Gadó Györggyel Krassó lakásán találkoztam először, valamikor a nyolcvanas évek közepén. Én akkoriban a Beszélőt szerkesztettem, ő a Demokrata és a Hírmondó táján tűnt fel írásaival. Álnéven, pontosabban álneveken publikált, némelyiket többször is használta (leggyakrabban talán Ravasz Győzőként jegyezte magát), de így is számlálhatatlanul sok volt belőlük. Próbáltam rendszert felfedezni a váltakozó névhasználatban, de ha volt megfejtés, nekem nem sikerült rátalálnom – ekkor jöhettem rá először, hogy nagy formátumú személyiséggel van dolgom.
Vagyis hát nem ekkor. 1984-ben Gadó az évtized egyik legjelentősebb magyar politikai dokumentumával állt elő: a holocaust negyvenedik évfordulóján felhívással fordult a magyar zsidósághoz és a magyar társadalomhoz, a Salom Független Zsidó Békecsoport nevében. Hogy a Salom több volt-e a szerző álneveinek egyikénél: ma sem igazán tudom. Volt, aki hallani vélt egy kicsiny, de mégis tagságnak nevezhető csoportról, én magam senkit nem láttam, aki salomistának tekintette volna magát. De ez nem is érdekes. Olyan időket éltünk, amikor lélekben sokan sorolták magukat illegális mozgalmakhoz, melyekben részt venni nem volt elég kockázatmentes, legalábbis a polgári élet viszonylagos kellemességéhez képest. A demokratikus ellenzék talán elsősorban az ő azonosulásuknak köszönhette az erejét. A Salom nevében közzétett felhívást alighanem sokan tekintették a magukénak, és ennyi elég volt.
A magyar zsidóknak azt üzente a dokumentum, hogy ideje felülvizsgálni identitásukat. A teljes asszimiláció ábránd; kergetése megalázó önfeladáshoz vezet. Aki zsidó, tartozik magának azzal, hogy vállalja zsidó voltát; azonosul a kulturális hagyománnyal, mely a zsidóságé, s a zsidó közösség tagjaként keresi helyét a magyar társadalom tágabb közösségén belül. Politikai következmények is származtak ebből a programból. A zsidóságnak nyíltan vállalnia kell, hogy vannak kisebbségi érdekei, s azokat képviselnie kell a magyar politikában. De másfelől, a szűkös kisebbségi érdekvédelembe sem szabad beszorulni: a kisebbségnek igényt kell tartania rá, hogy egyenrangú részese legyen a nemzet egészének, és akként is kell viselkednie – tehát bátran meg kell szólalni az egész magyar társadalom közös ügyeiben. Ami az adott helyzetben azt jelenti, hogy a magyar zsidóknak a demokratikus mozgalom mellé kell állniuk, mert kisebbségi jogokat még a felpuhult diktatúrától sem remélhetnek.
A szélesebb társadalomnak azt üzente a felhívás, hogy a zsidókérdés csak el van fojtva, de nincs tisztázva. Szembe kell nézni azzal, hogy mi történt ebben az országban 1920 és 1944 között, hogyan vált lehetővé a zsidóság tömeges kiirtására tett kísérlet, s milyen következményekkel járt a vészkorszak a következő évtizedekre. El kell fogadni a lehetőséget, hogy a holocaust után negyven évvel még itt élő zsidó népesség önálló közösségként szervezze meg magát. És el kell fogadni a demokráciát mint szükséges politikai feltételt akár a kisebbségi kérdésnek, akár a többségi társadalom bajainak sikeres kezeléséhez.
Nekem úgy tűnt, Gadó érvelése kissé türelmetlen volt az asszimilációhoz ragaszkodó zsidókkal, amilyen jómagam vagyok. Túl hamar zárta ki a lehetőséget, hogy az ember egyfelől nyíltan vállalja származását a fajgyűlölőkkel szemben, s hogy szolidáris legyen azokkal, akiket zsidó voltuk miatt üldöznek, kisemmiznek vagy megbántanak, de azon túl ne a zsidó történet és kultúra részeseként azonosítsa önmagát. Azonban nem tagadhatom, hogy Gadó nagy hatású, fontos és termékeny gondolatokat bocsátott vitára – én magam nem úgy gondolkodtam a zsidókérdésről a felhíváshoz való viszonyom tisztázása után, mint azelőtt.
