Imreh András

Nyomtatóbarát változat

Nem vagyok poétikus alkat. Ars poétikus meg, úgy tűnik, végképp nem. Homályosan eddig is sejtettem, de most, megkapván a felkérést az előadásra¹, majd nem sokkal később Lackfi János barátom rimánkodó hangját hallgatva a vonal túlvégén, hogy legyek szíves találni valamiféle költői hitvallást saját munkásságomból, bármit, mert már csak tőlem nincs semmi, abszolúte semmi, akkor végérvényesen szembesülnöm kellett vele.

Pontosan nem tudnám megmondani, mi lehet az oka. Alighanem semmi különös – tényleg csak egyszerű alkati kérdés.

Nem mintha nem érdekelne a költészet maga. Nagyon is érdekel, minden szempontból. Érdekel a techné, a költői fúrás-faragás és finommechanika. És persze van ezen felül valamiféle költészetfilozófiai meggyőződésem is: mi a költészet célja és szerepe, milyen hatást érhet el és hogyan. Csakhogy bevallom, olvasóként, még súlyos szakmai ártalommal megverten is, az olyan verset szeretem, ami villámcsapásszerűen lesz az enyém, vagyis hát én az övé. Úgy, hogy csak utólag merüljön fel: vajon mit csinál, hogyan csinálja, és hogyan volt képes így meghódítani.

Kissé bajban voltam, amikor ennek az előadásnak a címét nyár közepén le kellett adni. Úgy éreztem magam, mint amikor egy vendéglőben idő előtt érkezik az italos pincér, és arról faggatózik, mit kívánok inni. Hogyan? Amikor még jóformán nem is láttam az étlapot?

Ezt persze egyáltalán nem azért mondom, hogy a szervezőket froclizzam – az ő szempontjuk töké­le­te­­sen érthető. Ahhoz, hogy egy konferenciát meghirdes­senek, kell rendelkezniük valami kézzelfoghatóval. És mi más lehetne ez esetükben, mint az előadások címe. Hanem erről a látszólagos érdekellentétről – sokáig a Cím nélkül és a 2007.10.13. visszafogottabb, illetve a [Hát honnan tudjam előre, mi lesz a cím] provokatívabb munkacímek között őrlődtem – eszembe jutott a címadás problémája, sőt talán valami azon is túl.

Fontosnak tartom a verscímet. Meg egyébként képek, filmek, színdarabok címeit is. Nem hiszem, hogy olvastam volna valaha is verseskötetet anélkül, hogy előtte végig ne lapoztam volna. Ilyenkor több mindenre kíváncsi az ember: tipográfiára, a versek strukturáltságára, mottókra, ajánlásokra, esetleg lábjegyzetekre, de mindenekelőtt a címre. A cím orientál, van valami olyan funkciója, mint régi regényekben az „X-ik fejezet, amelyben…” fordulat után következő néhány sornyi információ. Ez alapján már ki lehet alakítani valami, jó esetben pre-szimpátiát a verssel. Megjegyzem, egyre jobban tisztelem azokat a verseket, amelyek aszketikus módon lemondanak a cím előítéleteket keltő luxusáról, de úgy tűnik, én ebben a tekintetben hedonista maradok.

Mert másrészt, az írás felől nézve, van valami rituális mozzanat is a címadásban. Egyszerre keresztelő és érettségi bankett. Bevallom, sokszor, amikor kézzel letisztázom egy vers kéziratát, a lap tetején akkor is kihagyok néhány sort, amikor tudom már, mi lesz a cím, pusztán az utólagos címadás gyönyörűségéért. Paul Klee írja, hogy ő csak festett, aztán amikor összegyűlt egy adag kép, kipakolta őket, és címet adott nekik. Én erre nemigen volnék képes, és nemcsak a gruppenkeresztelő másfajta, talán kevésbé bensőséges ceremóniája miatt.

