A kormány által gőzerővel tárgyalt 1996-os költségvetési irányelvek jóformán semmilyen pénzben kifejezhető „prioritást”, távlatos célt nem fogalmaznak meg az egyensúlyjavításon (azaz a fizetési mérleg és a költségvetési hiány „sarokszámain”) kívül. Ilyen vakmerőségre még Békesi László sem vetemedett. Az SZDSZ szerint ellenben a gazdasági növekedés, az oktatás, a kultúra, a művelődés, az egészségügy olyan prioritások, amelyek kedvéért némi bevételcsökkenést vagy többletkiadást igenis vállalni kell. A pénzügyi szigor további veszélye a centralizáció, az, hogy a pénzügyi kormányzat rátenyerel az amúgy is szűkülő pénzkeretekre – mi több, a szűkítés mikéntjét is maga szabja meg. A centralizáció kisemmizettjei pedig többek közt épp az önkormányzatok, a kulturális intézmények meg az ezekért felelős SZDSZ-es minisztériumok lehetnek. Megrázó élmény lehet e mellett a megállapodott aggály mellett a Bokros-csomag vitája, ezen belül is a szavazás a honoráriumok tb-járulékoltatásáról, amelynek során az SZDSZ „mamelukságra” kényszerült; már emiatt is felmelegítés után kiáltanak a kultúrfinanszírozásról korábban kialakított SZDSZ-es tervek.
Általában is, mostani javaslataival az SZDSZ azt kívánja megmutatni, hogy ugyanaz az SZDSZ ő, mint ami volt. Újólag síkraszáll az önkormányzatok autonómiájáért, az önkormányzati önfinanszírozásért, ami a mostani zord időkben sajnos az állami apanázs – „feladatfinanszírozás” – szűkítését jelenti, s azt, hogy bár „jelentősen” növelni kellene a helyi szinten képződő források arányát, ennek nyilvánvalóan a helyi adók növelése az ára. Újfajta helyi adó lehetne például a személyi jövedelem pótadó, ám ezt az SZDSZ szerint csak a központi szja mérséklésével együtt lehetne bevezetni. Az MSZP és a pénzügy centralizáló törekvései óhatatlanul is a nagyobb, gazdagabb településeket részesítik előnyben a kicsikkel, szegényekkel szemben; a differenciálódás azonban kényszer, amit az SZDSZ szívesen érvényesítene a helyi életerők, a „lokálpatriotizmus” segedelmével. Nem a középirányító szerveket erősítené meg (mint az MSZP vagy a pénzügy), hanem az önkormányzatok különféle feladatokra létrehozott társulásait ösztönözné, s ekként a helybéli patrióták merőben belátásból hajtanának végre például egy-egy iskola-összevonást.
A társadalombiztosítási járulékról már az előző ciklus SZDSZ-es szocpol. műhelyében forrt egy javaslat, amit most Szolnoki Andrea elevenít föl: szét kell választani egymástól az egészség- és a nyugdíjbiztosítás finanszírozását. Ma a munkajövedelmek után fizetjük a tb-járulékot (a munkáltató 44%-ot, a munkavállaló 10%-ot, ami 19,5:24,5, illetve 4:6 arányban oszlik meg az egészség- és a nyugdíjbiztosítás között). Ezzel szemben – így a javaslat – legyen az egészségbiztosítás egységes, fix összegű: a munkaképes korúaknak havi 5000 Ft. A munkaviszonyban lévők után a munkáltató fizetne, az állásnélküliek maguk állnák a számlát („ezzel is ösztönözzük a munkanélkülit, hogy munkát keressen…” – írja Szolnoki bizakodón). A nyugdíjjárulékot továbbra is keresetarányosan állapítanák meg, a munkavállalók 10, a munkáltatók 20 százalékot fizetnének e címen. A vázolt konstrukcióval azok a vállalkozók járnak jól, akik becsületesen vallják be alkalmazottaik bérét (21 300 Ft bruttó bér fölött járnak jobban, mint a mostani rendszerben). Az eredmény: a munkaadók járulékterhelése a mai 44 százalékról 31-40 százalékra csökkenne, mégis jelentékenyen nőnének az egészségügy forrásai. Már csak azért is nőnének, mert a gyerekek után a központi költségvetés, a nyugdíjasok után a nyugdíjpénztár fizetne 3000 Ft-ot (vagyis, ha jól látjuk, a központi költségvetésnek 90 milliárdot, a nyugdíjpénztárnak 108 milliárdot kellene kiperkálnia az egészségügynek – az idén a nyugdíjbiztosítás mindössze 56 milliárddal támogatja az egészségbiztosítást).
Az SZDSZ szerint a személyijövedelemadó-terhek nem nőhetnek tovább, az adótábla valorizálására van szükség. Javasolják a fölső, 44 százalékos adósáv eltörlését, támogatják az átalányadózást. Az adózók – ez is egy régi szabad demokrata javaslat – az szja bizonyos részét (1996-ban 1 százalékát) közcélú intézmények javára fordíthassák. Támogathassák például a kultúrát. A kulturális tárca szerint meg kellene szüntetni az adómentes alapítványi támogatás értékhatárát, vissza kellene állítani a 0 százalékos áfát legalább a kis példányszámú könyveknél, szélesíteni kell a kulturálisjárulék-fizetők körét (hogy ezt az adót ne csak kulturális intézmények fizessék), vagyonnal kell ellátni végre a Magyar Alkotóművészeti Alapítványt stb.
A távlatos célok persze pénzbe kerülnek. Vasárnapi sajtótájékoztatóján az SZDSZ-frakció vitatta is a pénzügynek azt az elképzelését, hogy jövőre még tovább lépjünk az államháztartási hiány leszorításának útján. Tehát pont az egyik fő-fő „sarokszámnak” ment neki! A hétvégén keringő hírek szerint Bokros jövőre a GDP 3,5 százalékára akarja lenyomni a deficitet (privatizációs bevételek nélkül – egy újabb verzió szerint a „sarokszám” 3,5-4%); az SZDSZ viszont nem szeretne további nadrágszíjmeghúzást, vagyis kitartana az idei privatizációs bevételek nélküli 5,9%-os deficit mellett. Ha reálértékben azonos mértékű hiánnyal számolunk – az SZDSZ kívánsága ezt jelenti – a jövő évi hiány mintegy 300 milliárd volna (privatizációs bevételek nélkül), ezzel szemben a pénzügy – értesülésünk szerint – nemigen akar engedni a 210-230 milliárdból, amit potom 100 milliárd privatizációs bevétel szorítana még lejjebb (a tárcák többletigénye viszont 175-180 milliárd).
Íme, a megnyerő SZDSZ-es arculat farkasszemet néz – Bokros bajszával.
- Belföld [6]