobája”, mondod – de miért is?
Mintha nem lett volna még hét neki,
Nem számítva a főkapu melletti
Vörös tapétás fogadószobát,
Ahol Párizs látképe van egy palackban
S „igazi” hó, az ablakból pedig
A töltés, ahol a vonatok mennek
Marly-le-château-du-roy felé:
De bárhogy is, akár ebédre jöttél,
Akár az új Picassót látni, vagy mert
Arrajártodban ablakait a nap
Megvillogtatta, vagy csak épp benéztél,
S ő ott volt bár vagy lenn a kertben, elment
Vagy még nem jött meg, bárhogy is, ha jöttél,
Csak a hallon át, s a rézgombos ajtón
Beléptél: „Az ő szobája” – mintha csak
Őt képviselné, mintha a szobát,
Hogy lássad, neked hagyta volna itt –
Én:
Ha majd bejössz az ajtón (gondoltam),
ahogy eddig bejöttél, ha jöttél
(elég ritkán az utóbbi időben),
a lépcső karfája tűnik szemedbe ott, ahol
a szoba nyugati fala mentén
most az öreg dívány terpeszkedik,
mióta utoljára átrendeztük
a megszaporodott bútorokat:
a lépcső karfája tűnik szemedbe
(gondoltam egy hónapja még),
s ha történetesen süt a nap,
igazán kellemes és rendhagyó előszobába jutottál,
s mégis: egy pillanatra talán
megborzongsz – én legalábbis a helyedben,
azt hiszem, megborzongnék, mikor
először jönnék vendégségbe hozzám
akkor, vagy legalábbis eltűnődnék,
mi is volt ott, ahol most az öreg dívány,
mikor először ültünk össze s még
jó néhányszor a későbbiekben...
De ne hagyjuk ki a Székek a Duna fölött-et se: abban bizony benne van Tandori szellemujja, elsősorban a végében:
Sok minden
közrejátszik. G. elhagyta A.-t
(P. feleségét), aztán M. (B. felesége)
szakított velem, majd G.-től elvált a másik
M. (G. felesége), és hozzám jött (közben B.-ék
is különváltak), P. öngyilkos lett, és azóta
félig-meddig szanatóriumban lakik...
Az életrajzi töredék című, zárójelekben és monogramokban tobzódó ciklus verseire gondolok a nagy sárga kötetben (Egy talált tárgy megtisztítása). Tandori poétikai (és egyben talán filozófiai) játékot űz ezekkel a nyelvi jelekkel, életműve szinte beláthatatlanul tágas folyamatának egy adott szakaszán. Nekem csak ahhoz kellett a bátorítás, hogy egyáltalán lehetséges a használatuk versben. A Székek a Duna fölött ugyanis elakadt valahol a kétharmada táján, és már jó ideje vesztegelt. Arra a fordulatra kellett rátalálni, amivel hirtelen léptéket és sebességet váltva az addig lépésben haladó vers be tud robogni a célba, és ez valószínűleg nem következett volna be, ha nem ismerkedem meg 1972 nyarán Tandori Dezsővel és második kötete kéziratával.
Egyszerűbb és nyilvánvalóbb eset a Hadrianus-változat. Ez a műfordító örök gondjainak köszönheti létét. A fordító füzetében (akkor még nem volt számítógépem) gyűlnek a lehetséges (vagy éppen lehetetlen) változatok, túlcsordulnak a lefordítandó vers keretein, és önálló létre vergődnek. Megint más eset az Első mesterem emlékezete: ez a tárgyából meríti stílusát, különösen a második, Álom című részében. Füst Milán hatása itt igazán legitimnek mondható, a megjelenítés célját szolgálja, némi tiszteletteljesen parodisztikus színezettel.
A versnek ezt a felét egyébként valóban álmodtam, mint ahogy több más versemet is. Azazhogy nem a verset álmodtam meg, csak a versben elbeszélt történéseket. Konkrét verssort, illetve sorpárt egyszer álmodtam csak, jellemzően humorosat, hogy ne mondjam, blődlit, bár rokokó árnyalattal: „Kicsi Phyllis, kicsi Phyllis, / beléd esett a szifillisz.” Társaságban költöttem álmomban, és emlékszem, Lator László akkorát nevetett rajta, hogy leesett az ágyról, amin ült. Őt is álmodtam persze. De ébren is tetszett neki.