Azt hiszem, amikor elkezdek írni egy verset, a legritkább esetben tudom, hogy mi lesz a címe (pontosabban rendszerint van valami homályos vagy körvonalazottabb elképzelésem, ami aztán megdől). A kimeneti oldalon viszont mindez nem igaz: amire elkészül a vers, többnyire kész a cím is. Gyümölcsö­ző lehet olykor, amikor elakad a versben az ember, fölgondolni a címre. Egyrészt kibúvó, másrészt támpont. Az egyre előrehaladottabb fázisokban a körvonalazódó vers felől át lehet nézni a címre. Ha viszont kezd kialakulni a cím, az tisztázhat egyet s mást, tartalmi, sőt lelki muníciót nyújtván ezzel a folytatáshoz.

Hétéves lányom időnként abban a látványban szerencséltet, hogy a lakás különböző ajtótokjaiban mászik felfelé. Egyik lábát az egyik, a másikat a másik oldali keretnek veti, így halad, amíg meg nem érinti a felső kapufát. Valahogy így araszolgathatok én is vers és cím között felfelé. Bár arra nem vállalkoznék, hogy ebben a hasonlatban a felső kapufát is megfeleltessem valaminek.

Visszatérve előadásom címére: az eredeti munkacímekről (Cím nélkül stb.) kénytelen voltam belátni, hogy kívánt funkciójukat nem töltik be. Így lett aztán a végleges cím Ez tök jó, ez a bárányhimlő, ezt mindenképp írd meg.

A cím idézet, és egy kitűnő pályatársamtól való. Történt, hogy viszonylag későn, bő huszonéves koromban sikerült elkapnom a bárányhimlőt. Ami­kor aztán gyors felépülésem után egy társaságban elmeséltem a betegség groteszk részleteit, kezdve azon, hogy a kiütéseket, feltehetőleg előrehaladott koromra tekintettel, napokon keresztül még a bőrgyógyászok is csak az allergia szokatlan, ám annál hevenyebb megjelenési formájaként tudták diagnosztizálni, pályatársam a fent említett szavakkal és frenetikus lelkesedéssel próbált kalandjaim megírására rábírni.

A felvetést nem értettem. Mint ahogy az azóta is ez ügyben meglepő rendszerességgel kapott tanácsokat sem. Írjam meg a gyerekek bizonyos aranyköpéseit. Vagy azt, hogy egyszer húsz perc leforgása alatt két balesetet láttam. Vagy ahol módom volt egy egész évet élhetni: írjam meg Mexikót. De hát ho­gyan? Cakk und pakk? Útleírásban persze lehetett volna, de ez eszembe sem jutott: prózát, a néhány perc múlva részletezendő okok miatt nemigen írok.

A furcsa az, hogy ezek a kreatív tanácsok többnyire profi vagy műkedvelő költőktől, tehát a költészet természetét mindenképpen belülről ismerőktől származtak. Akkor hát, okoskodtam, vagy csak úgy, megszokásból, viccből mondták, vagy az a helyzet, hogy az én ihletődésem egészen más srófra jár, mint az övék.

Mert tény, hogy a néha amúgy is agyonmiszti­fikált költészet terén az ihlethez fűződik a legtöbb legenda. De talán épp azért, mert valójában tényleg kiszámíthatatlan, zabolázhatatlan, egyszóval szabad. Bár állítom, hogy mindenkinek van valamiféle ihlethajlama, aminek a felismerésén nagyon sok múlik, és ami talán dresszírozható is valamelyest, azaz az egyéni poetikométer érzékelője ráállítható egy bizonyos frekvenciára, azonban ez mégiscsak vevőkészülék; az adás nem rajtunk múlik.