Krassónál nem sokat beszéltünk, ha jól emlékszem. Csak az a benyomás maradt meg bennem, hogy a feje és a tartása régi kismesterek ecsetjére való. Nagyon eltökélt és ugyanakkor konok embernek látszott – talán kissé előreugró alsó fogsora tette ezt, meg a beszédét kísérő különös, már-már fogcsikorgató szájmozgás. Később kiderült, hogy valóban nagyon eltökélt, de hogy konok lett volna, azt nem tanúsíthatom. A demokratikus ellenzék részeseinek mindennapi lételeme volt a politika, életünknek a hatalommal folytatott szüntelen erkölcsi párviadal adott értelmet. A politikáról mint stratégiai játszmáról, mint mások várható magatartását beszámító döntések sorozatáról azonban csak nagyon keveseknek volt fogalma közülünk. Gadónak volt. Mindig célokban és eszközökben, hatásban, rövid távú lépések és hosszabb lejáratú következmények összefüggésében gondolkodott. Tőle tanultam meg, hogy döntő pillanatokban csak az számíthat politikai sikerre, aki képes a bonyolult helyzetet tökéletesen egyszerű ellentétekre visszavezetni. Igaz, közben mintha nem mindig érzékelte volna az egyszerű formulák mögötti bonyolult realitásokat, ami pedig szintén a politikában szükséges erényekhez tartozik. Több beszélgetésünkre emlékszem, melyre az adott alkalmat, hogy Gadó elégedetlen volt a Beszélő-kör – úgy vélte – túlzott taktikai óvatosságával. Ezek elég hosszadalmas beszélgetések voltak, idő kellett hozzá, hogy megértsük egymást, mert ő a csupasz ellentéteket szerette, én meg a bonyodalmas elemzést. De soha nem folyt közöttünk süketek párbeszéde. Politikai érveket szembesítettünk politikai érvekkel – élvezetes volt, mint a racionális viták általában.
Közben Gadó megindította a Magyar Zsidó című lapot, melyet egymaga írt tele. Jó színvonalú újságot csinált segítőtársak nélkül, s mintegy mellékesen, a többi szamizdatszerkesztő bosszantására, elsőként szervezte meg a nyomdai előállítást. A Magyar Zsidó egyszerűen gyönyörű volt a mi gyarló, stencilgépen sokszorosított kiadványaink mellett, mindenkinek csorgott a nyála. Demszkynek, ha nem tévedek, a Gadó-lapok láttán súgta meg a démona, hogy ez így nem mehet tovább, sürgősen be kell szerezni egy ofszetgépet. Hozatott is egyet külföldről az illegális Szolidaritás segítségével, emlékeim szerint még használatba se vette, amikor elkobozta a rendőrség. Derekas időbe tellett, míg sikerült Gadó nyomába vergődnie. A Beszélő csak akkor jutott erre a fokra, amikor Demszky átvette a nyomtatását.
Másban is megelőzött minket a Gadó. Ő volt az első a nyolcvanas években, aki március 15-én a tüntető tömeg elé lépett, és beszédet mondott az ifjúságnak. Nem tudom, Petőfi Sándor milyen szónok lehetett. Gadót mindenesetre nem néptribunnak teremtette az úristen. Ezt tudta ő is –, de azt is tudta, hogy eljött az idő, valakinek most már szólnia kell. Más jelentkező híján úgy döntött, hogy ő lesz az a valaki. Egy évvel később, 1988. március 15-ének hajnalán többedmagával őrizetbe vette a rendőrség. Akkor már jó tizenötezer fős tömeg hullámzott az utcán. Kádárnak mennie kellett. Hamarosan a rendszerének is.
A baj ezután kezdődött. Amíg a szabad beszédet üldözték, addig csak a demokrácia hívei mertek tiltott nézeteikkel a nyilvánosság elé állni. A szólásszabadság oltalma alatt felbátorodtak a demokrácia ellenségei is. Ez így van rendjén: a szabadságjogok nem a bátrak és igazak védelmére valók, hanem arra, hogy mások jogainak korlátai között mindenki biztonságban élhessen velük. A látvány azonban döbbenetes volt. A parlamenti és parlamenten kívüli jobboldal hihetetlen gyorsasággal sodródott a két világháború közötti magyar politikai alvilág nyelvezetének és programjának felelevenítése felé. Visszajött az antiszemita beszéd. Gadó felhorkant. Nemcsak igazságérzetében, nemcsak politikai meggyőződésében, nemcsak emberi méltóságában sértették meg. Azt az ügyet támadták, melyet ő már a demokratikus ellenzékben is mindenekfölött szolgálni akart, a magyar zsidók egyenjogúságát s a nemzetbe való integrálódásukat. Az SZDSZ színeiben képviselői mandátumhoz jutott – kötelességének érezte, hogy az országgyűlési képviselő rendelkezésére álló minden eszközt, a parlamenti szószéket is, felhasználjon a tiltakozásra.