Megszaporodtak az álomversek abban az időben, amikor egy darabig pszichiáterhez jártam, és jobban odafigyeltem az álmaimra, hiszen aztán elemezni kellett őket. És ez valahogy az álmokra is visszahatott: többet és érdekesebbet álmodtam akkoriban. Ha jól számolom, nyolc vers született így, 1984 és ’86 között. Hogyan írjuk verssé az álmainkat? Erre aligha adható általános recept. Volt, amikor a formai kihívás izgatott: el tudok-e mondani hiánytalanul egy kerek és meglehetősen bizarr történetet a szonettforma szigorúan megszabott keretei közt? A Félálom partja című versben ez tovább bonyolódott: a számomra is eléggé rejtélyes, inkább csak sugallatszerű történést két szonettben kétszer mondom el, egyszer – mondjuk így – dúrban, egyszer meg mollban. Az Álom, mértékkel szapphói strófaszerkezetét az álmomban lezajlott házkutatás különös, álságosan visszafogott természete kínálta: a szereplők mintha menüettet járnának. És mintha eleve versnek álmodtam volna meg, metaforikusan, a politikai rendőrség akcióját – a nyolcvanas évek közepén, amikor jó néhány barátomnak volt állandó hivatalos kísérete. Valamelyik aláírási megmozdulás után még a mi házunk előtt is posztolt egy titkos rendőrautó néhány napig. A hatalom végül is csak lengette a vasöklét, de nem sújtott le vele. Egy másik álmomban mindamellett brutálisabban lépett fel, ebből Kutyára dér címmel lett vers. A politika így, az álmokon keresztül szivárgott be a verseimbe. De a legnagyobb segítséget az álomtól 2000-ben kaptam, amikor meghalt legközelebbi költőbarátom, Petri György. Meleg nyári éjszaka volt, és telehold, sarkig kitárva az ablak, az ágyammal szemközt. Fiatal korunkban játszottuk azt néhányszor, hogy verseket rögtönöztünk, strófánként adogatva egymásnak a szót, és ez a boldog idő elevenedett meg abban az álomban, amiből aztán arra ébredtem, hogy egy hatalmas sárga ágyúgolyó süvít be az ablakon. Mintha egyenesen az álmomat célozta volna meg. Egyike volt a ritka alkalmaknak, amikor az élmény hevessége azonnali versírást követelt. Az álom szétrobbant cserepeit kellett sebtében összerakni, és valahogy, szinte maguktól, verssorokba rendeződtek. Az ember persze versírás közben akkor is komponál, ha alig van tudatában. A vers trükkje, ha úgy tetszik, hogy kétszer mondom el az álmot, először az átélés jelen idejében, aztán az ébredés sokkja után törmelékesen, múlt időben. Ezen kívül csak egy lényeges kompozíciós eleme van a versnek, ezt talán zenei természetűnek nevezhetném: az utolsó előtti strófa váratlan disszonanciát hoz, a kétsoros szakaszok eddig megszokott párrímei után itt a második sor vége fennakad a levegőben – hogy aztán a záró strófa tükörszimmetriája visszabillentse a konszonanciába. Amely azért mégsem igazi elnyugvás, mert kérdőjelben végződik.
P. Gy.
Az ablakon a hold ma besüvít.
Álmomban itt vagy. Álmomban vagy itt.
Kocsiba ülök. Megáll a kocsi.
Kiszállok, várok. Még jön valaki.
Milyen vidáman és fiatalon!
Viharkabát ez rajtad? Vagy ballon?
Egy szobában írnak. Valaki ír.
Papír telik. Megtelik a papír.
Egy strófát te írsz, hozzá egyet én.
És úgy vagyunk, mintha az elején.
Ilyen vidáman és fiatalon.
Hogy süvít be a hold az ablakon!
A járda mellett megállt a kocsi.
Kiszálltam. Hogy még jön majd valaki.
Egy strófát te, és hozzá egyet én.
Megtelik a papír az asztalon.
Papír papírra, egy egész halom.
Minek vagyunk? minek az elején?
Annak is az elején vagyunk – volnánk – még csak, amiről tulajdonképpen beszélni kellene: hogy hogyan készül, hogyan is csinálódik a vers, vagy legalábbis az én egyik-másik versem. Valamit írtam erről egyszer, de ezt már csak további olvasnivalónak ajánlhatom: A rejtett kijárat című kötetben található, a 406–419. oldalon.
Jegyzetek
1 Elhangzott (a lábjegyzetek nélkül) a Pázmány Péter Katolikus Egyetem „Születik vagy csinálják?” című Kreatív Írás konferenciáján, 2007. október 13-án.
A meghívott költők kevés kivétellel arról számoltak be előadásaikban, hogy személyes tapasztalataik szerint miből és hogyan készül a vers. Felkérő levelében Lackfi János számos kérdést tett fel, többek között azt is, hogy van-e eleven hagyomány, amihez kapcsolódni lehet, írunk-e verset több változatban, és hogyan lehet ihletforrás az álom vagy éppen más költő verse.
2 Az 1984-es kiadásban 543., 544. és 545. sorszámmal jelölve: [Kiknek adtam a boldogot…]; [Majd csöndbe fagynak a dalok…]; Majd…
3 Ha már szakmáról beszélünk, itt talán nem árt megemlíteni, hogy a költői tevékenység alapkövetelménye a tudathasadás. Egyik énem (a polgári, mondjuk) a föld alá süllyedne szégyenében, miközben a másik (a szakember) hidegvérrel latolja, hogy hasadéktársának kihúzott beleiből, a pofájáról lenyúzott bőrből, az ereiből lecsapolt vérből életképes konstrukciót tud-e gyártani. Úriember (úrinő) verselget, de nem költ.
4 Burbank baedekerrel, Bleistein szivarral.
5 Lásd Mimnermos: Szerelem nélkül (Szabó Lőrinc fordításában) és Vas István: Mimnermos témájára.
6 Ebben a nagy antológiában mindössze ez a két verse szerepel, és az életrajzi jegyzet is ilyen szűkszavú: „Léon-Paul Fargue (1878–1947) – szimbolista-szürrealista költő, a ritka szavak és különös hasonlatok poétája. Főleg prózaverseket írt.” François Gachot így jellemezte a Nyugatban (1930. 9.): „Leggyakoribb vízióiban minden vibrál és kering, mint a spermatozoidák vagy a csillagok, amit a mondatok egybefűzésének sajátos rendjével is érzékeltet.”
7 Archibald MacLeish: Amerika ígéret volt. Európa, 1970, 15–17. o. A XX. század első felének ez a jelentős amerikai költője (1892–1982) mellesleg Párizsban élt a húszas években, jól ismerte Fargue-ot, verset is írt hozzá.
- Kultúra [6]