Ihleten, azaz hadd nevezzem inkább versötletnek, én két tényező együttes meglétét értem. Az egyik annyira banális, hogy általában megemlíteni is elfelejtik. Ez pedig az, hogy a felmerülő valami fontos legyen a számomra. Nem feltétlenül emberileg – bár én, azt hiszem, nem nagyon tudok egyetérteni ember és költő merev szétválasztásával. Hanem hogy az, amit hirtelen észrevettem, ami eszembe jutott vagy összeállt, izgalomba hozzon, a hatalmába kerítsen, hogy megérezzem: rést nyit a mindennapi élet monolit falán. Az ihlet másik komponensébe szintén vegyül némi racionális elem: annak mérlegelése, hogy az ötlet megvalósítható-e versileg. A két feltételt semmiképpen sem halmazokként kell felfogni, amelyeknek sajnos elég szűk metszetébe képzelendők a verseim. Nem, az első feltétel mintegy előszűrő, természetesen csak ezen átjutva kezdhet el működni a második megfontolás. Bár, ha jobban belegondolok, valami oda-vissza játék mégiscsak létezhet.

Régebbről, amikor versen kívül mást egyáltalán nem írtam, szinte semmiféle feljegyzést, vázlatot, tákolmányt nem találok költői műhelyem poros polcain, amit félretettem volna azzal, hogy jó lehet még erre-arra. Most viszont, hogy versen kívül továbbra sem írok semmit, de a lehetőségét már nem zárom ki teljesen, egyre-másra merülnek fel az olyan, megírásra talán érdemes ötletek, amelyek nem férnek versbe, az enyéimbe legalábbis biztosan nem. Egy rég, 2-3 éves korában elveszett macskát ábrázoló fénykép például – három és fél éves fiam azt kérdezi, öreg-e az a cica. Vagy, szintén macskaügyben, az, hogy egy arasznyi marmagasságú lény, eszközhasználatra alkalmas mellső végtag nélkül, hogyan képes öt perc alatt levadászni egy erőtől duzzadó legyet, miközben nekem mindez egész délelőtt nem sikerül. Vagy hogy mi történik, amikor politikusok televíziós vitájában levesszük a hangot, és később esetleg be­kap­­csolunk hozzá egy zongoraversenyt.

Ezekről, azt hiszem, csak esszét tudnék írni. Ám olyasmi is előfordul, hogy valamit nagyon is méltónak, sőt alkalmasnak tartok arra, hogy vers legyen belőle, mégsem áll össze. Pontosabban be sem indul. Vagyis hiába van meg az emberi ihletettség – hiányzik a szakmai. És addig nem is beszélhetünk valódi ihletről, amíg nem tudjuk, mire csévéljük fel foszlékony gondolatunkat. Hadd hozzak erre egy példát. Nem tartozik a legkedvencebb verseim közé, de talán ideillik.

Sajnos nem vagyok álmodós alkat. Felébredvén sokáig magamat sem találom, nemhogy az álmaimat. De egy visszatérő álmom azért nekem is van. Egy éjszakai, elég üres metrókocsi túlvégén valakibe valamiért belekötnek. Én aránylag későn veszem észre, és habár legalábbis álombeli tapasztalatomnak kellene lennie, hisz oly sokszor álmodtam meg már ugyanezt, hirtelen fogalmam sincs, mit tegyek.

Hogy az álom miatt kezdett-e ébren is izgatni ez a civil probléma, nem tudom. De gyanítom, hogy inkább fordítva volt. És talán ezért nyomta el sokáig az elmondás sürgető kényszere magát a verset. Az elmondás mikéntjét. Annak tisztázását, hogy ez végül is mégiscsak egy álom leírása akar lenni, nem emberjogi pamflet. Hogy ráadásul egy álom bármennyire is fontos nekem magamnak, attól az még nem több privát ügynél. Hogy ha verset akarok írni belőle, akkor fogást kell találni rajta. Azaz tisztázni végre, hogy mi az álmom mondanivalója. Továbbá, hogy mi az enyém. Az első látszólag még nem költői kérdés, közvetve mégis az. Merthogy a versnek összeszedettnek, fókuszáltnak kell lennie, tartania kell valahonnan valahova. És ahhoz, hogy ezt a poétikai vektort felfedezzem, talán segít az álom eseményeinek kinyomozása, ehhez kapcsolódóan saját gondolataim tisztázása.