Példátlanul ocsmány rágalomhadjárat, szemérmetlen uszítás, arcátlan zsidókommunistázás volt a válasz. A szélsőjobboldali sajtó odáig merészkedett, hogy azt állította: ő vitte a Kossuth Lajos térre a Göncz Árpádot fújoló skinheadeket. Gadó egész személyiségét magával rántotta a polémia. Nem ijedt meg – dühbe jött. Demokrata körökben feszengeni kezdtek. Joggal? Hát, ahogy vesszük. Tény, hogy Gadó kényelmetlen társ lett, mert elvesztette türelmét a taktika iránt. De másfelől igaz ügyet szolgált, és nagyon bátran viselkedett. Mégis, egyszer csak megritkult körülötte a levegő. Lassan már nem is számított, hogy mit képvisel ő, és mit azok, akikkel harcban áll. Mintha kétféle szélsőség viaskodott volna egymással. Mintha Gadó nem a demokráciát védte volna a demokráciaellenes demagógiával szemben, mintha nem az emberi jogokat védte volna a rasszista heccel szemben, az épeszű beszédet a handabandával szemben.
Egyre magányosabbnak érezte magát, és ez csak fokozta dühét. Idővel talán már nem is a másik oldalra, nem a zsidótörvényes, munkaszolgálatos Horthy-világ dicsőítőire haragudott elsősorban, hanem azokra, akiknek mellette kellene állniuk, de nem állnak mellette. Joggal? Ahogy vesszük. Valóban nem könnyítette meg, hogy a védelmére keljenek. Másfelől marad a könyörtelen tény, hogy senki nem is nagyon kelt a védelmére.
1993 nyarán nyílt levélben szólította meg Antallt, tiltakozva a félhivatalossá emelt Horthy-kultusz ellen. A 168 óra meginterjúvolta – nagyon világosan, nagyon pontosan beszélt. Úgy éreztem, itt a pillanat, talán szót érthetünk: gratuláló levelet írtam neki. Felhívott, de nem jutottunk semmire.
Eltelt még néhány hónap, meghalt a miniszterelnök. Gadó a parlamentben (egyedül) a nemzeti gyász elrendelése ellen szavazott. A demokrácia működésének szertartásrendjéhez tartozik, hogy ha a kormányfő hivatalban hal meg, nemzeti gyászt rendelnek el. Az intézkedés a tisztség méltóságának szól; aki elutasítja, a politikai intézmények autoritását vonja kétségbe. Ahol a szemben álló politikai erők nem értenek egyet abban, hogy ezt a tisztességet meg kell adni, ott nem világos, van-e még valami, amiben egyetértenek; az államnak semmi tekintélye nincs, akár magába is roskadhat. Gadó azonban túl volt azon, hogy ezt mérlegelje.
Akkorra már az SZDSZ-ben is tarthatatlanná vált a helyzete. A pártból néhány hónappal korábban kilépett, de a frakcióban benn maradt; nem akart átülni a „függetlenek” közé, Pozsgay, Debreczeni, Dénes János társaságába. Ez azonban nem volt megoldás. Ő úgy érezte, a frakció megtagadja tőle a szolidaritást, és gátolja a megszólalásban. Ők meg kezelhetetlennek találták Gadót. Ez a természeténél fogva lojális és fegyelmezett ember egyre kevésbé érzett belső indíttatást a frakciófegyelem betartására. Be se jelentette, hogy nem szavaz együtt a többiekkel. A frakcióvezető felszólította, hogy mondjon le a képviselőségről. Fájdalom, igaza volt. Gadó azonban nem így látta, és az ő álláspontjában is volt igazság. Fogta hát a mandátumát, és mégiscsak átment a „függetlenekhez”.
Aztán még annyi történt, hogy a Hócipő szélsőjobboldali alakok panoptikumába tette a képét. Gadó méltóságában megbántva tiltakozott. Farkasházy elküldte a francba. Ez volt a mélypont.
A demokratikus Magyarország adósa Gadó Györgynek.
Ugyan miért? – kérdezik önök. Az ember maga felelős azért, hogy időben felismeri-e, mire alkalmas, és mire nem. Senki nem hibáztathatja a világot, ha nem tud sikerrel betölteni egy szerepet, melyre önként vállalkozott.
No persze, ez így van. Azonban van itt még valami. Gadónak az alapkérdésben igaza volt. Nem tudom, sajnálja-e most már, hogy ezt vagy azt nem így vagy nem úgy tette. De a lényeget illetően nincs mit megbánnia. Személyes kudarca tehát nemcsak az övé. Nemcsak azon múlt a történet kimenetele, hogy mit tudott kezdeni ő maga a rendszerváltás utáni helyzetével. Hanem azon is, hogy mit tudtak kezdeni ővele azok, akik a köztársaság első parlamenti ciklusában az egyenlő emberi méltóság táborát alkották.
Magyar demokratáknak van min eltűnődnünk.
Hivatkozott cikkek
- Belföld [7]