Segít, mondom, de megoldást nem ad. El­kép­zelhető, hogy az a két, párhuzamosnak tűnő mezsgye, a valóságé és a versé, ami hasonlít az előbb vers és cím vonatkozásában elmondottakhoz, egyszer csak összetalálkozik. És akkor nekem habozás nélkül a vers logikáját kell követnem, nem visszariadva hamisítástól, stilizálástól. A konkrét esetben például ab­ban egészen biztos voltam, hogy ha véletlenül álmomban a fenyegetett segítségére sietnék, és támadóit közelharcban lebírnám (márpedig épp erre nem emlékeztem, épp az álom végét próbáltam felidézni, mert valahogy mindig korábban félbeszakadt), nos, ezt a küzdősportban elért sikeremet nem írhatom meg. És egyáltalán: a témában benne rejlő pátoszt mindenképpen el kell kerülnöm.

Nem ragozom tovább. A kulcs végül is, nem először, az utolsó sor megtalálása volt: „rettegni kezdek, hogy félni fogok”. Tényleg találtam. Rakos­gat­tam azokat a szavakat, amiket mondani akartam, és egyszer csak olyan konstellációba álltak össze, ami engem is meglepett. Eredetileg egyáltalán nem ezt akartam mondani, hiszen ez így meg sem fogalmazódott bennem. Voltaképp pont az volt a baj, hogy eredetileg fogalmam sem volt, mit akarok mondani, csak azt tudtam, hogy nagyon. Az utolsó sorból aztán sok minden következett: rím és ritmus, de legfőképp hangulat és hang. Arra már nem emlékszem, elégedett vagy csalódott voltam-e inkább, amikor utóbb felfedeztem: több hónapnyi munka után csak a régi közmondást – „jobb félni, mint megijedni” – sikerült, igaz, jócskán, parafrazeálnom.²

Az ihlet második fázisában, tehát amikor azon vagyok, hogy egy versötletről, amelyet időközben valamelyest már meghánytam-vetettem, és igazoltnak láttam, hogy tényleg versről van szó, megpróbálom elképzelni, hogyan néz ki, nos ebben a második fázisban én rendszerint vízszintes testhelyzetben vagyok található. És félig-meddig alszom. Nem álomból ébredezek, hanem előre megfontolt szándékkal feküdtem le, és addig koncentráltam, míg ebbe a köznapi értelemben nem teljesen éber állapotba kerültem. Most, hogy megpróbálok rájönni, mi lehet ennek az oka, egy kicsit elbizonytalanodom.

Lehet, hogy a fejemben kavargó, gomolygó csillagközi verstörmelék engem is elkábít, kiveri a biz­tosítékot, számítógépes nyelven csökkentett üzemmódba helyez. De talán nem is csökkentett ez az üzemmód, hanem éppenséggel a legideálisabb állapot a szellemi vajúdáshoz. Mert elárulom, számomra ez a versírás leggyötrelmesebb szakasza, nagyon fá­zom is tőle, az abortusz állandóan fenyegető veszélyétől. Többek között attól, hogy ha nem vigyázok eléggé, és egy kicsit mélyebbre süllyedek az álom vizében, anélkül hogy jutottam volna valamire, hogy a megfogalmazatlanból legalább valamit lejegyezzek, az egyenlő a kudarccal. Azt hiszem, sokkal nehezebb feladat ez, mint az álmos kamionsofőré, mert ő csak az elalvás ellen küzd, én meg egyszerre az elalvás és a fölébredés ellen. Már amennyiben az ébrenlét egyet jelent a telefon felvételével, a mosogatógép beindításával vagy a szomszédasszonnyal való diskurálással.

De van egy másik lehetséges oka is ennek a furcsa, talán valami csendes transzhoz hasonlítható állapotnak. Az előbb a szellemi vajúdással rokonítottam a versírás szóban forgó szakaszát. Most, előre is bo­csá­natot kérve mind a csapongó fantáziáért, mind a némileg morbid hasonlatért, a szellemidézés jut eszembe. Ha a szellemidézést nem puszta kókler­kedésnek fogom föl, hanem kapcsolatteremtési kísérletnek valami testi valójában jelen nem lévővel, a rágondolás, a koncentráció, a rég látott alak felidézése által, akkor egyúttal azt is el kell fogadnom, hogy ez nyilvánvalóan rendkívüli energiákat emészt fel. És ez a fajta szellemidézés igen közel áll ahhoz, amiről beszélek, tudniillik egy sosem látott, de valamiért mégis ismerős megsejtésére tett kísérlethez, azáltal, hogy szavakat, sorokat, rímeket próbálunk kicsikarni belőle.

Csak hogy tovább bonyolódjon a helyzet, létezik a halmazati versírási kísérlet is, amikor az emberben együtt gomolyog több vers is, nagyjából hasonló intenzitással. Sőt, velem ez aránylag elég gyakran fordul elő. Rendszerint nem örülök neki, mert nem tudok dönteni köztük, ha az egyikkel nem jutok dűlőre, átugrok a másikra, így az esetek döntő többségében kioltják egymást.

Amikor versírásra készülök, nem olvasok verset. Ez fordítva is igaz, legalábbis az utóbbi jó pár évben biztosan: versolvasás közben nemigen érzek késztetést, verset írni. Ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy mostanában kevés jó verset olvasok. Hanem az igazán jó versek öntörvényűek, tehát esetlegesek. A maguk teljességében nem lehet őket hasznosítani, csak örülni nekik, hogy vannak. Egyes megoldásaik, részleteik, persze, tanulságosak, akár gyümölcsözőek is lehetnek, de úgy, mint Mexikó vagy a bárányhimlő: hosszú, adott esetben évekig tartó párlási folyamat után.

Megjegyzem, ilyen szempontból érdemesebb kevésbé erős költőket olvasni. Nem azért, mert tőlük könnyebb lopni. A lopás morális kategória: megítélésének fokmérője nem az, hogy felismeri-e a közönség, hanem hogy elégedettek vagyunk-e vele mi magunk. Márpedig hogyan lopjak én József Attila képeiből, az eleve orgazda Kosztolányi rímeiből vagy akár a magyar közönség számára kevésbé ismertektől: Rába szavaiból, Heaney asszociációiból, Holan vagy Tranströmer szillogizmusaiból. Ezek zártak, lecsiszoltak, tökéletesek – csak rontani tudnék rajtuk.

Nem annyira kiforrott költők olvasásakor ugyanúgy átélhetjük az érzést, ami a jó vers bizonyos fokmérője lehet: „ezt én is szívesen megírtam volna.” Csakhogy ilyen esetekben nem feltétlenül a rezignáció következik, hanem időnként a tett. Az ötletet továbbvisszük, finomítjuk, alakítjuk, új szövegösszefüggésbe helyezzük – és egy ponton túl már igazán a sajátunknak érezzük. Van egy versem egy halott kutyáról. Az állat hiányát egyebek mellett így próbálom érzékeltetni: „ezentúl a dakszlik is lekörözik egy üres körön.” Na most ez klasszikus plágium. De azt, hogy hogyan szólt eredetileg, még akkor sem árulnám el, ha emlékeznék rá.

De hadd térjek vissza egy pillanatra a szellem­idézéshez. Említettem, milyen fontos, hogy a még szubtilis vers formát öltsön. Versformát. Ez nekünk (nekem meg a verseimnek) mindig nehezünkre esik. Mindig irigyeltem azokat a pályatársaimat, akik hűségesen kitartanak egy kipróbált, jól bejáratott forma mellett. Székely Magda jut eszembe, vagy Emily Dickinson, vagy Roberto Juarroz. Én többnyire egy-két darab után ráunok egy versformára. Nem tudom, miért van ez, alighanem szintén alkati okokból – fagylaltból is mindig a vegyest szerettem.

Emlékszem, volt egy versforma – többnyire modern angolszászok használják –, a háromsoros, rímtelen strófákból álló, amire mindig nagyon ácsingóztam. Eredete nyilván a dantei tercina környékén keresendő, de itt a sorok változó hosszúságúak, eltérő a ritmusuk, és – mondom: – nem rímelnek. Igazán sosem jöttem rá a titkára, hogy mi tartja össze, és így, gondoltam, képtelen lennék használni. Csak nem ülök be egy olyan kocsi volánja mögé, ahol azt sem tudom, hol a gázpedál meg a sebességváltó… Aztán egyszer beültem, és nagyjából célba is értem. Azóta is egyik kedvenc versformám; azóta sem tudnék túl sokat mondani róla.

Van egy vers, amit most írok, ki tudja, elkészül-e valaha. Sokat veszkődtem vele, és sehogy sem jöttem rá, mi a baja. Tagolatlan, strófa nélküli formában indult, és egyszer kínomban, félig-meddig öntudatlanul, elkezdtem átírni háromsoros versszakokba. Eszembe jutott Pilinszky Apokrifja is, amelyről tudjuk, hogy az eredetileg négysoros versszakokat a szerző – Nemes Nagy Ágnes tanácsára – átstrukturálta, és a létrejött, szabálytalan tagolású vers valami egészen új aurával rendelkezett.

Esetemben tulajdonképpen minden szempontból ellenkező volt a helyzet. Pilinszky a strofikus versből csinált szakaszolatlant; én pont fordítva. Az ő verse amúgy kész volt; az enyém még most sincs. Végül pedig neki elég volt átstrukturálni a szöveget, nekem pedig a szakaszolás során kellett rájönnöm, hogy a vers egy jó részét ki kell dobni. A háromsoros versszakok nem viselték el a fecsegést. A vers addig is szószátyár volt, épp ez volt vele a baj, csak addig nem jöttem rá: az addigi egyetlen hatalmas versteremben nem tűnt fel a szófia beszéd.

Amikor kezd kirajzolódni az ezerdarabos puzzle ábrája, vagyis amikor kezd összeállni a vers, akkor nekem tulajdonképpen már semmi bajom. Nem mondom, itt is el lehet még akadni, de ez már mégis a krumplihámozós fázis. Ti. a versírásra – szerintem túlontúl sommásan – szokták mondani, hogy krumplihámozás közben is művelhető. Én azért kétlem, hogy jelentős számban születtek volna komplett versek késsel és krumplival a kézben, de azt megengedem, hogy jó pár vers ötlete merült fel ilyenkor. Illetve, hogy jó pár nyerte el ilyenkor végleges formáját. Olyankor már nagyjából kész van a vers, nagyon pontosan megvannak a fejben a problematikus helyek – ezeken el lehet tűnődni. Mondjuk én ilyenkor nem elsősorban krumplit pucolok – inkább ablakot. Vagy elmegyek futni, vagy boltba.

Van egy barátom, aki képtelen mezítláb levest enni. Én meg arra jöttem rá, hogy a legritkábban írok ülve. Hát ezért nincs prózám.

Engedjék meg, hogy előadásomat egy idevágó négysorossal fejezzem be:

A prózaírókhoz

Számítógép, macskák. Ezek miatt nem
lehettem társatok.
Nem szeretek ülni. Ha mégis ülnék,
lapemben más a top.

Jegyzetek

1  A Pázmány Péter Katolikus Egyetem „Születik vagy csinálják?” című Kreatív Írás konferenciáján 2007. október 13-án elhangzott előadás – kicsi változtatásokkal.

2  Az előadáson ezen a ponton a Valakit körülállnak című vers hangzott el, de mivel kiderült, hogy a vers felidézi Szilágyi Lenke egyik képét, és igen jól beleillik a Beszélő Fényszelídítő sorozatába, a vers az írás után, a kép társaságában, ott olvasható.

• Kultúra

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges